Újra a létezés örömében – Kiss Didákkal beszélgettünk a betegségéről, gyógyulásáról

Akkor elveszített mindent: az öntudatát, Isten létének tudatát, a képességeit. Sokak imájának és az egészségügyi dolgozók hozzáértő munkájának köszönhető a gyógyulása. Csoda történt – ami ma már számára is nyilvánvaló.

– Október közepén váratlanul jelentkezett a betegsége. Mi történt pontosan? 

– Van egy sokízületi gyulladásom, amire különféle gyógyszereket szedek. Ezek valószínűleg eléggé legyengítették az immunrendszeremet. Éppen Szegeden voltam, egy ferences pedagógiai képzés második alkalmát tartottuk négyen. Az utolsó napon már nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért kértem a képzést tartó egyik társamat, hogy hozzon haza autóval. Amikor megérkezve a szobám felé tartottam, véletlenül összetalálkoztam a folyosón Levente testvérrel. Rám nézett, és azt kérdezte: mi van?… Mondtam neki, hogy fáradt vagyok, lefekszem. Pillanat – felelte, és innentől kezdve csak foszlányokra emlékszem. Csak onnan tudom, mi történt, hogy elmesélte. Megmérte a vérnyomásomat, a vércukromat. Később többször kérdeztem tőle, hogy mit látott rajtam, de nem tudta megmondani. Megérezte, hogy valami baj van. Azonnal kihívta a mentőt. Amikor kiértek, az ágyamban feküdtem, egy-két kérdésre talán még tudtam válaszolni. Ráfektettek a hordágyra. A következő tíz napból nem emlékszem semmire.

– Mit élt át abban a tíz napban? 

– Olyan volt, mintha kómában lettem volna, de állítólag nem az volt. A János-kórház intenzív osztályán feküdtem, azt mondják, ha kérdeztek tőlem valamit, válaszoltam, de semmi emlékképem nincs erről. Ha mondják, hogy mi történt ez idő alatt, most sem emlékszem semmire. Az a tíz nap olyan volt, mintha aludtam volna egyet. Amikor „felébredtem”, nem tudtam, mennyi idő telt el, nem volt nálam óra, telefon. Levente mondta, hogy behozta a telefonomat, és odaadta, hogy oldjam fel. Nem tudtam megmondani, hogyan kell, de amikor a kezembe adta, a szokásos rutinmozdulattal sikerült. Erre sem emlékszem. 

– Az ébredés után mi történt? Rögtön visszatért a tudata?

– Mintha az egyik osztályról átkerültem volna egy másikra. Az idegosztályon kötöttem ki, ahol még bő egy hónapot töltöttem. Tudtam, hogy beteg vagyok, mert mondták. Egy napra le voltam kötözve egy tolókocsiban, mert el akartam menni. Négyen voltunk egy szobában. Megfenyegettem az egész társaságot, hogy feljelentem őket, ha most azonnal nem oldoznak el. Erre eloldoztak… Azért emlékszem erre, mert annyira mérges voltam. De amikor eloldoztak, már menni sem akartam. Sokat kiabáltak ott, állandó volt a hangzavar. Behoztak nekem egy rádiót, fülhallgatóval azt hallgattam napi tizenkét órán át. Értettem, mit mondanak, de aztán minden szertefoszlott. 

– Mikor engedték haza?

– December elején. Főként Levente testvér ápolt, a szívét-lelkét beleadta. Azt mondják, mindennap jöttek látogatók, de nem emlékszem erre. A testvéreim is hoztak ezt-azt. A szobámat szinte el se hagyhattam, Levente semmit nem engedett egyedül csinálnom. Talán karácsony környékén mentünk le először az ebédlőbe a rendtársakhoz. Január közepén elintézték, hogy Budakeszire kerüljek, rehabilitációra. A főorvos mindig meglátogatja a betegeket, akik esélyesek, hogy hozzá kerülnek. Állítólag bambán álltam a viziten. Kivizsgáltak, és elég rosszak lettek az eredményeim, pedig akkor már jobban néztem ki, és újra tudtam járni is.

– Idővel aztán megtudta, hogy mi történt Önnel októberben. Mi volt a betegsége?

–  Egy Listeria nevű baktérium fertőzött meg, agyhártya- és agyvelőgyulladást kaptam. Az emberek kilencvenöt százaléka azonnal belehal ebbe a betegségbe. Amikor januárban visszamentem kontrollra egy doktornőhöz, azt mondta, higgyem el, csoda, hogy életben maradtam. De akkor ez semmit nem jelentett nekem.   

– Aztán Budakeszire került, rehabilitációra. Még májusban is ott volt. Hogyan emlékszik vissza arra a három hónapra? 

– Csak jót tudok mondani. Az ott a béke és a nyugalom szigete. Nincs kiabálás, a betegek csendesek, figyelemmel vannak egymás iránt. Az volt a legfontosabb, hogy az agyam nyugalomban legyen, ne érje stressz vagy feszültség. A főorvos hölgyhöz kerültem. Annyira figyelmes volt! Jól kezelt, segített mindenben. Nem nagyon láttam még orvost, aki ennyire körültekintő, és ennyire tud figyelni. Tapasztaltam, milyen szépen beszél másokkal is. Budakeszin csak akkor hallottam kiabálást, ha valaki elesett, és segítséget kértek, de ilyesmi nagyon ritkán fordult elő. Az ápolók és az orvosok mindenkivel nagyon türelmesek. És hihetetlenül profik a szakemberek, a gyógytornászok, a kommunikációs szakemberek is. 

– Az előbb azt mondta, januárban még nem tudta értékelni, hogy csodával határos módon életben maradt. Hogyan hatott az agyát megtámadó betegség az istenhitére? 

– Az volt a döbbenetes, hogy semmi istentudatom nem volt. Mintha kivették volna az agyamból. Nincs. Nem létezik... Pedig öntudatom volt már. Hogy az Oltáriszentség kicsoda? Semmi… A szót sem ismertem. Nem értettem azt sem, mi az, hogy csoda… Budakeszin van egy kápolna, éppen a lifttel szemben. Már az első napokban felmentem, mert csendesebb volt, mint a szobám.

Kívántam a csendet. Semmit sem csináltam, csak ültem.    

– Döbbenetes lehetett megtapasztalni a semmit.

– Állítólag így élnek azok, akik sohasem találkoztak a Jóistennel. Fogalmuk sincs Istenről, és bármit mondasz nekik, nem értik. Na, én is így voltam. Két-három hét elteltével, ahogy ott ültem a kápolnában, egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. Elkezdtek előjönni az imák, amiket régebben mondtam. Attól kezdve már tudtam imádkozni magamért, másokért, többet jártam elcsendesedni és szentmisére is. 

– Mi váltotta ki a változást?

– Isten kegyelme. Csak ültem, nem csináltam semmit.

Nem imádkoztam azért, hogy történjen valami, mert nem tudtam imádkozni. Bűntudatom sem volt emiatt. Nem tudtam, hogy kellene, hogy legyen.

– Mikor tudatosult Önben újra, hogy szerzetes? 

– A rehabilitáción barna melegítőben voltam. Az első nap leültem az ebédlőben egy csapat mellé. Az egyik srác azt mondta: te, ebben a szerkóban pont úgy nézel ki, mint egy szerzetes… Eltaláltad, az vagyok – feleltem neki. Ez aztán nyílt titok lett, természetes kezelték, hogy a Didák szerzetes. Egy fizikoterápiás kezelés alkalmával egyszer bejött valaki, és azt mondta: Helló, Didák! Csak azért nyitott be, mert hallotta, hogy van itt egy szerzetes, és kíváncsi volt, az milyen. Így találtunk egymásra. Annyira megszerettem ott az embereket! Az egyik azzal jött, hogy nem tudnék-e egy olcsó gyónást intézni neki… Milyen az olcsó gyónás? – kérdeztem tőle. Olyan, hogy kicsi legyen a penitencia – válaszolta. Mondtam neki: mindenhol feloldoznak, tuti jó embereim vannak. Teljes közvetlenséggel beszéltek velem a betegtársak. Próbáltam megtanítani nekik, hogy Didák vagyok. Megfogadtam, hogy aki először mondja ki a nevem, azt meghívom egy kapucsínóra. Következő nap az egyikük kimondta a nevem – azonnal mentünk kávézni.

– Milyen javulást sikerült elérni Önnél a három hónap alatt?

– A rehabilitáció nagyon sokat segített. A betegtársaim kérdezték is, minek vagyok ott, hiszen nem volt kerekesszékem, botom. Mondtam, hogy nem működik az agyam, azért… A betegség után a mozgással is voltak problémáim, de megtanítottak helyesen járni és a kezeimet használni. Napi két és fél, három órát tornáztam három részletben. Most úgy mozognak a végtagjaim, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Még egy kicsit szélesen járok, és bizonytalan vagyok abban, hogy mit bírok, mit nem, de van olyan nap, amikor négy-öt kilométert is képes vagyok sétálni. Nemrég még térdelni sem tudtam. Néhány hete aztán gondoltam egyet: ha a kutya kutyát eszik, akkor is letérdelek. Eleinte nem ment, de egy héttel később már sikerült. Egy év kell a testi állóképesség rehabilitációjához. Ez sok idő. Eleinte azt hittem, egy hét elteltével már jól leszek. 

– Milyen jó élményekben volt része a rehabilitáción? 

– Láttam stroke-os embert, aki csak feküdt, aztán egy hónap múlva már fel tudott kelni, és be tudott ülni a kerekesszékébe. Egy hónap alatt lábra állították a magatehetetlen embert, és életképes lett! Megtapsoltuk, amikor először felállt. Sokszor örültünk egymás gyógyulásának. A beteg emberek családtagjai részéről is végtelen szeretetet tapasztaltam. Gyönyörű volt, ahogyan a beszélni nem tudó idős bácsi és a felesége összebújtak egy padon, vagy ahogyan egy lány a szerelmét etette minden egyes napon. Mélyen megérintett a jóság. Egyszer egy kerekesszékes lánynak ünnepeltük a születésnapját. Szerette volna, ha csákóban vagyunk, így hát mindenkinek szereztek csákót, és süteményt is rendeltek. Amikor énekeltünk neki, sírni kezdett. Azt mondta, soha életében nem ünnepelték még így a születésnapját. Szeretett volna kikerülni a kerekesszékből, így cseréltünk egy fénykép erejéig: én ültem a székbe, ő meg rám támaszkodott.

Mennyi emberséget láttam a nyomorban! Mennyi szeretetet egymás iránt! 

Esténként összegyűltünk kikapcsolódni, kártyázni, focit nézni, játszani. Azonnal csatlakoztam ehhez a csapathoz, hiszen szombatonként nálunk, a ferenceseknél is van rekreáció, együtt töltjük az időt a testvérekkel. Otthon éreztem magam. Egy fiú mindig hozott valami kis eszegetnivalót. Volt közöttünk valaki, akinek csonka volt a keze, de a művégtaggal mindent meg tudott tenni. Néha azonban levette, hogy ne pálljon ki a bőre, és ilyenkor nem tudta elvenni az ételt az asztalról. A másik, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, a szájába tette a kiválasztott ételt. Nem volt semmi körítés, annyira magától értetődő volt az a mozdulat. 

– Vissza kell nyernie még valamilyen képességét? Hiszen a betegsége előtt képzéseket tartott, tanított, vezető volt… 

– Óriási változás, hogy most semmit nem akarok csinálni, csupán létezni.

A Jóistennek elég az, hogy vagyok, hogy élek, mert szeret. Nekem is elég ez most.

A kertben két órán át tudok ülni úgy, hogy csak vagyok. Olyan jó engedni, hogy jöjjenek a gondolatok. Nincs kényszer, nincs semmi, amit tennem kellene. A tartományfőnök nagyon megértő velem. Amíg tart a rehabilitáció, elég, ha azt csinálom, amihez kedvem van, például meglocsolom a málnát, de nincs feladatom, ami felelősséggel járna. Jó pszichológus volt Budakeszin. Az utolsó alkalommal azt kérdezte, mit szeretnék csinálni. Mondtam neki, hogy semmit… Valóban, most mindenféle felelősség ellen tiltakozik az agyam. Örülök, hogy élek. Azért élek, mert a Jóisten azt mondta: szeretlek – és ez bőven elég. Nem kell ennél több. A Jóisten szeret, élő, és szereti az élőt. Azért teremtett minket ide, hogy éljünk, és ő élvezi ezt. 

– A létezés örömében van most, amit talán kisgyerekként éltük át utoljára. Mire csodálkozik rá ebben az állapotban? Minek örül? 

– Nagyon tudok hálát adni. Készítettem májusban egy videót, amiben tanúságot tettem arról, mi történt velem, és hogy vagyok. A visszajelzésekből kiderült, mennyien imádkoztak értem. Szerencsés helyen voltam, hiszen a szerzetesi iroda miatt minden magyarországi szerzetes ismer engem, és imádkozott értem. Rajtuk kívül a diákjaim és a szüleik is – elképzelhetetlenül sokan! Ezért minden reggel hálát adok. A videóban köszönetet mondok nekik, és kérem őket, hogy most már adjanak hálát ők is a Jóistennek, hiszen teljesült, amit kértek. Hálás vagyok a barátaimért, a szívem mélyéig meghat, amiket mondanak vagy írnak nekem, például, hogy régen mit kaptak tőlem, és az mit jelentett nekik. Túlhajtottam magam, de nem volt felesleges. Nagyon szép dolgokat csináltam, amikre most már pontosan emlékszem. 

Mivel nincs munka, ami lefoglalná az agyam, most sokkal jobban tudok figyelni a szövegekre. Nagyon mélyen érintenek a zsoltárok, mindennap van valami, ami megfog. „Szárnyaival betakar, és védelmez téged.” Ez az! Ezt csinálja a Jóisten. Le van írva, és én átéltem, hogy betakar, védelmez és felemel.

Nem tudok hálát adni azért, hogy beteg lettem, mert szerintem a betegség nem a Jóistentől való. Soha nem mondom, hogy hálát adok a betegségemért. Ami viszont utána történt, azért igen: a jó emberekért, a pozitív inspirációkért. Mindent elveszítettem, de mit kaptam helyette? Hatalmas szabadságot. 

– A szerzetesi irodának januárban új vezetője lett.  

– Az utódomat tavaly augusztusban kezdtem keresni, mivel ez év augusztusában járt volna le a mandátumom. Kinéztem magamnak Knáb Judit nővért, a Congregatio Jesu szerzetesnőjét. Hosszan beszélgettünk, de a végeredmény az volt, hogy nem vállalja. Megbeszéltük, hogy nem szólunk erről senkinek. Aztán a betegségem után kit választottak a férfi és a női szerzeteselöljárók? Knáb Juditot! Mindenki támogatta, így elvállalta a megbízatást. Hetente-kéthetente bejárok hozzá, hogy átadjam neki a feladatokat, a tapasztalataimat, amelyekre már emlékszem. Rudan Mária két héttel a rosszullétem előtt halt meg. Kértem Leventét, hogy beszéljen róla. A második mondat után már mindenre emlékeztem… Olyan visszanyerni az emlékezetemet, mintha letakart tárgyakról hullana le a takaró, amikor picit megrántják. Lehet, hogy nem tisztul ki minden, de ez nem zavar. Most leszek hatvanéves, várom a születésnapomat…

Szerző: Vámossy Erzsébet 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 30-i számában jelent meg.