Útravaló – 2021. szeptember 12., évközi 24. vasárnap

Szent Márk evangéliumában Jézus Péter hitvallásáig többnyire csodák által mutatja meg erejét, nyilatkoztatja ki az Atyát, innentől kezdve viszont rálép arra az útra, mely Jeruzsálembe vezet, vagyis tudatosan kereszthalálára és feltámadására tekint, afelé halad. Érdekli, kinek tartják őt az emberek, de ez csak bevezetés, mert a „hát ti mit mondotok” kérdés bibliai értelme elválasztó jellegő: de ti – ezzel szemben – „kinek tartotok engem?” A válasz írásbeli lejegyzése, azaz Péter vértanúsága idején pedig már látja az Egyház: Péter válasza, Jézus kizárólagos uralmának megvallása egy út kezdete volt a számára. Ezen folyamatosan haladva megértette, amire Jézus meghívta, és amitől az evangéliumban még ódzkodott: kövesse őt jeruzsálemi útján, engedje, hogy mint Mestere találkoztassa a tanítványt a kereszt titkával.

Péter hitvallása a végidők beköszöntét jelzi, hisz kijelenti: ő a Messiás; de a főapostol rögtön ezután szembefordul Krisztussal, miként a szenvedéstörténetben nem sokkal az Eucharisztia rájuk bízása után megtagadja Urát. Jézus félrevonásában ott sűrűsödik a sátáni kísértés egész története, amibe mintegy beleöltözködik Péter, és ezzel elismétli, illetve előremondja a kísértő szavát: „Dehogyis haltok meg!…” „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!…” Nem véletlen, hogy az evangéliumokban Jézus az ördögűzésekben nevezi meg a sátánt, Péteren kívül pedig senkit sem nevez annak, és hogy itt is ugyanolyan erővel utasítja el őt, mint a kísértőt a pusztában. Ennek ellentétpárja a kereszthordozás, a kihirdetett ítélettől a kereszt felső szárához hozzákötözötten bejárt út a kivégzőhely irányába, amikor az elítéltet odavetették, hogy testében-lelkében szakadjon ki megszokott élete addigi keretei közül, és azonosuljon az ítélet szavával. Jézus elénk állítja, hogy paradox módon éppen ebben a teljes kiszakadásban, kizárólagos elköteleződésben és azonosulásban rejlik az élet boldogsága, nem a boldogság közvetlen keresésének frusztrációjában.

Jézus és Péter párbeszédéből értjük meg, hogy a főapostol kiválasztása nem az alkalmasság alapján történt, mert feladata mindig meghaladja lehetőségeit, hanem Isten személyes, kiválasztó szeretete folytán. S hogy az Úrban a tanítványról – bűnei ellenére – él egy kép, amelyről nem mond le, és amelyhez éppen a hivatalviselésen keresztül neveli, emeli föl, akire így rátekintett. A korholással Jézus az elszakadásnak ebből az állapotából már itt – és azóta szüntelen – hívja vissza maga mellé Pétert, azaz minden tanítványát; megmutatja nekik igazi helyüket, róluk alkotott elgondolását. Így a főapostol hitvallása – miként Máté meg is jegyzi – kitüntetett pontja életének, amikor emberi töredezettségén átragyog az Atya szava, és ami az Egyház küldetésének is mintája: a belé helyezett kegyelem, a kinyilatkoztatás szüntelen szóhoz juttatása.

„Ekkor maga mögé rendelte őt”, vagyis utasította, hogy ne rajta, keresztjén kívül keresse útját. Meghívja, hogy ne féljen, hanem merjen vele együtt haladni „testének feláldozása árán”, hiszen Krisztus a keresztútján magában hordozta az Egyházat, és fölvitte a keresztre annak minden tagját, hogy az Atyának átadja, és megváltsa.

Magyar Kurír