Hatvan évvel ezelőtt, 1965. június 20-án szentelték pappá Tomka Ferencet, Feri atyát, aki meghatározó személyisége lett a magyar egyháznak. A teológiai tanár, a lelkipásztor, a Fokoláre Mozgalom magyarországi elterjesztője, nemzedékek lelki atyja, gyóntatója egy tavalyi sérülést követően elvesztette egyensúlyérzékét. Jelenleg a Farkas Edith Katolikus Szeretetotthonban él. Gyémántmiséjére június 28-án került sor az általa alapított káposztásmegyeri Szentháromság-templomban. Ez alkalomból kerestem fel az otthonban. Feri atya az íróasztalánál ülve, a szokásos mosolyával fogadott. Eszembe jutottak ifjúkorom gyónásai, ezek soha nem gyóntatófülkében, hanem hasonlóan egy dolgozószobában, asztal mellett történtek. Csak akkor én beszéltem magamról, most viszont én kérdezhettem. Nem lepődtem meg, hogy egyszerű „Hogy érzed magad?” kérdésemre azonnal Jézushoz fűződő kapcsolatáról kezdett beszélni.
– Több mint egy éve élsz itt, a Farkas Edith Szeretetotthonban. Hogy telnek itt a napjaid, hogy érzed magad?
– Igazából tele vannak Jézussal a napjaim, és csak vele lehet érdemes egyáltalán élni, mert az egyensúlyvesztés, ami a sérülésem óta fennáll, kilendít mindenből, amit megszoktam. Azt láttam, hogy ha nem volnék Krisztus embere, akkor nem volna sok értelme élni. Így viszont minden figyelmeztet, sokszor meg kell állnom és ilyenkor Jézus felé fordulok. Csak kísérő segítségével szabad sétálnom, ma reggel is már itt volt a húgom, és rendszeresen jönnek a régi híveim is segíteni. A séta közben próbálok minden lépést „veled Jézus” fohásszal megtenni, mert fogni kell a gurulós járókeretet, lépni kell, figyelni, de így ez egy belső imává, beszélgetéssé válik Jézussal. Naponta tudok persze misézni, az összes imaelőírásokat is betartani, meg azon túl is.
Ez az otthon egy kimagaslóan szép hely. A szerzetesnővérek és az ápolónők is nagyon-nagyon szeretetteliek. Mindenki kedves és szolgálatkész. És a házban lakókkal is mindenkivel egymásra mosolygunk. Különös a légkör.
Egyébként sokat olvasok. Éppen Ferenc pápa önéletrajzát olvastam, most meg egy Karikó Katalin-önéletrajzot. Meg sportfilmeket nézek, hegymászás, evezés, ezek a legkedvesebbek. Gyakran mégis úgy érzem: hova lett az, aki én voltam, csupa alkotás, csupa lelkipásztorkodás?
Mi is az értelme most ennek? Csak az, ha Jézusnak kimondott igent élek meg ebben a helyzetemben.
Mert egyébként mi? Hogy eltöltsem az időt?
Most az az életige, hogy „ti adjatok nekik enni”. Gyakran gondolok arra, hogy most én az életemet adom táplálékul. Felajánlom ezeket a fohászokat, imákat, főleg az üldözött keresztényekért, vagy azokért, akik kérik tőlem, hogy imádkozzak értük. Máskor azt mondom Jézusnak, hogy te oszd szét a szentmiséimet, és főleg ezeket a kis hétköznapi mindennapos cselekedeteket. Hát ez a jelenem.
– És mi hiányzik a legjobban?
– Hát nem tudok járni. Se felkelni, se sétálni. Se kerékpár, se semmi. Régen, ha jött egy front, vagy kicsit feszült lettem, fölültem a kerékpárra, tekertem 30–50 kilométert, meg hetente kétszer három-négy órát mindig sportoltam, és akkor egy hétre jól éreztem magam. Most meg jó, ha pár száz métert tudok gyalogolni ezzel a kis tolóeszközömmel, amivel az öregeket gyakran látni az utcán is.
Minap bosszankodtam rajta, hogy ahhoz, hogy megforduljak ezzel a rollátorral, nyolc lépésre van szükség. Te meg megállsz és fordulsz egyet. Utána meg korholtam magamat, hogy micsoda butaság, hát nem teljesen mindegy? Nincs jelentősége, hogy egyszerre meg tudok-e fordulni vagy nyolcat kell lépnem Jézusért. Csak az a lényeg, hogy ebben a pillanatban Jézusért tegyem, amit teszek. Ha holnap meghalnék vagy egy perc múlva meghalnék, ez egy kincs, amit gyűjtöttem.
Az első magyar férfifokolár tagjaival a 80-as évek első felében
– Aki ismer, az tudja, hogy neked az ige élése alapvető és mindig visszatérsz hozzá. És az is tudható, hogy ezt az egészet a Fokoláre lelkiségéből tanultad. Mit mondanál arra a kritikára, amit néha megkap ez a fajta lelki irányzat, hogy túl nagy szerepet tulajdonítunk annak, hogy mi mit teszünk, és kevesebb helyet hagyunk Istennek, hogy ő lépjen felénk? Például azt mondjuk, hogy ha kölcsönösen szeretjük egymást, akkor Jézus köztünk van. Hogy gondolhatjuk azt, hogy rajtunk múlik, hogy Jézus itt van-e vagy sem?
– A mostani élethelyzetemben igazán látom, hogy semmit se tudok csinálni másképpen, mint valamiképpen belekapaszkodva Jézusba. Sose én csinálom, mindig kérem a Szentlelket reggel vagy a szentmisében, vagy akármikor, amikor imádkozom, hogy „Adj világosságot!” Mert mit tudok én tenni? Nyilvánvaló, hogy nem vagyok semmire sem képes. Sokszor eszembe jut, hogy porszem vagy, egy ma elszáradó falevél, ahogy a zsoltáros mondja.
Ma például Keresztelő János ünnepe van, és a zsolozsmában azt a zsoltárrészletet olvastuk, hogy „öröktől fogva megálmodtalak”. Ezek olyan hálás leborulásra hívó imádságok, amiért a semmiségem ellenére az Isten végtelen szeretetében öröktől fogva gondolt rám. És minden lépésemet, hajam szálát is számon tartja.
Az ige élése számomra elsősorban nem akarati dolog, hanem a Szentlélek segítségével adott válasz a Jóisten meghívására, hogy kerüljek közelebb hozzá.
– Hatvan éve lettél pap, aminek a hivatástörténetét már sokszor elmesélted, annak viszont ötven éve van, hogy elköteleződtél a fokolárban mint fokolarino pap. Mesélnél egy kicsit erről a döntésedről, hogy mi motivált, és hogy mit jelentett neked az életed, a papi hivatásod szempontjából?
– Nem tudom, összefügg-e ezzel, de jezsuita szerettem volna lenni. A jezsuiták Jézussal élnek és sugároznak. Viszont akkor azt mondták nekem, hogy várjak, végezzem el előbb a szemináriumot, olyan nagy nyomás alatt vagyunk, perek, satöbbi, hogy most nem volna jó, ha belépnék. Tehát én vágytam elköteleződni Jézusban. Közben elküldtek Rómába és megismertem a Fokolárt. Ott először az ige élése fogott meg, amit már kezdtem hinteni és mondani, de érdekes módon el kellett telnie majdnem három évnek, hogy a hivatásomat megértsem. Chiara Lubich többször hivatkozik Jézusnak erre a szavára a János evangéliuma 14,21-ben, hogy „Aki szeret, annak én kinyilatkoztatom magam”. Én is sokáig könyörögtem: Jézus, mutasd meg az én teljes utamat! Sokszor-sokszor tettem lépéseket a felebarátok felé Jézussal, ahogy a fokolár erre hív: mosolyogni, szeretni, szolgálni, és tudatosan kértem: Jézusom, segíts! És sok idő elteltével érkezett egy isteni villám, amikor megértettem, hogy a papi fokolár az utam. (...)
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás és fotó: ujvarosonline.hu
Kiemelt fotó: Zuggó Zsolt
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria