Tóth Tamás és Takács László tartott székfoglaló előadást a Szent István Tudományos Akadémián

Tóth Tamás munkásságát Kuminetz Géza, a PPKE rektora ismertette. Tóth Tamást 2002-ben szentelték pappá, teológiai tanulmányait Veszprémben, Szegeden és Rómában végezte, itt 2006-ban egyháztörténetből doktorált. A PPKE Kánonjogi Posztgraduális Intézetében 2022-ben szerzett kánonjogi licenciátust. Több felsőoktatási intézményben is oktatott. 2007–2011 között az apostoli nuncius titkára, míg 2011–2018 között a római Pápai Magyar Intézet rektora volt. 2018-tól az MKPK titkára. 2012-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével, 2020-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével; míg 2013-ban pápai káplán, 2021-ben Szentlélekről nevezett bátmonostori apáti címmel tüntették ki.

Tóth Tamás A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye megújulása a török hódoltság után a Vatikáni Apostoli Levéltárban őrzött kánoni eljárások tükrében (1733–1776) című székfoglaló előadásában elsőként a vatikánvárosi székhelyű Apostoli Levéltárról beszélt. Ezt az intézményt a kutatók előtt 1881-ben nyitotta meg XIII. Leó pápa Vatikáni Titkos Levéltár (Archivum Secretum Vaticanum) néven. Ferenc pápa 2019. október 28-án közzétett motu propriója rendelkezett az archívum hivatalos elnevezéséről, a Vatikáni Apostoli Levéltár új nevet kapta az intézmény. Anyaga a kvalifikált kutatók számára más állami levéltárak anyagaihoz hasonlóan szabadon hozzáférhető volt akkor és most is.

A Vatikáni Apostoli Levéltár egyfajta központi levéltárként működik; több mint ezer évet felölelő, mintegy 85 folyókilométernyi anyagot őriz.

A püspöki, illetve érseki kinevezések, az úgynevezett püspöki processzusok kánoni eljárásának anyagai az egyháztörténet eddig kevéssé kutatott, értékes forrásai. A Vatikáni Apostoli Levéltárban három helyen is találunk erre vonatkozó dokumentumokat.

Tóth Tamás ezt követően a püspöki kinevezésekről szólt. Az 1526-os mohácsi vereség után az ország területének jelentős részét majd két évszázadon keresztül folyamatos háborúk pusztították. Bár a 17. század végén a Regnum Hungariae területének jelentős része a Temesközt kivéve felszabadult az oszmán uralom alól, valójában az ország jelentős részében csak 1711 után stabilizálódott a helyzet annyira, hogy megkezdődhetett az újjáépítés, a Trienti Zsinatot követő katolikus megújulás – és vele a barokk – az ország területének jelentős részére csak ekkor érkezhetett meg.

A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye kezdeteivel kapcsolatban több talányt tart számon a történettudomány:

Miért lett érsekség, mikor lett érsekség és mikor alakult ki az önálló érseki tartomány? Ki volt az érsekség első főpásztora? Miért rendelkezett két székhellyel, két székesegyházzal és két székeskáptalannal?

A török hódítást megelőzően mintegy háromszáz katolikus plébániából állt a Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye, a Nagyboldogasszonyról – vagy esetleg Szent Pálról – nevezett kalocsai főszékesegyház kanonoki testületének tíz, míg a Szent Pálról nevezett bácsi főszékeskáptalannak tizenkét kanonokja lehetett.

A főegyházmegye 1733-ban mindössze tizenhét plébániából állt, és ezek nagy részét is csak Buda visszafoglalása, 1686 után alapították újra. Patachich Gáborra (hivatalban 1733–1745) várt a „második honalapítás”: ő volt az első érsek a mohácsi vész óta, aki újra állandó székhellyel rendelkezett a feldúlt és elszegényedett egyházmegyében. 1738-ban azt írta az uralkodónak, hogy „si nullus incipiat, nullus finiet”, vagyis ha senki sem kezdi el, senki sem fogja befejezni. Felállította a szemináriumot, újraalapította a főszékeskáptalant, hozzálátott a barokk érseki székesegyház építéséhez, és újjászervezte a plébániai életet. Utódai folytatták a megkezdett munkát.

A püspöki kinevezés előtti eljárás tanúit titokban hallgatták meg. A püspökjelöltre vonatkozóan a 17–18. században tizenhárom kérdést kaptak, melyek célja a jelölt képességeinek és tulajdonságainak megismerése volt, a másik tizenhárom kérdés pedig az egyházmegye állapotára vonatkozott. III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt öt püspöki processzus során 1733-ban, 1747-ben, 1751-ben, 1760-ban és 1776-ban összesen tizenegyen tanúskodtak az egyházmegyére vonatkozóan.

Vallomásaik érdemleges történeti információkat tartalmaztak. Az 1733-as szerint Kalocsa valaha nevezetes város volt, azonban a háborúk és a török invázió miatt akkor inkább hasonlított egy falura. Az érsek joghatósága alatt álló város Pest vármegyében található, a Duna mellett.

Lakói ősidőktől fogva hűséges katolikusok.

1747-ben a várost jól ismerő Kiss József kanonok kétszáz házról és ezer lakosról, négy évvel később a későbbi érsek, Patachich Ádám zágrábi kanonok már ötszáz házról és 4 ezer lakosról számolt be. Bernáth György ekkor azt írta, hogy Kalocsa Solt alatt, a Duna által körülhatárolt szigeten fekszik. Kalocsán 1733-ban nem volt székesegyház, de még megvoltak a régi hatalmas bazilika romjai. Állt azonban a városban egy kis méretű, de jó állapotú plébániatemplom. 1747-ben a tanúk már arról számoltak be, hogy áll a Nagyboldogasszony tiszteletére, kőből és téglából épült főszékesegyház, amelynek egyik fele készen áll, míg a másik felének csak az alapjai vannak meg. 1776-ban kész volt a templom. Mivel 1733-ban nem volt székesegyház Kalocsán, így sem káptalana, sem méltóságviselői, sem javadalmai nem voltak. A városi papság két főből állt: a plébános egyben az általános helynöki hivatalt is betöltötte, és egy káplán volt a segítségére. 1747-ben négy helyben lakó kanonok volt a városban. 1776-ban tíz kanonokból állt a káptalan, a városban összesen harminc klerikus szolgált.

Patachich Gábor érkezésének idején csak a plébániai szolgálathoz szükséges liturgikus felszerelés állt rendelkezésre, a főpapi szertartások végzéséhez semmi sem volt a városban. A plébániatemplomnak volt kórusa, orgonája, harangtornya és harangjai. 1747-ben az időközben elhunyt érseknek köszönhetően már minden rendelkezésre állt a főpapi szertartások végzéséhez. A tanúknak 1733-ban semmilyen ereklyéről nem volt tudomásuk. 1747-ben Kiss József azt vallotta, hogy Szent Piusz vértanú testét a főoltárnál ezüsttumbában őrzik.

Az érseki lakhely 1733-ban egy erre a célra alkalmas vár volt. Az 1776-os beszámolók szerint Batthyány József leromboltatta a régi érseki épületet, és elkezdte az új rezidencia építtetését. 1747-ben Kiss József tudott a Jézus Öt Sebéről nevezett kegyes társulat létéről. 1733-ban még nem volt szeminárium a városban, azonban a Patachich Gábor alapította papnevelő intézetben 1747-ben már öten tanultak az érseki asztal költségén. Négy évvel később tíz, majd további kilenc év múlva ugyancsak tíz fő tanult itt. Bernáth György 1776-ban azt állította a kanonokoktól kapott információi alapján, hogy tizenhatan tanulnak a szemináriumban.

Összegzésében Tóth Tamás elmondta, amikor Patachich Ádám érsek (hivatalban 1776–1784) a század második felében Kalocsára érkezett, már egészen más körülményeket talált:

egy jól szervezett egyházmegye várta, ahol a papok és a plébániák száma megsokszorozódott másodnagybátyja idejéhez képest, így ő már a kulturális, intellektuális misszióra helyezhette a hangsúlyt.

1784-ben csak a plébániák száma hetvenkettőre emelkedett. Az állami és egyházi intézményrendszer által egyaránt támogatott, hihetetlenül gyors növekedésnek köszönhetően egy olyan keresztény alapú, de ezen belül multietnikumú és multikulturális közösség alakult ki ebben a régióban, amely a terület arcvonásait mind a mai napig meghatározza. A katolikus vallás ismét a terület legnagyobb lélekszámú vallása lett.

Takács László tudományos életútját Adamik Tamás ismertette. Ezt követően Takács László a Szentek szigete című székfoglaló előadásában az írországi kereszténységről beszélt. Rámutatott: Thomas Messingham 17. századi latin nyelvű művében a kontinensen leginkább ismert ír szentek életrajzát és a róluk szóló himnuszokat, epigrammákat és egyéb műveket gyűjtötte egybe, ám a latin nyelvű ír szentéletrajzok korpusza ennél jóval bővebb. Ezzel a bőséggel szembesülve fogott bele John Colgan azoknak a szentéletrajzoknak az összegyűjtésébe, amelyek kimaradtak Messingham kötetéből. Colgan atya a bollandisták által útjára indított Acta Sanctorum számára állította össze az ír szentekről szóló kötetet, amely 1645-ben jelent meg Leuvenben. Colgan munkája olyan középkori kéziratos anyagra támaszkodott, amelyhez Messingham nem fért hozzá.

Thomas Messingham és John Colgan kezdeményezésének egészen a 19. század végéig nem volt folytatása. A Codex Salmanticensis életrajzait a belga jezsuita szerzetes, Charles de Smedt és az arisztokrata John Patrick Crichton-Stuart 1888-ban adták ki, majd 1910-ben jelent meg egy kódexeken alapuló szövegkiadás, amelyet Charles Plummer gondozott.

Az ír szigeten az írásbeliség csak meglehetősen későn jelent meg, aminek oka a szóbeliséghez való ragaszkodás volt.

– folytatta előadását Takács László. Iulius Caesar szerint a gallok az írást csak gazdasági följegyzések készítésére használták. Ahogy a Feljegyzések a gall háborúról című művében írja, a druidáknak tekintélyes számú verset kell megtanulniuk kívülről, s ezért jó néhányan húsz éven keresztül folytatják tanulmányaikat. A tananyag írásba foglalását bűnnek tekintették.

Az ír sziget különleges helyzetben volt az ókorban, hiszen római katona sohasem lépett földjére, vagyis bár bizonyított, hogy az írek kereskedelmi kapcsolatban álltak a rómaiakkal, azt a kulturális fordulatot, amely a rómaiak által meghódított területen élő kelták esetén megtörtént, az íreknél a keresztény térítés hajtotta végre. Ezért tehát kijelenthető, hogy

az írek az egyetlen olyan ókori nép, amely a klasszikus műveltséget hordozó latin nyelvet nem a római állam hódító, hanem az Egyház térítő tevékenysége folytán ismerte meg.

A keresztény tanítás hirdetésének pedig nemcsak a Szentírás, hanem az írás is igen fontos eszköze volt. Az előadó azt is megjegyezte, hogy az ősi kelta hitvilág – például a túlvilágba és az ember halál utáni életébe vetett hit – nem állt messze a keresztény tanítástól. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert miközben nyilvánvaló, hogy a keresztény térítés számos nép körében sok ellenállásba ütközött, addig

az írek keresztény hitre térítése úgy ment végbe, hogy annak nem volt egyetlen vértanúja sem.

A szóbeliség előbb hangsúlyozott jelentősége miatt különösen fontos szerepet töltöttek be az ír társadalomban az énekmondók, a költők, akiket írül filiknek neveztek, és társadalomban széles arisztokrata réteget alkottak. Az ő feladatuk volt a történeti tudat fönntartása mondák, genealógiák, mesék, epikus történetek révén. A kereszténység térhódítása után a pogány papok, a druidák hatalmának megszűnése és a társadalom peremére való szorulásuk, törvényen kívül kerülésük következtében keletkezett űrt a filik töltötték be, akiknek tevékenysége szorosan összekapcsolódott a monostorokéval.

Takács László arra is rámutatott, hogy a középkori latin és óír nyelvű szentéletrajzok nem pusztán az imitatio Christi jegyében született evangéliumátiratok és nem is a görög-római szentéletrajzok irodalmi hagyományából táplálkozó jámbor írásművek, hanem egy olyan műfajba sorolható irodalmi alkotások, amely mélyen gyökerezik a pogány irodalmi talajban és kultúrában. A pogányság és kereszténység egészen különleges és gazdag termést hozó találkozása és interakciója zajlott le az ír szigeten, amelyben a kereszténység sok mindent szívott magába és őrzött meg a pogány kelta hagyományokból.

Takács László előadása végén a szentek életrajzaiból vett idézetekkel illusztrálta az elhangzottakat.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír