Velünk élő történelem – Czene Béla festészete

Czene Béla A valóság szerelmese című mostani kiállításán, amely a Kieselbach Galériában látható, nyomon követhetjük ezeket a történelmi és kulturális változásokat. Elénk tárul a harmincas évek neoklasszicizmusa, a római iskola hatása, azután az államosítás, az ötvenes évek, a Rákosi-korszak a szocreál elvárásaival, majd az úgynevezett kádári konszolidáció időszaka, amely egészen a kilencvenes évekig tartott. Czene Béla 1999-ig élt, és haláláig alkotó maradt. Felesége, Hikádi (Hikády) Erzsébet szintén festőművész volt.

Czene igazi kortárs művész volt. Mindig az éppen megélt időszak volt a témája. Képein megelevenedik a mindenkori jelen; az „itt és most” érdekelte. Realizmusa, finom naturalizmusa mindig az adott témához illő, egyáltalán nem bántó (mint manapság szerte az országban a sok bronzba öntött zsánerszobor, melyek legtöbbje egyszerűen rémes).

Czene Béla (1911–1999) művészcsaládba született. 1930 és 1933 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolára járt, ahol Rudnay Gyula tanítványa volt. Mestere drámai mélységű realizmusát azonban maga mögött hagyta, és rátalált a harmincas évek neoklasszicizmusára, ahogyan kortársai közül többen is, például Molnár-C. Pál vagy Aba-Novák Vilmos. Gerevich Tibor ajánlására állami ösztöndíjjal kijuthatott Rómába, a Magyar Akadémiára. Ebből a korszakából származik a Kis tér Rómában (1939) című hangulatos képe is. Festményeinek többségét fatáblára készítette, temperával. A 20. század első felében, ahogyan a 19. században is, a művészek még úgy gondolták, hogy életük folyamán úgynevezett főművet kell festeniük. Ilyen volt például Csók István elveszett nagyméretű képe, a Báthory Erzsébet.

Czene Béla jelentős műve ebből a korszakból az 1939-ben készült Nőrablás (Hunor és Magor) című mozgalmas festménye. Az alkotáson képességeinek széles skálája megmutatkozik, amint a tájba illeszkednek a lovak és az emberek. Munkásságának egyik fő vonulata az aktfestészet – ezen a képén is láthatjuk, hogy e műfajban is jeleskedett. Az ábrázolt alakok arcvonásait Czene gyakran saját magáról és feleségéről mintázta. A modellpénz hiányával magyarázható, hogy a korai korszakában készült szinte valamennyi női aktjához hasonlóan Hikádi Erzsébet állt modellt a Hunor és Magor című képén szereplő nőalakokhoz is. A történet arról szól, legalábbis Kézai Simon krónikája szerint, hogy „valamikor nagyon régen Ázsia nyugati részén egy óriási termetű király uralkodott, akit Nimródnak neveztek. Két fia volt: Hunor és Magor. A két deli ifjú egy vadászat alkalmával pompás hímszarvast vett üldözőbe, mely őket messze-messze, a Meotis ingoványai közé csalta. A szarvas itt végképp eltűnt előlük. De egy szép erdő alján megigéző látvány tárult az ifjak szemébe. Színes sátrak között gyönyörű bolgár asszonyok és leányok kürtösök zenéjére táncot lejtettek. Közöttük volt Dula fejedelem két tündérszép leánya is. A sok virágszál közül annyira kivált ez a két fejedelmi teremtés, hogy Hunor és Magor gyorsan határozva a nők közé vágtattak, s Dulának két leányát elragadták, majd hazaérve feleségül vették. Hunor leszármazottjai lettek a hunok, Magor leszármazottjai pedig a magyarok”.

A római iskola hatására készült Czenének az a két nagyszerű festménye is, amelyek a Kieselbach Galéria kiállításán a Hunor és Magor mellett láthatók: az egyik a Királyok imádása, a másik a Krisztus és a gyermekek, 1934-ből. Finoman, szépen megfestett arcok, rendkívül színes ruhák, a háttérben a pedig a mesés táj, amely magával ragadja a nézőt.

Czene Béla sokoldalú művész volt: nemcsak szép tájakat, mitologikus és bibliai kompozíciókat festett, hanem portrékat, önarcképeket, s utazásai nyomán a magyar falu világát is megörökítette. Az 1940-es évek elején számos tanulmányutat tett, hogy megismerkedjen a magyar parasztság életével. Témaötleteket gyűjtött, vázlatokat készített, amelyeket aztán budapesti otthonában dolgozott fel reprezentatív táblaképek formájában. A feleségével közösen tett utazások során leginkább a Nógrád megyei Romhányban és Bánkon, valamint a második bécsi döntéssel 1940-ben visszacsatolt kalotaszegi falvakban dolgoztak.

Az 1934-ben készült Kalotaszegi lányok című képe jól mutatja ezt a témaválasztást. Az ünnepi viseletbe öltözött fiatal lányok és legények a vasárnapi istentiszteletről visszatérve vonulnak falujuk, talán éppen Magyarvalkó főutcáján. A néprajzi hitelességgel ábrázolt ruhák Malonyay Dezső A kalotaszegi magyar nép művészete című 1907-ben megjelent kötetének illusztrációit idézik.

Czene portréi közül kiemelkedik a Hármas arckép (Önarckép a művész feleségével és bátyjával) című, 1935-ben készült alkotás. A festmény igazi kortörténeti dokumentum, a korabeli ruhák, a női divat, a férfiak öltönye mind a korszak jellegzetességei. Érdekesség, hogy az asztalon az újság a Nemzeti Sport egy lapszáma, melynek eredeti címoldala a kép mellett látható a kiállításon.

„A fennmaradt műveken jól megragadható Czene új stílusa. A képek foltrendszerét általában hangsúlyos körvonalakkal határolt homogén színmezők alkotják, amelyeket hegyes ecsettel a felületre rajzolt részletek egészítenek ki. Az arcok és a testek plasztikáját hasonló módon alakította: Czene a lokális színt rögzítő sötétebb alapra világosabb festékkel vékony vonalkákat húzott, szinte a metszetek grafikai megoldásait alkalmazva. Ezt a felületképzést egyértelműen a quattrocento művészeitől tanulta, Botticelli, Ghirlandaio vagy éppen Pinturicchio Rómában látott műveit tanulmányozva sajátította el” – olvashatjuk a galériában a falon, a magyarázó szövegek között. 

A harmincas-negyvenes évek nyugodt alkotói korszaka után elkövetkezett a Rákosi-kor, amely sok mindennek mondható, csak éppen kiegyensúlyozottnak nem. 1946-ban még sokan elhitték, hogy a változások előbbre viszik az országot. Czene ekkor készült képei a politikai propaganda céljait szolgálták. Ez idő tájt talán ő is elhitte még a szólamokat. Aztán nem sokkal később jött a keserű kijózanodás, az ötvenes évek… 

Az 1951-ből származó Családom játék mackóval (1951) vagy a nagyszabású A kazincbarcikai erőmű építése (1952), amit feleségével együtt festettek, hamisítatlan szocreál alkotások. Abban az időben a felemelkedés útja a párton keresztül vezetett, aki karriert akart csinálni, annak muszáj volt ezt tudomásul vennie. Az évtized végén azonban Czene visszatért a saját stílusához. Ekkor alakult ki csak rá jellemző festői világa, amelynek középpontjában a modern városi ember hétköznapjai, jellegzetes színterei és szereplői álltak, mindenekelőtt a klasszikus eredetű, reneszánsz ihletésű, mégis modernizált női szépség.

Czene Bála alkotói életművének talán legizgalmasabb időszakát a hatvanas-nyolcvanas évek jelentik. Jómagam és a korosztályomhoz tartozók talán azért is nézzük szívesen az ekkor készült festményeit, mert mi is ebben az időszakban voltunk fiatalok. Az idősebb korosztály tagjai szívesen emlékeznek e képek láttán arra, hogy mi volt akkoriban Budapesten, hogyan éltek az emberek a „legvidámabb barakk”-ban, ahogyan akkortájt nevezték Magyarországot. Czene jó megfigyelő volt, mindenhová vitte a rajztömbjét, vázlatozott, sőt rengeteg fényképet is készített utcán, villamosmegállóban, presszókban, és ezekből az ihletadó skiccekből festette képeit. Aki kíváncsi a hetvenes-nyolcvanas évek belvilágára, annak érdemes ellátogatnia a Kieselbach Galériában rendezett kiállításra. A szép nő mindig is kedvelt témája volt a művészeknek. Czene rengeteg aktképet festett, ezekből is jelentős válogatást láthatunk a tárlaton.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.