Tipográfia és kommunikáció – Nyomdatörténet az óbudai Kiscelli Múzeumban

Ha elsétálunk a mai Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkához, egy nem túl jó állapotban lévő régi épületet láthatunk, amit még Pollack Mihály tervezett a 19. század elején. Nos, ebben a házban volt a nyomda, vagy ahogy akkoriban nevezték, a Tipográfia, azaz Landerer és Heckenast nyomdája és kiadóvállalata. Szép lassan, vagy nem is annyira lassan, mindez a múlt ködébe vész. Már csak a „régi öregeknek” mond valamit, az olyanoknak, mint amilyen én vagyok, aki a munkában töltött éveimnek majdnem a felét még a hagyományos nyomdákkal kapcsolatban állva éltem le. Ha azt mondom, szedőhajó, vagy Linotype szedőgép, vagy szedőszekrény, klisé és így tovább, a legtöbb ismerősöm nem tudja, miről beszélek. Érthető, hiszen az 1989-es rendszerváltással egy időben egy ötszázéves szakma, a nyomdászoké is megváltozott, olyannyira, hogy jószerivel csak a nyomtatás maradt meg számukra. A többi, az előkészítés, már harminc éve számítógépen történik, a szövegek és a képek, a design és a tipografizálás a szerkesztőségekben zajlik, vagy akár otthon. 

De miért is beszélünk erről pont most? Azért, mert amikor legutóbb a Kiscelli Múzeumban jártunk, Mácsai István kiállítása mellett megtekintettük a Kiscelli Nyomda – Fejezetek a főváros nyomdászattörténetéből című tárlatot is, amely különlegesnek számít Magyarországon. A szinte mindenre kiterjedő állandó kiállítás a múzeum egyedülálló nyomdászattörténeti gyűjteményén alapul, amelynek első darabja, a budai Szentháromság-szobrot ábrázoló réz-nyomólap, 1901-ben került a múzeumba. A gyűjtemény gerincét a volt Nyomdaipari Tröszt által 1966-ban a múzeumnak ajándékozott nyomdagépek és nyomdászati segédeszközök alkotják.   

A tárlaton megismerhetjük a nyomtatási eljárásokat, például a magasnyomást, a síknyomást és a mélynyomást. Az is kiderülhet számunkra, hogy mi is az a tégelysajtó, a gyorssajtó, és mit neveznek rotációs nyomásnak.

A síknyomást, eredetileg kőnyomatot, az 1790-es évek végén Alois Senefelder találta fel. Az eljárást kémiai nyomtatásnak is nevezték, mivel az egy síkban elhelyezkedő nyomó és nemnyomó elemek a zsír és a víz egymást taszító hatásának elvén működnek. A síknyomtatási eljárások közé tartozik a kőnyomtatás (litográfia), valamint a hasonló elven működő ofszetnyomtatás. A litográfia tette lehetővé a festmények színes reprodukálását is. Az eljárás plakátok készítésére is remekül használható. Ma már leginkább képzőművészek élnek ezzel a nyomtatási lehetőséggel, amely kiválóan alkalmas akár csak néhány példány elkészítésére is, az önkifejezés megjelenítésére. 

A kiállításon meseszép litográfiai kövek láthatók a 19. századból. Az egyik, egy elképesztően nagy és a sok csiszolás eredményeként rendkívül lapos kő 1890-ből való. Ez a Vajk megkeresztelése című nyomókő, amely Benczúr Gyula festménye alapján készült. 

Valamikor az 1990-es évek végén egy szakmai csoporttal Bécsbe utazhattam. Az Interprint Nyomdában tettünk látogatást, ahol a Kronen Zeitungot és a bécsi Kuriert nyomják. Igazi élményszámba ment látni azt a pontosan száz méter hosszú nyomógépet, amin a színes újságokat, napilapokat nyomtatták. A Koenig & Bauer cég gyártotta nyomógépeket használták a bécsi üzemben. Ezeknek a gépeknek a története 1812-ben kezdődik, amikor Friedrich Koenig és Andreas Friedrich Bauer német feltalálók a gőzgéppel működtetett hengeres gyorssajtó megalkotásával forradalmasították a nyomtatást. Az új gép immár 1100 ívet volt képes nyomtatni egy óra alatt. Augustus Applegath angol nyomdász 1848-ban elkészítette az első működő rotációs sajtót a londoni The Times című újság számára. Az ívek helyett tekercspapírral működő, mindkét oldalra nyomó rotációs gép segítségével óránként már 16 ezer ívet lehetett kinyomni. A nyomtatással párhuzamosan gépesítették a betűöntést is. Nagy fejlődést hozott a nyomtatás történetében Ottmar Mergenthaler 1884-es találmánya, a Linotype szedőgép is, amely lehetővé tette a teljes soros betűszedést. 

Nem volt éppen szívderítő, amikor 1990-ben Budapesten, a Nyugati téri Zrínyi Nyomdában (ma Eiffel Palace) a munkások nagy zajt csapva, lángvágókkal bontották le a gépszedőtermekben lévő Linotype gépeket, legalább tizenötöt. Az épületnek ugyanazon az emeletén volt az Üzlet című, svéd tulajdonú gazdasági napilap szerkesztősége, ahol én is dolgoztam akkoriban. Így aztán sok mindent közvetlenül láttunk és hallottunk e nagy múltú nyomda fokozatos leépítéséről. Az ólombetűket a szedőszekrényekből kiszórták, a termekből elvitték a régóta, akár száz éve használt eszközöket, szerszámokat. A Gutenberg-prés vagy más néven kézisajtó és a többi vasszerkezetű masina többsége is az enyészeté lett. A kiszórt szép ólombetűkből ma is őrzök egy tucatot, hiszen ilyesmi nem lesz már többé. (Persze tegyük hozzá, ólommal dolgozni nem volt teljesen veszélytelen, hosszabb távon esetleg szilikózist kaphatott az, aki naponta szorosabb kapcsolatba került vele.) Amiről szó van, nem pusztán nosztalgia, hiszen a nyomdák rengeteg embernek adtak munkát, különösen a 20. század folyamán. Egész nyomdászdinasztiák jöttek létre az idők során, a 19. század végétől kezdődően. Magam is ismertem több olyan, nyomdában dolgozó embert, akinek a szülei, nagyszülei is szedők vagy gépmesterek voltak. A Zrínyi Nyomda csepeli telephelyén – ahová gyakran jártam gépindulásra, hiszen ott sok lapot nyomtak és fűztek még a hetvenes években – volt egy apró, kilencvenes éveiben járó férfi, aki minden pénteken lejött a nyomdába, részben újságokért – vitt magával Fülest, Magyar Ifjúságot, Rakétát meg persze Ludas Matyit is –, részben pedig azért, hogy – ahogyan ő mondta – egy kis „nyomdaszagot” érezhessen. Nem csoda, hogy vágyott erre, hiszen a 19. század utolsó évtizedében itt volt inasgyerek, s aztán az egész hátralévő életében az akkor még Légrády, később Zrínyi Nyomdában dolgozott. 

Visszatérve a Kiscelli Múzeum nyomdatörténeti kiállítására, szembetűnik a kiállítótérben egy fából készült, rézoptikás, harmonikaszerű, Bécsben gyártott, 19. századi fényképezőgép. Könnyen lehet, hogy a századforduló hírneves fotográfusának, Klösz Györgynek a műterméből való. Klösz Darmstadtban született, Pestre érkezése után az 1860-as évek végén nyitotta meg műtermét, majd 1873-ban elkezdte előállítani és forgalmazni híres fővárosi látképsorozatát. 1894-ben a Városligeti fasorba költöztette a műhelyét, az épület ma is itt található (éppen szemben az Új Ember/Magyar Kurír szerkesztőségével). Egykori arculatát azóta is őrzi, csak a felirat más a homlokzaton: Fasor irodaház, ezt a nem túl szellemes nevet viseli. Az első világháború után a cég tovább fejlődött. 1933-ban itt alkalmazták Magyarországon először a színes ofszetnyomás technikáját. 1948-ban az üzemet államosították, és Ofszet Nyomda név alatt összevonták a Kogutowitz és Társa Magyar Földrajzi Intézettel, amely 1890-től működött Budapesten. 

Ha tovább barangolunk a Kiscelli-kastély kiállítótermeiben, megismerkedhetünk Pest-Buda egyik legsikeresebb könyvkiadójával és nyomdászával, Emich Gusztávval is. 1841 végén nyitott nemzeti könyvkereskedést a Kígyó téren. Tevékenységi körét hamarosan könyvkiadással bővítette. Emich az elsők között figyelt fel Petőfi tehetségére, és hamarosan több évre szóló szerződést kötött vele műveinek kiadásáról. 1850-től nyomdát is üzemeltetett a Három korona, majd az Úri utcában. A kiegyezés előestéjén vállalkozása az ország legnagyobbjai közé tartozott, nyomdájában, amely ekkor a Ferenciek terén lévő Sándor-palotában működött, kétszáznál is több alkalmazott dolgozott. Az Emich-nyomda adta ki többek között a Pesti Napló és a Budapesti Hírlap című lapokat. A kiegyezés után létrehozta az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.-t, amely az ország meghatározó kiadója és nyomdája lett. Az 1948-as államosítás után a cég kiadója megszűnt, nagyüzemi tevékenységét pedig Athenaeum Nyomda Nemzeti Vállalat néven folytatta. 

Most térjünk vissza egy pillanatra a már említett Linotype szedőgéphez, amelynek vasszerkezete, technikai kialakítása, a beépített színesfémek kavalkádja szinte magával ragadja az embert. Mintha csak egy gőzmozdony fantasztikus fémalkatrészeit látnánk. Ahogyan manapság mondani szokás, van benne anyag. A technológiai váltás után nem sok példány maradt belőle az országban. Az egykori Zrínyi Nyomda, a mai Eiffel Palace földszintjén ma is látható egy ebből a különleges sorszedőgépből, ha valaki netán kíváncsi lenne rá. A Kiscelli Múzeumban kiállított gép feltehetően a Budapesti Hírlap Nyomdából való, Ottmar Mergenthaler cége gyártotta Baltimore-ban, 1903-ban. 

„A tipográfia célja a pazar tervezés, szándéka pedig a kommunikáció” (Susan Casey).

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.