Született színészalkat – Max von Sydow emlékére

A svédországi Lundban, 1929. április 10-én látta meg a napvilágot jómódú család egyetlen gyermekeként. Apja, Carl Wilhelm von Sydow etnológus volt, anyja, Greta tanítónő. Von Sydow a lutheránus vallás szerint nevelkedett, de később agnosztikussá vált. Gyermekkoráról keveset tudni, állítólag könnyen zavarba jövő, csöndes, magányos fiú volt. A színjátszás iránt korán felébredt benne a vágy, néhány barátjával már iskolásként amatőr színjátszócsoportot alapított. A gimnázium elvégzése után 1948 és 1951 között a stockholmi Királyi Drámaszínházban tanult, évfolyamtársa volt többek között a gyönyörű és fantasztikus tehetségű Ingrid Thulin. Sydow huszonkét évesen már filmszerepet játszott, Alf Sjöberg Csak egy anya (1949), illetve Miss Julie (1951) című filmjeiben.

Az 1955-ös esztendő döntő fordulatot hozott a fiatal Sydow filmszínészi pályáján. Malmőbe költözött, és itt találkozott Ingmar Bergmannal, akinek számos filmjében játszott. Leghíresebb alakítása talán az 1957-ben készült A hetedik pecsét. Sydow ebben egy, a keresztes háborúból hazatért lovag, Antonius Block szerepét alakítja. Kemény vonású arcát mintha szobrász faragta volna ki: komor és rezzenéstelen, mint az olyan emberé, akit az átélt borzalmak és szenvedések megedzettek a világ szörnyűségeivel szemben, az érzéseit elrejti, magába zárja. Sydow tökéletesen érzékelteti Block gyötrelmeit, amelyek abból fakadnak, hogy szeretné, ha Isten kinyújtaná felé a kezét, és szólna hozzá, ám ő hallgat. Az egyetlen bizonyosság ebben a világban a Halál, akivel Block sakkozik, hogy elterelje a figyelmét egy színész házaspárról és csecsemőkorú fiukról. Sydow egy, az életbe belefáradt, kétségbeesett figurát alakít, aki szenved a háborúban átélt szörnyűségek és Isten létének bizonytalansága miatt. Látva a színész házaspár derűjét, művészetbe vetett hitét, vállalja, hogy őt vigye magával a Halál, feláldozza magát azért, hogy mások élhessenek.

Ingmar Bergman Oscar-díjjal jutalmazott, 1960-ban készült Szűzforrásában Max von Sydow a jómódú parasztembert, Törét alakítja, aki szigorú erkölcsi keretek között él a családjával. Imádságos lélek, de amikor csodálatosan szép lánya brutális gyilkosság áldozatává válik, vérbosszút áll. Töre azonban szenved a tette miatt, és Istenhez fordul irgalomért, még ha nem is érti az útjait. Sydow alakításában Töre szemrehányást tesz Istennek, amiért hagyta, hogy a két rabló meggyilkolja a lányát, ugyanakkor bűntudat gyötri, amiért engedett a bosszúvágyának és a gyűlöletének. Bűnéért cserébe a két kezével épít templomot a gyilkosság helyszínén, fehér kövekből. A film végén Töre átszellemült arccal tartja a kezében halott gyermekét, és lelki megtisztulásának jelképeként forrás buzog fel a földből. Gyönyörű egyházi ének szól, a Töre köré csoportosult közösség valódi keresztény gyülekezetté forrt össze Karin életáldozata révén. Ebből az életáldozatból fakad fel az élő víz forrása. Eszünkbe juthatnak Jézusnak a szamariai asszonyhoz intézett szavai: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, mert a víz, amelyet én adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14).

Bergman 1961-ben rendezte a Tükör által homályosan című filmjét, amelyben Sydow egy súlyos pszichiátriai betegséggel küzdő nő, Karin férje. Végtelen szeretettel és türelemmel bánik a teljesen kiszámíthatatlan asszonnyal, mindig komoly arcán gyengéd mosoly, eszébe sem jut, hogy elhagyja. „Mellette vagyok és nézem, hogyan változik át szegény egy megkínzott kis állattá” – mondja Karin önző apjának, akinek öngyilkosságát isteni csoda akadályozza meg, lehetőséget adva neki arra, hogy lelkileg megtisztuljon, és az ürességéből megszülessen a szeretet. 

Max von Sydow filmszínészi pályafutásának egyik legkiemelkedőbb alakítását nyújtotta George Stevens A világ legszebb története – A Biblia című, 1965-ben készült, monumentális filmjében: a Megváltó Krisztus alakját öltötte magára. Arca rezzenéstelen, szemének pillantása szomorú, tele van feszültséggel, tökéletesen átérzi küldetésének egyedülálló voltát. Személyiségéből méltóságtudat árad, Istenhez fűződő kapcsolata harmonikus. Szelíd, de határozott is, a lényéből sugárzó szeretetnek semmi köze a giccses ellágyuláshoz. Sydow az elidegenítő technikát alkalmazza, bizonyos távolságtartással viszonyul Jézus alakjához. Meggyőző ereje hatalmas, elhisszük neki, hogy egyetlen szavára, tekintetére tanítványai mindent hátrahagynak, tömegek gyűlnek köré. Sydow alakítása azonban ragyogóan mutatja meg azt is, hogy küldetése utolsó szakaszában Jézus elfáradt. Virágvasárnap, amikor óriási tömeg követi, a helyzet drámai, Jézus azonban nem az erőszakos forradalmat képviseli, hanem a mindenkire kiterjedő szeretetet és megbocsátást hirdeti.

Max von Sydow minden alakításában a maximumot nyújtotta. Különlegesen markáns arcának és belső tulajdonságainak, adottságainak köszönhetően született színészalkat volt. Intellektuális filmszínészként szerepeiben mellőzte a teátrális megoldásokat, a harsány, széles gesztusokat. Művészi visszafogottság jellemezte, úgy játszott, mint aki alakítás közben értelmezi a szerepét, és ezzel a jelenetek továbbgondolására készteti a nézőt is. Vitathatatlanul ott a helye a filmtörténet legnagyobb színészei között.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.