Váljunk Krisztus-mutatókká! – Németh Emma szociális testvér új vezetői megbízatásairól

– Milyen feladatok várnak Önre ebben a két tisztségében?

– A Szociális Testvérek Társaságának elöljárójaként egy nyolcvan fős közösség van a gondjaimra bízva. Szabályzatunk szerint elsősorban a lelki kormányzás a feladatom, azaz segítem a testvéreket abban, hogy felismerjék, mire hívja őket az Úristen, és betöltsék a kapott küldetésüket.

Alapvetően fontos az Istennel való szoros kapcsolat. A szerzetességnek ez a szíve.

Alapítónk, Slachta Margit azt mondta erről annak idején: a legősibb szerzetesi lelkiséget megélni a mindennapi apostolság keretei között, a legaktívabb tevékenyégben, sokórás szolgálat mellett. Az Istennel való szoros kapcsolat természetesen nem hiteles, ha kifelé nincsenek jelei. Apostoli élet társasága vagyunk, tehát nem monasztikus szerzetesrend. Legfőbb célunk, hogy hivatásos és képzett munkásokat adjunk a társadalom és az Egyház szolgálatára. Nem lehetnek intézményeink, ezért mások által működtetett intézmények munkájába, szolgálataiba kapcsolódunk be, másokkal együtt indítunk kezdeményezéseket. 

A Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöki szolgálata is másokért végzett munka.  Annak idején, a konferencia megalakulásakor az első elnök az akkori elöljárónk, Kálmán Orsolya testvér volt, aki sokat tett a szerzetesrendek újraindulásáért is. Ebben a szolgálatban Berkecz Franciska testvér, majd később Sztrilich Ágnes követte őt. Szabó Katalin pedig az elnökség tagjaként dolgozott a női szerzetesrendekért. Ez is mutatja, hogy a Szociális Testvérek Társasága számára ezen a téren is fontos mások szolgálata. Slachta Margit még a szerzetesrendek közös novíciátusáról is álmodott.

– Ez eddig nem valósult meg…

Nem, de a rendszerváltozás után is voltak közös kurzusok a képzőknek és a novíciáknak is. Ezeket nagyrészt Franciska testvér szervezte Nemes Ödön jezsuita atyával és másokkal. Így indult el a Sophia Szerzetesnői Főiskola.

– Magyarországon ma hány női szerzetesrend van és hány szerzetesnő?

– A szerzetesközösségek száma több mint hatvan. A rendfőnöknői konferenciának huszonhét tagja van. A rendelkezésemre álló legutóbbi adatok szerint négyszáznyolcvanöt szerzetesnő tartozik ehhez a huszonhét rendhez. Ezenfelül vannak még a meghívottak, harmincöten; kétszáz körüli szerzetesnő tartozik hozzájuk. Ezeknek a közösségeknek a státusza nagyon különböző. A rendes tagok azok, akiknek a nagyobb elöljárója vagy az ő teljes jogú megbízottja Magyarországon van. A Sacré Coeur Nővérek (Szent Szív Társaság) például egy külföldi rendtartomány része, de a közösségnek van Magyarországon egy teljes jogú képviselője.

– Kik a meghívottak?

– Ők vagy elveszítették már az önállóságukat, vagy még nem szerezték meg. Úton lévő közösségek, amelyek szerzetesi életre alakultak, az illetékes egyházi elöljáró, többnyire a megyéspüspök, jóváhagyta a működésüket, de jelenleg még Krisztus-hívők társulataiként működnek, mint például a ferences kisnővérek (Szent Ferenc Kisnővérei). A közösségekben alacsony az átlaglétszám, sok helyen küzdenek az öregedéssel, a hivatások hiányával, és több közösségnek szembe kell néznie azzal is, hogy idős tagjainak halálával legalábbis Magyarországon előbb-utóbb megszűnik. A rendfőnöknők konferenciájának az is a feladatai közé tartozik, hogy odaálljon e közösségek mellé. Az MRK nem képviseli a rendeket, hanem koordináló, összefogó szerepet lát el, kapcsolatot tart a Szentszékkel, a püspöki karral, nuncius úrral és természetesen a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájával is.

– A szavaiból arra következtetek, hogy egyre kevesebb fiatal jelentkezik szerzetesnőnek.

– Világszerte tapasztalható ez a tendencia, nálunk sincs másképp. Később érnek a fiatalok, és általános probléma az elköteleződéstől való félelem. Vannak olyan közösségek, amelyek lelkiségük, karizmájuk révén jobban megszólítják a fiatalokat, és vannak, amelyek kevésbé.

– A kegyelem itt döntő szerepet játszik.

– A hivatás titok, kegyelem dolga.

Az Úristen titka, hogy kit hív meg, és a megszólított titka, hogy válaszol-e a hívásra vagy sem.

Az, hogy valaki milyen hivatást választ, egyfelől misztérium, másfelől emberi tényezőktől is függ. Tenni is kell érte. Amikor fiatal voltam, még csak illegalitásban működhettek a rendek, de akkor is sok fiatalról gondoltam, hogy hívja az Úristen. Ahhoz, hogy valaki felismerje a hívást, emberi segítségre is szükség van. Ahogyan a pap is megkérdezi a fiúkat: nem gondoltál-e arra, hogy pap legyél? Egy kérdés sok mindent elindíthat az emberben. Az Úristent nem látjuk, nem úgy találkozunk vele, mint egy családtaggal, a hívását ezért nehezebb megérteni, kell hozzá az emberi segítség. Jó, ha egy közösségben vannak olyan fiatalok, akik vonzó példát jelentenek mások számára. Végül is az Úristen vonz rajtuk keresztül másokat is. Az sem mindegy, hogy értjük-e a fiatalok nyelvét. A generációs szakadék bizony jelen van a társadalomban, és a nemzedékváltás ideje nagyon lerövidült. Most már öt-hét év korkülönbség is elég ahhoz, hogy a fiatalok ne értsék egymás nyelvét. Sok mindentől függ, hogy képes-e elköteleződni egy fiatal.

– Nem kell tartani attól, hogy a hívők számának növelése érdekében igazodunk a szekularizált világhoz, és ezzel fellazítjuk a krisztusi tanítást? Például azáltal, ha elfogadjuk, hogy nincsenek egyértelmű igazságok. Márpedig a katolicizmusban alapvető, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

– Egy ciszterci szerzetes mondta: nem hagyom, hogy a számok terrorizáljanak.

A Jóisten matematikája más, mint a miénk.

Jézus kisded nyájról beszélt, nem tömegegyházról. Ez nem jelenti azt, hogy ne volna érvényes a felszólítása: menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot, tegyetek tanítvánnyá mindenkit! Csak az igazság vonz. Hazugságra nem lehet építeni a társadalom életét, az Egyházét pedig különösen nem. Ha nem azt követjük, amit Jézus hirdetett, akkor fel kell tennünk a kérdést: katolikusok vagyunk-e még? Persze a konkrét kérdésekben nem mindig egyszerű eldönteni, hogyan fogalmazzunk. Nem könnyű például arról beszélni, hogy az igazság és az irgalom miként járnak együtt. 

– A szociális testvérek a világban szétszórva működnek, a legkülönbözőbb munkakörökben dolgoznak. Hogyan tudják terjeszteni az evangéliumot, a Szentlélek tüzét, ahogyan az Lukácsnál olvasható? Slachta Margit szinte mottóként használta ezt az evangéliumi mondatot: „Tüzet hozni jöttem a földre, mi mást is akarnék, mint lángra lobbantani!”

– Valóban, az élet legkülönbözőbb területein tevékenykedünk. Ma már sok szerzetesi közösségre jellemző, hogy a tagjai kisebb házakban, közösségekben élnek. Mi is ilyenek vagyunk. Ez a ház, ahol most beszélgetünk, az anyaházunk, legfeljebb tizenkét fő befogadására alkalmas. Itt van a noviciátusunk, és több testvérünk is itt él. Ezenkívül is vannak közösségeink, a közösségi élet is a küldetésünk. Egy individualizálódó világban szeretnénk megmutatni az embereknek, hogy bár mi nem egymást, hanem az Úristent választottuk, mégis képesek vagyunk szeretetben, egymás megbecsülésében együtt élni. Ez is vonzza a fiatalokat. Ugyanakkor van nálunk egy másfajta életforma is, a külső testvéri hivatás. Ez nem kültagság, nem harmadrend. A külső testvérek ugyanolyan fogadalmas testvérek, mint a többiek, ők azonban egyedül élnek. Ennek sok minden lehet az oka. Például egy sajátos hivatás, ha olyan helyre hívja őket az Úristen, ahol nincs közösség, vagy ha a beteg szüleiket kell ápolniuk. Slachta Margit 1923-ban azt mondta: ennek az életformának az esetleges egyházüldözés is oka lehet. Annak idején az illegalitásban ez tette lehetővé a működésünket. Nem tudhatjuk, hogy szükség lesz-e még ilyen fajta illegalitásra a jövőben.

– Közeledik a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) ideje. Az 1938-as világesemény különösen emlékezetes volt a Szociális Testvérek Társasága számára. Hogyan is történt az a legendás eset a monstranciával és Pacelli bíborossal?

– Ez a történet az Úristen csodájáról szól. A világeseményre készülve meghirdették a pályázatot a monstrancia elkészítésére, és valaki elnyerte azt. Ám az a szép monstrancia nagyon nehéznek bizonyult, kiderült, hogy Pacelli bíboros nem tudja végigvinni a zárónapon rendezett körmeneten. Amikor elérkezett a körmenet ideje, a szervezők zavarban voltak, nem tudták, honnan szerezzenek egy megfelelő monstranciát. Elkérték hát Slachta Margittól azt, amit a szociális testvérek ajándékba kaptak a veszprémi püspöktől. Ma is megvan, kalandos úton menekült meg az illegalitás idején.

Az, hogy Pacelli bíboros (a későbbi XII. Piusz pápa) éppen ezt a monstranciát vitte a körmeneten, meghatározta a testvérek számára az elkövetkező évek feladatát: Krisztus-mutatókká kell válniuk.

Életünk középpontja ma is a szentmise, naponta találkozunk a szentáldozásban Krisztussal. Itt akár le is zárulhatott volna ez a szép történet, ha Pacellit nem választják meg pápává. Akkor azonban a testvérek elvitték ezt a monstranciát egy ötvöshöz, mint kiderült, éppen ugyanahhoz, aki készítette. A névjel alapján Binder János, valójában azonban a fia, Binder Lajos volt a készítő, aki az akkor már idős édesapja névjelével készítette a tárgyakat. Az ötvös térdre esett, amikor viszontlátta a keze munkáját, és azonnal szólt a feleségének: Gyere ki, az Úristen mégiscsak meghallgatta az imámat! Az imameghallgatás története pedig így szól: ez az ötvös évekkel korábban pap szeretett volna lenni. Egy évet járt is a szemináriumba Székesfehérváron, de a tüdőbetegsége miatt elküldték. Egész életében kínozta a kérdés, hogy miért nem fogadta el az életét az Úristen. Amikor az eucharisztikus kongresszusra készülve kiírták a monstrancia készítésére a pályázatot, ő is jelentkezett. Azt kérte az Úristentől: ha mégis elfogadja tőle az életét, úgy adja a jelét ennek, hogy az ő monstranciája nyeri meg a pályázatot. De nem nyerte meg, elutasították. Ám amikor szembesült azzal, hogy végül mégis az ő monstranciájában hordozta körül Krisztust Pacelli bíboros, ez egyértelmű válasz volt számára, jele Isten szeretetének, irgalmának, annak, hogy a Jóisten elfogadja őt.

– Mit vár a NEK-től? Vannak, akik attól tartanak, hogy a sok látványosság között elhalványul a lényeg, az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztus.

– Nem várok mást, mint amit annak idején feladatként megfogalmaztak a testvérek: hogy Krisztus-mutatókká válhassunk. Azt remélem, hogy a kongresszuson elmélyül a kapcsolatunk az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal, és ez a bensőséges kapcsolat kisugárzik majd a közösségre, a körülöttük élőkre. Nagyon szeretném, ha Krisztus és a Szentlélek Úristen segítségével létre tudnánk hozni ebben az elkereszténytelenedett, értékvesztett világban olyan oázisokat, melyek a remény forrásai lehetnek, és segíthetik az embereket abban, hogy közel kerülhessenek az Úristenhez. Erőnket meghaladó ez a kihívás, de a Szentlélek képes segíteni nekünk ebben. Amire mi alkalmatlanok vagyunk, azt ő meg tudja valósítani.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyra Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 15-i számában jelent meg.