Thomas Merton: Párbeszédek a Csönddel

Isten felé fordult, megkeresztelkedett, a római katolikus egyházban. Huszonhat éves korában még tovább lépett, és barátai legnagyobb döbbenetére trappista szerzetes lett. 1941 decemberében beköltözött a Kentucky állambeli Getszemáni apátságba, s ettől kezdve, követve a monasztikus hagyományokat, aszketikus fegyelemben élt. 1949-ben pappá szentelték. Írásaival három évtizeden keresztül, a negyvenes évektől egészen 1968-ban bekövetkezett haláláig, tevékenyen részt vett a közéletben is, béke- és emberi jogi aktivistaként. Legismertebb művei közül magyarul is megjelent többek között Hétlépcsős hegy című önéletrajza, valamint A Csend szava című gyűjtemény.

Párbeszédek a Csönddel című kötete imákat és rajzokat tartalmaz. Thomas Merton szenvedélyesen keresi Istent, Tőle vár útmutatást, segítséget. Elismeri: „Uram, Istenem, fogalmam sincs, merre tartok. Nem látom az utat magam előtt.” Nem esik azonban ettől kétségbe, mert hisz abban: „… valóban tetszik Neked az a vágyam, hogy tetszésedre akarok lenni… Remélem, hogy sohase fogok mást tenni, mint amit vágyam sugall… mindig csak Terád hagyatkozom, még akkor is, ha elveszettnek érzem magam, és a halál árnyékában. Nem félek, mert Te mindig velem vagy…”

Merton nem szenved a csöndtől, Isten hallgatásától, nem rendül meg ettől a hite – szemben például Ingmar Bergman klasszikus alkotásának, az Úrvacsorának a főhősével, Thomas lelkésszel –, számára a csönd lehetőség a minél teljesebb elmélyültségre, amelynek révén közelebb kerülhet Istenhez. Merton kérdéseket intéz az Úrhoz, megfogalmazza kétségeit, de soha nem perlekedik vele. Vágya, hogy visszatérjen az Atyához, a Mérhetetlenhez, a Mindenekelőtt Valóhoz, az Ismeretlenhez, Ahhoz, Aki szeret, a Csöndeshez, a Szenthez, az Irgalmashoz, Ahhoz, aki a Minden. Mélységes alázatában Mertont egyetlen dolog vezérli, hogy mindig figyeljen Isten akaratára, és annak megfelelően cselekedjék. A tökéletes szeretet elérésére törekszik, arra, hogy teljesen háttérbe szorítsa önmaga személyiségét, s szinte észrevétlenül olvadjon fel Isten szeretetében: „Nem akarok többé önmagam lenni, hanem Beléd átváltozni, hogy már ne legyen ’én’, hanem csak Te. Vagyis amikor olyanná leszek, amilyennek öröktől fogva alkotni akartál: nem én, hanem Szeretet. Így beteljesül bennem… az a cél, amiért megteremtetted a világot, és benne engem… Azt akarom, hogy az én akaratom tűnjön el a Te akaratodban. Egy lélek akarok lenni veled.”

Mertont ennek ellenére időről időre kétségek gyötrik, hogy jó úton jár-e, valóban Isten akaratát teljesíti-e? Az életben elért sikerei, könyveinek milliós példányszámai, az ünneplések nem teszik önteltté, gőgössé. Úgy érzi, minél messzebbre jut, annál jobban ráeszmél arra, hogy nem tudja, hová megy. Ilyenkor azonban úgy fordul a második isteni személyhez, Jézushoz, mint „igaz” Istenhez és „igaz” Emberhez, „Akiben Isten teljessége lakozik és feltárulkozik. Aki Nélküled próbál szemlélődővé válni, az meghal.” Hisz abban, hogy Jézus soha nem hagyja magára, teljes mértékben rábízza magát: „Mindössze egyet akarok, Jézus, hogy mindig jobban és jobban Tereád hagyjak mindent… Vezess és vedd át egészen az uralmat fölöttem.” Az időnként rátörő lelki sötétségben Merton „mintha” nem találná Jézust, de megtapasztalja, hogy elegendő Krisztusra vágyódnia, s máris megtalálta. „Ha szeretlek Téged, akkor velem vagy. Ha kiáltok Hozzád, akkor már meghallottad a szavam.” Megvallja Istennek, elveszne a sötétségben, üres szakadékba zuhanna, „… ha Te nem szorítanál Magadhoz Egyszülött Fiad Szívében… Egyszülött Fiadat szereted bennem. Õt látod énbennem. Õt öleled magadhoz bennem, hiszen Õ egészen azonosulni akart velem, mert annyira szeretett, hogy vállalta értem még a kereszthalált is.” Merton az isteni és az emberi akarat örök ellentétére is rámutat, hogy a teremtmény gyakran fölül akarja írni Isten akaratát, önteltségében jobban akarja tudni, hogy számára mi a hasznos, mint a Teremtő: „… bűnös önmagam nem az igazi énem, akinek te elgondoltál, csupán az, aki én magam akartam lenni. Nem ragaszkodom többé ehhez a hamis énhez.” Az író-szerzetes a krisztusi tökéletességre törekszik, Jézus szavainak megfelelően – „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48) –, igent mondva Krisztus lelkét átformáló akaratának: „És most, Atyám, saját Fiad énjében jövök Hozzád, hiszen az Õ Szentséges Szíve vett birtokába, és pusztította el bűneimet, és Õ mutat be engem Neked… Saját Szívének szentélyében, amely a te palotád és templomod.”

Thomas Merton a szavakon túli békéhez akar eljutni, „de nem valami ezoterikus lelkiállapotban, hanem annak a szeretetnek élő valóságában, amely szemlélődés és tevékenység, amely Istenbe kapaszkodik, és Õbenne az egész világot átöleli békében, egységben”.

A világszerte nagyhatású lelki író tisztában van azzal, hogy nem önmagában kell bíznia, hanem Isten irgalmas szeretetében. Isten nem egy távoli, érzéketlen despota, hanem gondjainkra odafigyelő, szerető Atya – hiszen feláldozta értünk egyszülött Fiát –, aki törődik velünk, sőt, ő maga is igényli, hogy ínségünkben Hozzá forduljunk: „… vágyad és vigaszod az, ó, én Uram, hogy közel vagy azokhoz, akik szeretnek Téged és Atyjuknak szólítanak Téged: hogy talán nincs is nagyobb vigasztalásod – ha szabad így beszélnem –, mint az, hogy megvigasztald meggyötört gyermekeidet és azokat, akik szegényen és üres kézzel Hozzád jönnek.”

Thomas Merton számára alapkérdés, hogy mennyire bízunk Istenben. Egész létünk, sorsunk, az üdvösségünk függ ettől: „Ha Benned bízom, minden más erővé, egészséggé és segítséggé válik számomra. Minden az égbe vezet el. Ha nem bízom Benned, minden a romlásomra lesz.”

Akik ismerik Thomas Merton életét, munkásságát, azok számára egyértelmű, hogy életének második, harminc esztendeig tartó időszakát teljes mértékben meghatározta az Istenbe vetett bizalom, remény, számára a lélegzéshez hasonlóan természetes volt a transzcendens Szentháromság, a mennyei, teremtő Atya, az értünk szeretetből megváltó kereszthalált halt, majd harmadnapon feltámadt Krisztus és a vigasztaló Szentlélek létezése. Ez a mélységes hitről tanúskodó lelkiség sugárzik a Párbeszédek a Csönddel című kötet lapjairól is.

(Vigília Kiadó, 2009)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír