Teremtésvédelmi kalendárium – Hová tűnt a július?

A tavasz, a nyárelő csodálatosan dús virágzást hozott az idén a kertekben, az íriszek, a bazsarózsák heteken át illatoztak, a liliomok megelőzték a levendulát, csak az árnyékban tudták kivárni Szent Antal napját, de a rózsákon már meglátszott, hogy melegük van, nem értik, mi ez a kapkodás, sietség, kisebb virágokat hoztak, mint máskor, és gyorsan elvirítottak…

De mi maradt így júliusra?

A szó szerint „embert próbáló” kánikulát a növények a maguk módján igyekeznek túlélni.

Az édeskömény szerencséje, hogy a levélzete olyan szellős, mintha csak az erek hálózatából állna, így aztán könnyen visszafogja a párolgást, mintha nem is zavarná a meleg, vígan hozza vidám virágernyőit, egyre jobban elágazik, és az első virágok helyén már a magok is növekednek. Igaz, az alsó levelekből több már elsárgult, leszáradt, hiszen így is meg lehet szabadulni a nélkülözhető párologtató felületektől. (Az már viszont sokkal feltűnőbb, ha a legszívesebben folyópartokon élő diófa is ezzel a módszerrel próbálkozik, lassan söpörni lehet alatta a száraz leveleket… de a magról kelt, nálunk régóta honos, szárazságtűrő mezei juharok, a cserszömörcék, a virágos kőrisek nem hullatják még a leveleket, és a kertek tervezésénél egyre fontosabb, hogy ilyen szempontok szerint válasszuk meg a díszfákat.)

Az édeskömény közeli rokona, az egynyári kapor, úgy tűnik, az érés gyorsításával próbálja megkerülni a nyári forróságot, már az egész növény elszáradt, és a magjait elszórta a száraz föld repedéseibe.

A kapor szempontjából jó túlélési stratégia, hogy lerövidíti a tenyészidőt, de ha már nincs rajta semmi zöld, mi kerül így a tökfőzelékbe, a kovászos uborka mellé?

A mediterrán fűszercserjék, a rozmaring, a zsálya, a levendula, a cipruska levelein az ezüstös, viaszos takaró segít a párolgás csökkentésében, a víz megőrzésében, nekik nem sokat kell változtatniuk az életmódjukon, hiszen mediterrán vidékről származnak, ismerős számukra a forró, száraz nyár, az enyhe, csapadékos tél, egyre inkább otthon érzik magukat, ahogy változik az éghajlat.

Virágok szinte már csak a veteményesben ágaskodó dísznapraforgókon vannak, ahol elegendő vizet kapnak, és itt meg is állhatunk elgondolkodva egy kis időre. Úgy tűnik, a paradicsom, a cukkini, a paprika nem bánja a meleget, hatalmas leveleket hoznak, és a termés is ígéretes rajtuk, hiszen Amerika trópusi vidékeiről származnak. De mennyi tápanyagot, öntözővizet követelnek!

Különös, hogy a sokféle régi európai zöldség, a sárgarépa, az uborka, a zeller, a petrezselyem mennyire megsínyli ezt az időjárást! Őket már árnyékolni kellene, magasan kifeszített műanyag háló alá rejteni, ami még a jégveréstől is megóvná őket? Ez viszont újabb tömeg műanyag legyártását igényelné, és valamikor a bomlástermékekről is gondoskodni kell majd…

A kertünk és a környék mikroklímáját szárazságtűrő, lombhullató fák ültetésével javíthatjuk, a veteményesben elszórtan meghagyott dísznapraforgók „sétáló” árnyéka is segíthet a zöldségféléknek. A talajt takarhatjuk a virágok visszavágásából, a gyomlálásból keletkező zöldhulladékkal, így kevesebb öntözővízzel is beérik, de mindez kevésnek tűnik, ha végignézünk a szomjazó, forróságtól eltikkadt júliusi kerten.

Ha a felmelegedés okozta kihívásokra válaszokat keresünk, kézenfekvőnek tűnik, hogy fokozatosan le kell cserélni a kultúrnövényeket, hiszen tőlünk délre is van mezőgazdaság, meg kell tanulnunk az új fajok termesztését, hagyományos fajtáinkat pedig fel kell kínálnunk északi szomszédainknak vagy a hegyvidékek lakóinak.

De hogy lehet évtizedekre előre tervezve gyümölcsöst, erdőt telepíteni, ha nem tudjuk, milyen lesz az éghajlatunk egy-két év múlva?

Emberi értelemmel nem találunk ugyan válaszokat ezekre a kérdésekre, de talán tanulhatunk a növényeinktől, ahogy öntudatlanul is fogyasztáscsökkentéssel, takarékossággal próbálkoznak a jövő nemzedék magvakba, gyökerekbe rejtett túlélésében bizakodva…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír