Tanuljunk a múltból, ne sétáljunk bele megint a csapdákba – Vallási közösségek a kommunizmusban

Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke; Várszegi Asztrik OSB emeritus pannonhalmi főapát, püspök és Mirák Katalin történész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának elnöke az egyházak és a kommunista diktatúra kapcsolatát vizsgálták. Az esemény moderátora Szekér Nóra történész volt, aki kiemelte: a szocialista rendszer évtizedei alatt az egyházakat egyéni és közösségi trauma is sújtotta.

Mirák Katalin elmondta: az általa vezetett tényfeltáró bizottság fő feladata nem az ügynökvadászat, a leleplezés, a kipécézés. Az egyházak és az állambiztonságiak 1945–90 közötti kapcsolatának kutatása elengedhetetlen ahhoz, hogy bepillantsunk a háttértörténetbe, mert ezáltal jobban megérthetjük az ügynökkérdést is.

A német–történelem szakos végzettséggel is rendelkező Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát felidézte: a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) 2006-ban hozta létre a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványt, amelynek feladata az 1945 utáni egyháztörténelem kutatása. Ennek ő alapítója és 2016-ig a vezetője volt.

Bencés főapátként még 2006-ban káptalant hívott össze, amelynek egyetlen témája a szembenézés volt, a kiengesztelődés és a megbocsátás szellemében. Mivel súlyos mulasztásaik és vétkeik voltak, spirituális lelkigyakorlaton próbálták feldolgozni ezt. Az utolsó elmélkedésen kölcsönösen megmosták egymás lábát, kifejezve, hogy ezzel az „odahajolással” megbocsátanak egymásnak, és megpróbálnak a múlt terhétől megszabadulva tovább létezni.

A pártállam az alapvetően fontos, egymásba vetett bizalmat tette tönkre. Márpedig ha a jövőt akarjuk építeni, nagyon fontos a megbocsátás és a bizalom újraélesztése

– hangsúlyozta az emeritus főapát.

Beszélt a méltánytalanul elfeledett Legányi Béla Norbertről is, aki 1958–69 között volt pannonhalmi főapát; a kommunista BM ügynökei szabályosan tönkretették. Várszegi Asztrik hamarosan befejezi a róla szóló könyvét, hogy utólag is igazságot szolgáltasson neki.

Földváryné Kiss Réka felidézte: a református egyháztörténelemmel még egyetemista korában, kezdő kutatóként került kapcsolatba. Rögtön beleütközött olyan történetekbe, melyek nem hagyták nyugodni, és rádöbbent: szinte lehetetlen feketén-fehéren leírni egy ember életpályáját. Szakdolgozatát a református egyház két világháború közötti szociális tevékenységéről írta. Dolgozatának hőse egy lelkész volt, aki a munkások között aktív pasztorális, szociális, evangéliumi szolgálatot végzett. Ám a történészt sokként érte, amikor szembesült a református lelkész hálózati tevékenységével a későbbi diktatúra évtizedeiben.

Szekér Nóra közbevetette: az egyházi személyek közül Lénárd Ödön töltötte a legtöbb időt börtönben, tizennyolc és fél évet. A rendszerváltozást követően elsőként kezdeményezte, hogy nézzünk szembe a múlttal, gondoljuk végig: mi történt velünk?

A történész szerint azt a kérdést sem lehet kihagyni: milyen volt a kommunista rendszer lélektana, működési mechanizmusa? A kommunistáknak több száz, vagy éppen ezeréves múltra visszatekintő intézményekkel kellett megküzdeniük, a legfőbb ellenségüknek kikiáltott egyházakkal.

Várszegi Asztrik szerint a kommunista hatalom úgy viselkedett, mint egy pszeudoegyház, amelyik irtotta az eretnekeket. „Csak éppen mi voltunk az eretnekek” – mondta a nyugalmazott főapát. Kifejtette: a kommunisták olyanok voltak, mint a kényszerneurotikus beteg: mindent ellenőriztek, mindenről tudni akartak; egy és ugyanazon területről három ügynöktől kértek információt; ha a beszámolók egyeztek, megnyugodtak, ha viszont nem, továbbvizsgálódtak. Várszegi Asztrik szerint az Egyházat nem annyira a hierarchia, mint a hívő emberek mentették át.

Földváryné Kiss Réka kiemelte: miközben a pártállam a lényeget tekintve hasonlóan viselkedett az egyházakkal szemben, azok különböző felépítéséből fakadóan voltak különbségek. A protestáns egyházaknál a vezetők választásokkal kerülnek pozícióba, és ez kezdetektől fogva óriási lehetőséget adott a kommunistáknak a manipulációra, illetve a valós törésvonalak kihasználására. A két protestáns egyház élére 1948-tól kezdve olyan vezetők kerültek, akik így vagy úgy, de igazodtak a pártállami politikai ágendához.

Az állambiztonsági iratokból vagy az Állami Egyházügyi Hivatal jelentéseiből azonban az is kiderül: a hatvanas-hetvenes években a református egyház vezetői között, esperesi szinttől kezdve voltak olyanok, akik elmondták a kötelező pártállami kliséket, de közben bújtatott ifjúsági munkát segítettek, „hamis papok”: fölfelé azt mondták, amit a kommunisták elvártak tőlük, lefelé a háttérben viszont a „klerikális reakciót” szolgálták.

Bartha Tibor püspökről viszont leírják ezek a jelentések: már nekik is kellemetlen, hogy pártállamibb volt a pártállaminál. A NEB elnöke idézte Kádár János pártfőtitkár kijelentését:

küzdelem zajlik a lelkekért, vagyis a következő generációért. „Ám az, hogy mi most itt ülünk, és ma is vannak egyházi közösségek, azt mutatja, hogy nem minden lelket sikerült megnyernie a pártállamnak”

– mondta Földváryné Kiss Réka.

Mirák Katalin kutatásaikra hivatkozva kifejtette: mint a legkisebb történelmi egyház, a dokumentumokban az evangélikus egyház sokszor a futottak még kategóriában szerepel. A történész kiemelte Ordass Lajos evangélikus püspök szerepét, akit 1948-ban félreállítottak, két évre bebörtönöztek.1956-ban egyházi rehabilitációban részesült, de úgy látta: nem abba az egyházba tért vissza, ahonnan nyolc évvel korábban eltávolították. Ő, aki mindig a demokrácia híve volt, komolyan fölvetette: célszerű volna végiggondolni, hogy megtartsák-e a kettős, egyházi és világi vezetést az evangélikus egyházban, mert a Rákosi-rendszer olyan szinten avatkozott bele az egyház vezetésébe a világi szálon keresztül, ami korábban példátlan volt.

Mirák Katalin arról is beszélt, hogy pártállami nyomásra az evangélikus egyház vezetése sok lelkészt helyezett el kisebb falvakba. Később interjúk készültek erről, és a lelkészek kivétel nélkül úgy nyilatkoztak: az erősen beszűkült lehetőségeik között is megpróbáltak helytállni, a lehető legjobban végezni feladatukat. Külön meg kellene vizsgálni, hogy a gyermekeik hogyan élték meg, illetve milyen traumákkal kerültek ki ezekből a családi történetekből.

Dokumentumok szerint nemegyszer kezdődött úgy egy beszervezési beszélgetés, hogy a tartótiszt megkérdezte, milyen iskolába jár a lelkész gyermeke, felvillantotta előtte, hogy esetleg tudna segíteni az előrejutása érdekében, például egy külföldi ösztöndíjjal. „Felkavarnak engem ezek anyaként, vajon hogyan álltam volna ehhez a kérdéshez, ha szóba kerül?” – jegyezte meg Mirák Katalin. – Egyáltalán nem kizárt, sőt logikus, hogy az evangélikus egyház magas rangú tagjai között vannak, akiknek a pályája valahol ott indult. Amerikában, Angliában járhattak egyetemre, később hazajöttek. Kiváló, képzett emberek, de másoknak ezek a lehetőségek nem adattak meg.

Szekér Nóra felolvasott egy részletet egy 1963-ban megjelent tankönyvből, amelynek címe: A bomlasztás, leválasztás – elszigetelés mint a realizálás módszerei. A könyv írói kiemelik az egyházakban végzett bomlasztó tevékenység fontosságát. A korábbi, erőszakos elrettentés helyett a megelőzést kell előnyben részesíteni a gyakorlatban, ennek alapja a bomlasztás, ami lejáratással történhet. A kiválasztott személyt nevetségessé, lehetetlenné kell tenni, politikai, gazdasági, erkölcsi alapon. A történész példaként említett egy esetet: az állambiztonság megfigyelt egy laza, zenekedvelő csoportot az egyik budapesti presszóban. Egyenként kihallgatták őket, érzékeltetve velük, hogy bizalmas információkkal rendelkeznek róluk. Egyik alkalommal az operatív tiszt egyenruhában megjelent a kávézóban, és odaköszönt a kiszemelt áldozatnak: „Üdvözlöm, Karcsi bácsi!” A csoport tagjai rögtön vitatkozni kezdtek, kérdőre vonták a férfit, miért ilyen barátságos vele ez a nyomozó. Az illető hiába tiltakozott, hogy nem ismeri őt, magyarázatát nem fogadták el, és közölték vele: csalódtak benne, nem feltételezték volna róla, hogy miatta kerültek a rendőrségre. Mindez a csoport szétbomlásához vezetett.

Az esemény végén Várszegi Asztrik úgy fogalmazott: ami történt, azt jóvátenni nem lehet. Ki kell mondani az árulást, csalást, hűtlenséget, de nem botránkozva, hanem az emberi nyomorúság  megértésével. Tanuljunk a múltból, ne sétáljunk bele megint a csapdákba. Vannak olyan helyzetek, amikor az igen igen, a nem pedig nem – Jézus Krisztusnak igaza volt. Ezt kell vállalnunk, szemben ezzel a beteg világgal.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír