Új, családias otthonba költözött a gödi Gondviselés Háza fogyatékkal élő lakóinak egy része

A Máltai Szeretetszolgálat 2018. július 1-jén vette át a korábban Topház néven ismert intézményt, és kapott kormánytámogatást azzal a céllal, hogy támogatott lakhatással méltóbb életkörülményeket teremtsen az itt lakóknak. Vagyis hogy véget vessen az általánosan jellemző igazságtalanságnak, hogy a gyengéknek, a segítségre szorulóknak – ebben az esetben a fogyatékkal élőknek, akikről a családjuk nem tud megfelelően gondoskodni – a társadalmon kívül, nagy intézményekben kelljen élniük, hosszú folyosók mentén nyíló szobákban. Szinte középkori örökséget őrzünk ezzel az elszigeteléssel, holott már régen meghaladott elképzelés ez, mégis nehezen lép túl rajta a szociális szakma és a közfelfogás is. Az úgynevezett Topházban tett korábbi látogatásunk alkalmával láttuk, hogy a segélyszervezet által működtetett régi intézményben is személyes figyelemmel, gondoskodással fordulnak az ápolók, a dolgozók a gondozottakhoz, szeretettel veszik őket körül, de amit most tapasztalunk, azt nem lehet összehasonlítani a korábbival.

Ámulatra méltó, mennyire más egy szép házban élni, családtagként, a feladatokat megosztva, mint ápoltként egy intézményben

– erről árulkodott a lakók és a szeretetszolgálat munkatársainak öröme, sugárzó tekintete, lelkesedése.

„Nézd, előtted küldöm angyalomat, hogy őrizzen utaidon, és elvezessen arra a helyre, amelyet kijelöltem” – idézi a Kivonulás könyvét (23,20) bemutatkozásában a 48 éves Tibi, aki kiskorától intézetben élt, egy hosszabb megszakítással már régóta a gödi Topház lakója volt. Milyen szép ez az Istenbe vetett bizalom! És milyen költői módon, kimondatlanul és mégis egyértelműen szól arról is, hogy a rászorulók segítői olyanok, mint az angyalok.

Nagy munka előzte meg a költözést, sok „angyal” dolgozott rajta, valójában az átvétel után szinte azonnal megkezdődött az előkészítés; szakmai csoport jött létre, amelyben a vezetők és a munkatársak között a lakók is részt vettek. Felmérték minden egyes lakó szükségleteit, sokan fejlesztő foglalkozásban kezdtek dolgozni, és a munkatársak is képzéseken vettek részt. Az első tizenkét kiköltözőt felkészítették a lehető legönállóbb életre, tanultak háztartási ismereteket, közlekedést, kommunikációt, önismeretet, informatikát, pénzkezelést, időbeosztást. Jó volt hallgatni őket, ahogyan beszéltek a napjaikról, a lelkesedés és az öröm mellett tapintható volt az őszinte igyekezet, hogy rendben menjenek a dolgok, ahogyan tanulták.

Milyen természetes, hétköznapi vágy a fogyatékkal élők részéről, hogy családias légkörben éljenek, kapcsolatban a társadalom többi tagjával! És mennyi munka van abban, hogy ez megvalósuljon!

Morva Emília, a segélyszervezet régióvezetője éppen arról beszél meghatódva, hogy ez a sok munka mekkora öröm az itt dolgozóknak. Aki éppen nincs jelen, úgy kérdezgeti a másikat a lakókról, ahogyan a gyerekeiről érdeklődik az ember az oviban: hogy ment az első nap, milyen volt a reggeli… Nagy ajándéknak tartja, hogy ilyen munkatársakkal dolgozhat, akiknek ez nem csupán munka, hanem a szívügyük. Ezt csak így lehet csinálni – teszi hozzá.

Tibi megfogalmazta, hogy végre van egy otthona: ahol békesség, szeretet van, ahol érték az együtt töltött idő. Ahol nyugodtan hallgathat zenét. Ahol motivációt találhat arra, hogy újra sportoljon. Ahol a belső magánya feloldódhat… Milyen jó, hogy rátaláltak az angyalai, akik előkészítették neki ezt a szép házat!

Szilvásy Zsuzsanna, a Gondviselés Háza intézményvezetője elmondta, hogy ha odafigyelnek a szükségleteikre, sokkal jobban kibontakozhatnak a gondozottak képességei, hiszen éppen annyi segítséget nyújtanak nekik, amennyire szükségük van, nem többet, míg ha nagy tömegben látnak el együtt fogyatékkal élőket, előfordulhat, hogy túlgondozzák őket. Giflo Péter pedig azokról az előnyökről beszélt, amiket nem lehet számokban kifejezni, ami belül történik, az egyes emberekkel, ha elfogadó, befogadó közegben élhetnek. Amikor az egyik lakó elmeséli reggel, hogy szépet álmodott, velük, akik segítik őket. Amikor természetes módon megvalósul valami, amiről azt hitték, hogy hosszú tervezés után érik majd el. Úgy véli, sok minden, ami miatt izgulnak, nem lesz kérdés, természetes módon megoldódik.

Nem természetes több száz embert összezárni egy intézményben, az a természetes, ahogyan az új házban élnek.

Tibi bemutatkozásában azt mondta, hogy leginkább nyugalomra és csendre vágyott. Esténként beszélgetnek a szobatársával, Rolival, vagy rádiót hallgatnak. Szandi örül, hogy van saját konyhájuk, gondoskodhatnak magukról. Örül, hogy busszal járhat munkába, vissza a nagy intézménybe, a mosodába. Tündi is nagyon örül a konyhának, tervezi, hogy milánói makarónit készít majd, azt mindenki szereti. Aznap már nagyon várta a cicát, ami este érkezett, még a régi házban nevelgették. Zoli büszkén mutatja a szobáját, ahol olyan szép rendet rakott, mintha nem is lakna ott senki, csak a lámpára akasztott érmek tanúskodnak róla, hogy van lakója az ágynak. Mindenki helye más, van, akinél tele van az ágy plüssállatokkal, a polc mütyürökkel, kinek-kinek ízlése szerint.

Olyan az egész ház, mintha helyrebillent volna a dolgok rendje, helyreállt volna az igazságosság a világnak ezen a kicsiny pontján. És ahol igazságosság van, ott valóban békesség és szeretet van, ahogyan Tibi megálmodta az otthonát. 

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír