Teremtésvédelmi kalendárium – Utazócirkusz vagy megoldás? COP26, Glasgow

A COP26 Glasgow, azaz hivatalos nevén az Éghajlat-változási Keretegyezmény Részes Feleinek 26. Találkozója ezekben az órákban ér véget. A részes felek találkozója a keretegyezmény legfőbb döntéshozói fóruma. Ezek a rendezvények mindig óriási kormányzati és tudományos szakértői, diplomáciai és civil környezetvédelmi és gazdasági lobbik részvételét vonzzák. Kiemelt találkozókon, amilyen a glasgow-i is volt, állam- és kormányfők is részt vesznek.

A gazdag országok delegációi hosszú kocsikaravánokkal érkeznek a repülőtérről. Több száz magánrepülőgép is csak erre a rendezvényre érkezett. A kritikusok gyakran emlegetik: „ez egy utazócirkusz, amely nagy ökológiai lábnyomot hagy, és semmi más”.

A COP26-ot megelőzte a G20-ak, azaz a legnagyobb gazdasági hatalommal rendelkező országok és az EU találkozója. Itt megpróbáltak a világ vezetői az eddigieknél konkrétabb ígéreteket tenni, ám ez most sem igazán sikerült, és mindez máris erősen kihatott a tárgyalások menetére. A nagy államok óriási lobbierejüket arra használhatnák, hogy érvényesíthető és számon kérhető, hatásos és kiegyensúlyozott intézkedésekben állapodjanak meg, amelyekkel akár jelentősen szűkítenék a „szent tehénként” kezelt túlzott mértékű világkereskedelemből származó kibocsátásokat is, de sokszor inkább saját pozíciójuknak az erősítésére használták a tárgyalásokat.

Szinte minden fontosabb nemzetközi környezeti ügynek (éghajlatváltozás, biodiverzitás, sivatagosodás elleni küzdelem, erdővédelem, a levegőszennyezettség csökkentése, vizek védelme és így tovább) külön-külön nemzetközi eszköze (egyezmények, intézmények) van, és sokszor nem is tudnak egymás – máskülönben egymással is szorosan összefüggő – ügyeiről.

James Lovelocknak erről (is) külön véleménye van, szerinte összefüggéseiben, holisztikusan kellene kezelni a nagy globális rendszerekre vonatkozó nemzetközi összefogást, és nem úgy, ahogy már évtizedek óta kezelik az ENSZ-ben. A 102 éves James Lovelock a The Guardiannek nyilatkozott a COP26 első napjaiban. Ő volt az a tudós, aki Lynn Margulis biológus kutatóval együttműködésben alkotta meg csaknem hatvan esztendeje a Föld bolygó önszabályozó elméletét, az azóta híressé vált Gaia-elméletet.

„A Föld felszíni hőmérsékletét évmilliárdok óta főként a Napból érkező sugárzó hő határozta meg. Ez az energia az idő múlásával változott: nőtt, mert a csillagok, mint például a Nap, természetükből adódóan egy bizonyos életszakaszukban növelik hőteljesítményüket. Ugyanakkor a Földön a hőmérsékleti viszonyok stabilak maradtak Gaiának, azaz az erdőknek, óceánoknak, a sokszínű élővilágnak, valamint a Föld szabályozó rendszerei egyéb elemeinek köszönhetően. Gaia a felszíni hőmérsékletet meglehetősen állandóan, az élet számára az optimálishoz közeli szinten tartotta.

Ahogy már többször írtam,

az élővilág sokszínűsége jelenti az élet immunrendszerének az erejét, azaz amennyire romboljuk, annyival kisebb lesz a védekező, önszabályozó képessége.”

Lovelock most is, mint ahogy már évtizedek óta, olyan nemzetközi összefogásra hívja fel a figyelmet, amely nem választja szét az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség, az erdők és vizek védelmével kapcsolatos célokat és eszközöket, hanem összefüggésében tárgyalja.

Ha az élővilág állapota rendben lenne, azaz a Föld immunrendszere nem sérült volna, akkor egészen biztos, hogy a levegőszennyezettség, valamint az üvegházhatású gázok ember általi többletkibocsátásának hatásai jóval kisebbek lennének.

Néhány alkalommal én is részt vettem COP-on. Nagyjából el tudom képzelni, hogy az erős és kötött mandátummal rendelkező tárgyaló delegációk véleménye áthatja az egész konferenciát. Ilyenkor eleinte reggel nyolctól este nyolcig, a második héten már többször akár hajnalig tartó egyeztetések és egyre fáradtabb diplomaták a jellemzőek. Többször nagyon aprónak tűnő technikai részleteken akár napokig vitatkoznak úgynevezett kontakt problémamegoldó csoportok. Az EU-tagállami egyeztetések mellett külön ülnek le a G7-ek, azaz a fejlődő országok csoportja, de vannak olyan egyeztetőcsoportok is, mint például a Kis Szigetországok Szövetsége, vagy a frankofón országok. Az EU-n belül is van például a »fukar országoknak«, valamint például a visegrádi négyeknek egyeztetési köre. Nehezen átlátható, sokszor valóban jelentős gazdasági következményekkel járó ügyekről tárgyalnak, ezért is olyan lassú a folyamat.

De ha egyben, egészben látnák a kialakult folyamatokat, látván a nagy képet is, az összefüggő káros, katasztrófába hajló következményeket, valamint a kijavító mechanizmusok sokszor nagyon is meglévő, de más szakterületen jelentkező lehetőségeit, akkor talán hatásos döntések is előbb születtek volna. Lovelock szavai nem kerültek meghallgatásra. Belátom, hogy

nem könnyű komplex ügyeket komplex módon kezelni, különösen nemzetközi szinten.

A COP-on állandóan történik, folyik valami fontosnak tűnő a konferenciatermeken belül és kívül, ideértve a nemzetközi nem kormányzati (NGO) csapatok megmozdulásait is. A vége felé még csak körvonalakban látszik, hogy miként sikerült megegyezni a fontosabb lépésekben. A nagyon technikai jellegű megegyezésen kívül – mint például a párizsi megállapodás végrehajtásához még szükséges szabályok (amelyek még eddig hiányosak voltak!) – biztos sikernek számító, a szénenergia fokozatos kivezetésének felgyorsításával, az erdőirtások arányának drasztikus csökkentésével, megállításával kapcsolatos döntések is születhettek az úgynevezett konkrét, de még nem elegendő kibocsátáscsökkentési vállalások mellett.

De ha minden úgy van, ahogy most látszik, akkor jelentős azon országok száma, akik 2050-re – egyesek (pl. Kína) 2060-ra – kívánják elérni a nettó karbonsemleges gazdaságot.”

Kína amellett, hogy még néhány évig épít szenes erőműveket, jelentős nukleáriserőmű-építésekbe kezd. Lovelock sem tudja elképzelni a klímavédelmi energiamixet atomerőművek nélkül, és Varró László, a Nemzetközi Energiaügynökség volt vezető közgazdásza (most a Shell stratégiai agytrösztjének a vezetője) is hasonló véleményen van az atomenergiát illetően. India 2070-re éri el a szénsemleges gazdaságot. Oroszország, és a fejlett országok közül Ausztrália csalódást okozva hallgatott.

További fejlemény, hogy csaknem 100 ország támogatta a kezeletlen ipari metán kibocsátása (földgáz és kőolaj kitermelésénél, szállításánál elszökkenő metán, termálkutaknál és az elhagyott hulladéklerakókban keletkező metán) azonnali csökkentésének az ügyét, ami azért is fontos, mert a metán több tízszeres hatékonyságú üvegházhatású gáz a szén-dioxidhoz képest.

Ha minden így is lesz, akkor a 1,5 fokos hőmérséklet-emelkedésnél nagyobb, de talán 2,5 Celsius-foknál kisebb emelkedésre számíthatunk, ami ugyan már veszélyes következményekkel járhat, de talán még kezelhető.

Már több mint tíz éve beszélgetnek évi 100 milliárd dolláros hozzájárulásról a fejlődő országok számára, amit a fejlettek gond nélkül ki tudnának fizetni,

sőt ennek a többszörösét is, amire szükség is lenne, hiszen a szegényebb országok alkalmazkodási képessége jóval gyengébb. Ha közelebb is kerültek egy konkrét finanszírozási megállapodáshoz, annak az elosztási mechanizmusáról, a források kiutalásának módjáról, különféle, a klímaváltozást tekintve nem releváns feltételek garmadájáról valószínűleg még sokáig vitatkoznak. S közben a globális szénkibocsátás a 2019-es szintre emelkedett.

Amikor régen én is részese lehettem a tárgyalásoknak, mint egy kis delegáció tagja, sok-sok ügyet kellett követnem párhuzamosan, izgalmas volt. A végén, persze, nagy tapssal búcsúztattuk a záró plenáris ülést, ami inkább a reménynek, mint a megvalósított programnak szólhatott. Ma már az is siker, hogy a remény megmaradt, a feltételek, a teendők tisztultak; a döntések most még ugyan csak szavak, de holnaptól tettekre kell váltani, hiszen óriási változást kell létrehoznunk a következő évtizedekben,

ha nem így lesz, a természet úgyis rákényszerít minket, olyan megrázóan, mint a Covid-pandémia tette az emberiséggel.

Szerző: Nemes Csaba

Fotó: Pexels

Magyar Kurír