Teremtésvédelmi kalendárium – Mindenki számít

Sokszor hallom, olvasom, hogy nem az egyének fogják megoldani az éghajlatváltozást, ugyanakkor hangos vita folyik arról, hogy ki a „felelős” az éghajlatváltozásért, és végső soron kinek kell azt helyrehoznia. Erről gondolkodott el Hannah Ritchie, a „Sustainability by Numbers” és a „Our World in Data” programok kutatója néhány héttel ezelőtt egy cikkében. Sokan úgy gondolják – ők a nagy „rendszerváltók” tábora –, hogy csakis a nagyvállalatok, a kormányok és a globális gazdasági rendszerek tehetnek mindenről. Ezt meggyőzően bizonyítják is olyan elemzések, amelyek arról szólnak, hogy a 100 legnagyobb cég felelős a globális kibocsátás 71 százalékáért. Ugyanakkor egyéni döntéseink is elengedhetetlen, nélkülözhetetlen részét képezik annak a rendszernek, ami elvezethet minket a jó megoldásokig. Ahogy a kutató írja, gyakran merülnek fel olyan kérdések, amelyek azt sugallják, hogy az emberek ezt binárisnak tekintik, azaz megkérdőjelezik, hogy egyáltalán számítanak-e az egyéni lépések, amikor rendszerszintű változásra van szükségünk. Ez minden bizonnyal hamis megközelítés, mert mindkettőre szükség van.

Nagyon valószínű, hogy azzal önmagában nem oldjuk meg a klímaváltozást, ha mindannyian újrahasznosítjuk minden műanyag palackunkat és komposztálunk minden élelmiszer-hulladékot, hiszen ahhoz, hogy nullára csökkentsük a kibocsátást, gazdaságunk szinte minden részét újjá kell építeni, át kell alakítani, a villamosenergia-termeléstől és -elosztástól a fűtésen és hűtésen keresztül egészen a közlekedésig, a mezőgazdaságig és az építőiparig.

Ugyanakkor mi is a rendszer részei vagyunk, és mint apró fogaskerek lassítani és gyorsítani is tudjuk az egész rendszer átalakítását.

Az egyéni viselkedés megváltoztatása önmagában nem megoldás, de a kormányok és a vállalkozások sem fognak átalakulni, a problémát megoldani, ha az emberek nem hajlandók változtatni a szokásaikon.

A nagy rendszerátalakítás-hívők azt mondhatják, hogy a kormányok feladata, hogy nagyszabású tömegközlekedési programokat indítsanak el, és támogassák, tegyék olcsóbbá azokat. Ez egy jó irány, a kormányok ezt támogathatják. De ennek semmi értelme, ha az ingázók nem hajlandók átszállni az autóból a vonatra, pedig már 10-15 százalékos átülés is óriási eredmény lehetne. Hannah Ritchie egy friss skóciai példára mutat rá: ott valamit rosszul csináltak, mert nem lett népszerűbb a vonat, vagy csak az embereknek nem volt erős szándékuk a váltásra. De itthon,

nálunk az országos és vármegyebérletek olcsóbbá tétele egybehangzó elemzések szerint bejött, azaz szignifikánsan kimutatható mértékben váltottak autóról vonatra, buszra az emberek.

Persze ehhez kellettek az egyéni döntések, az ajánlat és a kényelem mérlegelése is.

A vásárlási szokásaink is módosíthatják és olcsóbbá is tehetik az alacsonyabb kibocsátással járó szolgáltatásokat, árukat, és befolyásolják a termék előállítóit.

Ilyen lehet a vegetáriánus vagy vegán étrend, amelynek kapcsán nemcsak a saját fogyasztásból származó kibocsátás csökkenésével számolhatunk, hanem ennél többel. Amikor olyan termékeket vásárolunk, mint a húspótló termékek, ezzel azt jelezzük a piacnak – a vállalatoknak és innovátoroknak –, hogy van kereslet. Mintha zászlót lengetnénk a vállalkozásoknak, hogy alacsony szén-dioxid-kibocsátású termékekkel szolgáljanak ki bennünket. Ez nemcsak új innovátorokat és cégeket vonz jobb termékek gyártására, hanem lehetővé teszi a meglévő termékarányok tervezését is, amivel csökkenthetik a fajlagos költségeket és egyben az árat is, és bővülhet a vásárlók köre is. De ilyenek a napelemek vagy akár az elektromos autók, amelyek használatának korai bevezetése döntő szerepet játszhat a későbbi költségek csökkentésében. Ez mindenki más számára megfizethetőbbé teszi őket – írja Ritchie –, és segít abban, hogy a szűk körű, elitista játékok valódi globális megoldásokká váljanak.

Függetlenül attól, hogy napelemekről, hőszivattyúkról, elektromos járművekről, tömegközlekedési eszközökről, húspótló vegán ételekről, lakásfűtésről vagy légkondicionálásról beszélünk, hangsúlyozni kell, hogy olcsóbbá és egyszerűbbé kell tenni az emberek számára az erre való átállást. Ha drága, akkor a legtöbben nem váltanak át, sokan azért, mert nem is engedhetnék meg maguknak. Az olcsóbbá tételben szerepe van az államnak különböző szabályozási eszközök bevezetésével, és a vásárlóknak, mert minél többen vesznek egyes termékeket, annál kedvezőbb lesz az eladási áruk a csökkenő önköltségnek köszönhetően.

Ezzel a cégek is átalakulnak, mert egyrészt fajlagosan kisebb kibocsátásúakká válnak, másrészt versenytársaikat arra késztetik, hogy azok még több innovációval jobb, olcsóbb, zöldebb árut állítsanak elő. Ez persze túl ideálisnak tűnik, de egy jól átgondolt szabályozási környezetben működik, mint ahogy erre vannak már példák.

Az továbbra is igaz, hogy be kell fektetni a tömegközlekedésbe, a kerékpárutakba és az élhető várost megcélzó fejlesztésekbe, hogy még vonzóbb legyen az autó otthon hagyása. Jó példa erre a 15 perces városok koncepciója. Igaz ugyan, hogy ettől még mindig sokan vásárolnak majd autót olyan utakra, amelyeket nem lehet kényelmesen használni kerékpárral vagy nincs arra buszjárat, de a zöld/nem zöld arány javul.

Ez egy hosszú, a fogyasztási szokásaink jelentős változtatását igénylő folyamat: sok-sok kanyarral, a potyautasokkal való küzdelemmel, kiábrándultsággal, veszteségekkel, de egyre több, egyre tisztább világot adó eredménnyel.

Mindezekhez az energetikai rendszerek átállása az egyik kulcskérdés, azaz az, hogy a világ hogyan fogja kielégíteni az energiaigény előre jelzett növekedését. Igaz ugyan, hogy a fejlett világban már csökkenés látszik, de máshol még enyhe növekedés.

Ezért mind a megújuló energiaforrások, mind – a remélhetőleg fajlagosan hatékonyabb – új, fosszilis alapú tüzelőberendezések kiépítésére szükség lesz annak biztosításához, hogy a kínálat kielégítse a keresletet. Most úgy tűnik, hogy az atomenergia nagyobb szerepet játszhat a 2050 utáni években. Ez is egy nehéz út, és a hosszú projekthatáridők és a magasabb kamatlábak növelhetik a költségeket és csökkenthetik a befektetők aktivitását. Ilyen típusú kockázatokon csak egységes, de rugalmas nemzetközi megállapodások rendszerével lehet úrrá lenni.

„A háztartások arra irányuló erőfeszítései, hogy csökkentsék környezetszennyezésüket és hulladékukat, és hogy tudatosan fogyasszanak, egy új kultúrát teremt. Az a puszta tény, hogy a családi és közösségi szokások megváltoznak, hozzájárul annak növekvő tudatosulásához, hogy a politikai szektor nem tesz eleget a kötelességeinek, és hogy a hatalmasok nem mutatnak érdeklődést eziránt. Lássuk tehát be, hogy még ha ez nem eredményez is azonnal észrevehető hatást mennyiségi szempontból, elősegítjük azt, hogy a társadalom mélyéről felemelkedő hatalmas folyamatok induljanak el.” (Ferenc pápa Laudate Deum apostoli buzdítása 71. pont).

Szöveg: Nemes Csaba

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír