Vigilia: A világ értelmezése a hit fényében, az örökkévalóság távlatából

– Hogyan indult a Vigilia? Kik indították? Milyen céllal?

– Néhány katolikus író – Aradi Zsolt, Balla Borisz, Possonyi László – ötlete volt az alapítás, az ő összefogásukkal indult a Vigilia, nem a hivatalos egyházi oldalról.

Akkoriban sok katolikus publikáció, folyóirat, könyv jelent meg, ezek azonban mind a missziós, hitbuzgalmi szellemet képviselték. Ezek az írók viszont azt gondolták, főleg a francia katolikus irodalom megújulása nyomán, hogy szeretnének egy olyan lapot, amely egyfelől irodalmi, másfelől a lélek mélységeit próbálja megszólítani. A fő irányvonal tehát az irodalom mellett inkább a misztika, a spiritualitás volt. Arra törekedtek, hogy a kettőt valamiképpen szintézisbe hozzák.

Elsősorban a neokatolikus francia irodalom volt a példa az alapítók előtt: hoztak is jó néhány fordítást például Claudel, Maritain, Supervielle, Mauriac és mások tollából.

Ugyanakkor jellemző, hogy Babits Mihálytól kértek verset az első számba. Ő adott is (az Intelem vezeklésre című verset), és ez rögtön megadta a Vigilia rangját, hiszen a Nyugat abszolút mércének számított akkoriban. És nemcsak a rangját: megadta egyúttal az irányt is – a lap szervesen be akart illeszkedni a magyar irodalmi életbe.

– Hogyan fogalmazható meg a Vigilia küldetése?

– Babits Mihály mellett Schütz Antal nevét kell megemlítenem, aki a kor legjelentősebb teológusai közé tartozott. Tőle kértek programadó vezércikket az induláskor, és ő ezt meg is írta Virrasztás címmel (hiszen a vigilia szó virrasztást jelent), s ezzel megszabta a programot: próbáljunk egy olyan lapot csinálni, amely a kort, a kor eseményeit tükrözi, de nem a publicisztika, végképp nem a politika szintjén, hanem egyfajta távlatból, mégpedig az örökkévalóság távlatából; a hit fényében értelmezi az eseményeket.

Ez a program azóta is érvényes, és nyolcvan év után újra és újra úgy érezzük, nagyon is aktuális. Kedves képem, ezt le is írtam a jubileumi szám (2015. február. – a szerk.) bevezetőjében: a tengerjáró hajók matrózfiúja az árbockosárból figyeli és nézi egyfelől a hajókat, a veszélyes zátonyokat, esetleg a leselkedő kalózokat, akik netán megtámadnák őket, másfelől figyeli a csillagok járását, hogy merre felé kell az irányt vennie a hajónak.

– A Vigilia ma könyvkiadó is. Ez a kezdetektől így volt?

– Igen. Sőt! A „Vigilia-könyvek” sorozatában már 5. kötetként jelent meg 1935-ben Paul Claudel Selyemcipő című drámája. A könyvkiadás tehát a legelső időktől kezdve megjelent a Vigilia profiljában. A világháború után aztán ez a tevékenység éveken keresztül nem működhetett, és csak a ’80-as évek elején indult újra. Az akkori főszerkesztő, Hegyi Béla arra hivatkozva, hogy a folyóiratoknak joguk van évente egy könyvet kiadni, kérte ezt a lehetőséget a Vigilia számára is. Így jelent meg Pilinszky János és Simone Weil egy-egy kötete.

– Lehet-e korszakokra osztani a Vigilia nyolcvan évét?

– Mindenképpen. Az első időszak 1935-től, az indulástól 1944-ig, a német megszállásig tartott. Ekkor a már említett írók szabták meg a lap irányát. A Vigilia eleinte negyedéves lap volt, aztán hamar áttértek a havi megjelenésre, kibővült a szerkesztőbizottság is, megjelenik például Harsányi Lajos, Rónay György, Sík Sándor neve. Szép, míves kiadások voltak ezek, nagyon szép papírra nyomtatva. A következő korszakot az 1946-os újraindulástól számíthatjuk. Pannonhalmán gyűltek össze katolikus írók: Rónay György, Sík Sándor és mások, akik elhatározták, hogy újraindítják a lapot. Létrehozták a Vigilia-munkaközösséget, amely fenntartja és irányítja a folyóiratot, főszerkesztőnek pedig Sík Sándort kérték fel, akinek akkor már országos tekintélye volt. Mellette Juhász Vilmos dolgozott szerkesztőként, aki 1948-ban disszidálni kényszerült. Így 1949-től Sík Sándor maradt a lap főszerkesztője, 1963-ban bekövetkezett haláláig. A tényleges szerkesztő azonban ezekben az években Rónay György lett, aki az akkori irodalmi életnek egyik kiemelkedő személyisége volt. Sík Sándornak nagy csapást jelentett, hogy élete utolsó éveiben, amikor egyre betegebb lett, Rónay Györgyöt koholt vádakkal eltávolították a szerkesztésből. Sík Sándor tiltakozott, le akart mondani, de akkor megfenyegették, hogy a rendjét büntetik meg, ha ezt megteszi.

Az ’50-es években a Vigiliát is sújtotta az, ami az egész országot. Korlátozták a példányszámot és a terjedelmet, bevezették az előzetes cenzúrát. Ugyanakkor furcsa módon ezek az évek voltak a lap legfényesebb évei, hiszen a Vigilia volt szinte az egyetlen olyan fórum, amely megjelenhetett. Az ún. polgári folyóiratokat betiltották, így aztán a legjobb írók, költők itt publikáltak, Mándy Ivántól Pilinszky Jánosig, Nemes Nagy Ágnestől Ottlik Gézáig. Nagyon érdekes ellentét volt tehát a külső megszorítások és aközött, hogy a magyar irodalom színe-javának alkotásai a Vigiliában jelentek meg.

Sík Sándor halála után, 1964-ben Mihelics Vid lett a főszerkesztő, aki nagyon széles látókörű, igen művelt ember volt – mindenki „professzor”-nak szólította. Ő megkötötte az államhatalommal a maga kompromisszumait, így viszont engedményekhez jutott. Ő volt az egyetlen újságíró, aki kimehetett a II. Vatikáni Zsinatra, tudósíthatott róla, itthon rendszeresen kézhez kapta a külföldi lapokat, folyóiratokat. Eszmék és tények című rovata ablakot nyitott a világegyházra, az ott zajló eseményekre. Furcsa módon a Vigilia tájékoztathatott így a legavatottabb módon a zsinati eseményekről. Mihelics Vid halála után, 1969-ben az Állami Egyházügyi Hivatal visszahívta Rónay Györgyöt, ő lett a főszerkesztő.

– Hogyan került a Vigilia az Egyházügyi Hivatal fennhatósága alá?

– A katolikus egyháznak ezekben az évtizedekben három kiadványt engedélyeztek: a Vigiliát mint havilapot, az Új Embert mint hetilapot és a Magyar Kurírt. A Vigilia kvázi hivatalos katolikus lappá változott, és a fenntartó sem a Vigilia-munkaközösség volt, hanem az állam által közvetlenül irányított Actio Catholica vette át e lapok tulajdonjogát és persze ellenőrzését is.

Rónay György váratlan, korai halála után 1979-ben vákuum állt elő. Szerkesztő bizottságot hoztak létre, ebbe hívtak meg engem is, főszerkesztővé pedig Doromby Károlyt, majd két év után Hegyi Bélát nevezték ki. 1984-ben aztán Lékai László bíboros arra hivatkozva, hogy a lapban megjelentek teológiai szempontból kifogásolható írások, kérte magának a jogot és a lehetőséget arra, hogy az eddigi gyakorlattal szakítva ne az Egyházügyi Hivatal jelölje ki a főszerkesztőt, hanem ő kapjon szabad kezet a főszerkesztő kiválasztására. Így kerültem 1984-ben a lap élére. Azóta bizony eltelt három évtized.

– Milyen célt fogalmazott meg akkor saját maga számára?

– 1984-ben még nem lehetett látni azt, ami azóta bekövetkezett. A kinevezésem után elmentem Miklós Imréhez, az Egyházügyi Hivatal elnökéhez bemutatkozni, és megkérdeztem, van-e feketelista, vannak-e olyan szerzők, akiktől nem lehet írást kérni, van-e cenzúra, és érheti-e bármilyen hátrány azokat, akik a lapban publikálnak. (Az ’50-es években ugyanis kemény cenzúra volt, a teljes tervezett lapszám kéziratát be kellett mutatni, és sokszor harmadát-negyedét kivették a kéziratoknak. Főleg a versek voltak gyanúsak – azokról sose lehet tudni, milyen rejtett mondanivalót hordoznak.) Engem akkor megnyugtattak, hogy nincs előírt téma, nincs cenzúra, nincs tiltólista, senkinek nem lesz baja abból, ha ír a Vigiliába. És ez így is lett valóban, hiszen már a '80-as évek közepén jártunk.

Az mindenképpen fontos volt továbbra is – nagyon komolyan így gondoltuk –, hogy távol maradjunk a napi élet, a politika eseményeitől. Ezt sikerült is tartanunk. Balassa Péternek egy mondása számomra követendő jelszó maradt: olyan témákat kell keresni, amelyek lelkileg aktuálisak a magyar társadalom életében. Az volt a cél, hogy keressük meg ezeket a témákat és próbáljuk megteremteni azt a szintézist, amely a teológiát és az irodalmat, a hitet és a kultúrát összeköti egymással.

Ideális lapszámként mindig egy olyan szám van előttem – ezt persze szinte sose sikerül megvalósítani –, hogy egy-egy témát a legkülönbözőbb tudományágak és a különböző művészetek oldaláról közelítünk meg. Vagyis: megnézzük, mit mond róla a teológia, a filozófia, esetleg a szociológia vagy a pszichológia; másrészt hogyan jelenik meg az irodalomban, vagy éppen más művészeti ágakban. Persze egy ilyen sokdimenziós megközelítést, ilyenfajta szintézist eleve képtelenség megvalósítani egy nyolcvanoldalas lapban. Lapszámról lapszámra meg kell küzdenünk azért a szintézisért, amelyet említettem. Olyan ez, mint egy libikókajáték, hiszen nem vagyunk se szaktudományos lap vagy akár szakteológiai folyóirat, sem előkelő irodalmi lap. Igyekszünk kerülni a szakzsargont, inkább esszészerű írásokat keresünk, próbálunk olyan teológiai és egyéb tanulmányokat közölni, amelyeket egy „átlag értelmiségi” is megérthet.

– Milyen új kihívásokat hozott a Vigilia számára a rendszerváltás utáni időszak?

– 1990-ben óriási változások történtek, ezeket nem kell részletezni. Sorra jelentek meg a különböző irodalmi lapok. Több irodalmi lap jelent meg, mint ahány igazán jó írás született. Az első időkben az íróasztalfiókokból előkerült írások adták a matériát a lapoknak, ez viszont természetesen nem tarthatott örökké. Tehát a Vigilia egyszerre konkurenciahelyzetbe került az irodalmi lapok oldaláról. Másfelől megjelentek különböző katolikus kiadványok is, hetilapok, havilapok, magazinok, plébániai értesítők, amelyek új színt hoztak a katolikus médiába. Mindez hozta magával, hogy két oldalról is versenyhelyzetbe került a Vigilia.

Ha higgadtan tekintünk vissza a rendszerváltás utáni időkre, elmondhatjuk, nehéz, zavarodott állapotba került a magyar társadalom, nemcsak politikai és gazdasági tekintetben, hanem eszmei értelemben is. Ha csak az irodalom oldaláról nézem: amíg elnyomás alatt voltak a művészek és az írók, addig egy közösséget alkottak. Amikor megérkezett a szabadság, akkor egyszerre szekértáborokba oszlottak szét, és nagyon sokszor egymást támadták, ahelyett hogy közös cél felé mentek volna előre a nemzet közös jövőjén munkálkodva. A Vigilia megpróbált valamiféle híd-szerepet betölteni, nem akart egyik táborhoz sem csatlakozni (urbánus, népies stb.). Nagyon tudatosan kértünk írást minden oldalról.

Ugyanakkor ez a frissen és váratlanul megjelent szabadság érdekes változást hozott a hívek tudatában is. Azt gondoltuk, a papság körében is sokan, hogy csupán azért nem engedik a gyerekeket hittanra, azért nem járnak templomba az emberek, mert félnek valamilyen megtorlástól. Ha azonban itt lesz a szabadság, akkor megtelnek majd a templomok. Ez nem következett be. És ezt óriási csalódásként éltük meg. Be kellett látni, hogy Magyarországon is végbement ugyanaz a szekularizálódási folyamat, mint Nyugat-Európában. Addig, amíg a hatalom elnyomta a vallást, ez nem érződött annyira, utána viszont nagyon egyértelműen megjelent. Ebből a szempontból is új helyzetbe került a Vigilia. Már nemcsak a különböző hatalmakkal kellett megküzdenie, hanem az újonnan meglelt szabadság lehetőségei és veszélyei között kellett megtalálni az irányt. Úgy, ahogy a matrózfiú teszi az árbockosárban.

– Kik azok a szépírók, akik ma rendszeresen publikálnak a Vigiliában?

– A régi nagyok közül talán elsősorban Vasadi Pétert említeném, a „fiatalabb” nemzedékből Báthori Csabát, Győrffy Ákost, Halmai Tamást, Jász Attilát, Lackfi Jánost, Vörös Istvánt – a névsor hosszan folytatható.

Épp most van szervezés alatt egy írói est, amellyel a nyolcvan évet szeretnénk megünnepelni. Március 3-án délutánra közös szalonbeszélgetésre hívunk meg a Vigiliában rendszeresen publikáló írókat, költőket.

Nagyon figyelünk arra is, és ez mindig hagyománya volt a Vigiliának, hogy fölfedezzünk fiatal írókat. Persze nehéz egy fiatalról néhány tucat vers vagy prózai szöveg alapján megállapítani, vajon mennyire tehetséges, van-e igazi művészi tehetsége, és azt sikerül-e kibontakoztatnia. Kísérletezünk ezzel, nehéz szelektálni, de örömmel látjuk, ha valaki közülük ismert íróvá vagy költővé lesz. Egyébként talán az egész mai magyar irodalomra jellemző, hogy jó kisprózát a legnehezebb találni. Legtöbben verseket vagy nagyregényeket írnak.

– Milyen terveik vannak még a jubileum kapcsán?

– A karácsonyi számunkban feltettük a kérdést íróknak, filmrendezőknek, mit jelent a Biblia a művészetükben. Jó anyag állt össze, és olyan jó visszhangja volt, hogy elhatároztuk, kibővítjük, és újabb embereket kérdezünk meg. Ebből kötetet is szeretnénk készíteni: a Biblia az irodalomban, filmben, zenében, képzőművészetben. Példa ez is arra a fajta szintézisre, amelyre törekszünk: bemutatni, hogy egy olyan „hitbeli tartalom”, mint a Biblia, hogyan találkozik a kortárs művészetekkel.

S említhetem itt a közeljövőre tervezett lapszámokat is, amelyek szintén jól mutatják a Vigilia profilját. Tervezünk egy számot a szerzetességről a megszentelt élet évéhez kapcsolódva, egy másik számunk témája a misztika a különböző vallásokban. Ma, amikor annyi szó esik a vallások közti háborúkról, fontos keresni azokat a közös pontokat, amelyek a vallásokat össze tudják kötni. A misztika pontosan ilyen, hiszen megtalálható például az iszlámban vagy a buddhizmusban is.

Aztán szeretnénk foglalkozni az első világháborúval is. Ugyan tavaly volt a háború kitörésének századik évfordulója, sokat foglalkoztak vele, de miután négy évig tartott, még most is aktuális. Szeretnénk tehát szólni a „nagy háborúról”, nem a politikai oldaláról, hanem épp az egyházzal kapcsolatos kérdésekről: hogyan vett részt, hogyan reflektált rá a magyar egyház. Sokszor elhangzott a vád: mindkét oldalon megáldották a fegyvereket. Éppen a háború kérdésében nagyon sokat változott az egyház önfelfogása. Ehhez kapcsolódna egy másik szám Háború és irodalom témában. 

Próbálunk reflektálni a magyarországi szegénységre, közelebbről a gyermekszegénység problémájára is. Ez manapság kényes téma, ugyanakkor nem lehet elkendőzni, elhallgatni, hány tízezer gyerek él a szegénységi küszöb alatt, és az is lényeges, hogy milyen törekvések vannak az ő integrálásukra. És nemcsak a cigány kisebbségre gondolok, hanem mindazokra a gyermekekre, akiknek alig van esélyük arra, hogy felnövekedvén emberhez méltó életet éljenek.

– Ma azt tapasztaljuk, hogy a nyomtatott sajtó példányszáma csökken. Bezárják kapujukat folyóiratok. Hol áll ilyen szempontból a Vigilia? Hogyan néz a jövő felé?

– A mi példányszámunk is csökkenőben van. Azonban, ha hozzámérem a napilapokhoz, amelyek példányszáma szinte a tizedére csökkent, akkor talán nem panaszkodhatunk. Látjuk, hogyan alakul át az olvasási kultúra, tolódik el az online könyvek, folyóiratok felé. Mégis más, azt gondolom, egy nyomtatott folyóiratot kézbe venni, mint a számítógépről vagy az okostelefonról olvasni. Bízom benne, hogy lesz jövője a nyomtatott lapoknak. Persze ez anyagi kérdés is, mert van egy határ, amely alatt semmiképp sem tud rentábilis lenni egy lap megjelentetése.

Ha nagy folyóiratokhoz mérem magunkat, mint például az angol The Tablet – ez a katolikus hetilap most 175 éves, tehát bőven kétszer olyan idős, mint a Vigilia –, amely szintén csak néhány ezres példányszámban jelenik meg, akkor a mi kicsivel kétezer alatti példányszámunk, azt hiszem, elfogadható. Persze mindig fájdalmas, ha valaki lemondja az előfizetést, főleg ha plébániák vagy éppen intézmények, könyvtárak teszik ezt, az anyagi források szűkösségére hivatkozva.

– A nyolcvan év alatt nagyon sok értéket halmozott fel a Vigilia. Tervezik-e a régi lapszámok digitalizálását és hozzáférhetővé tételét?

– Igen. Ez a munka elindult, és reményeink szerint a jubileumi esztendőben be is fejeződik. Felsővályi Ákos végzi a munkát, aki alkalmazott matematikus. Egy barátjával fogtak neki ennek a hatalmas munkának. 1935-től kezdték a digitalizálást, és 1970 körül tartanak most. Az utóbbi esztendőkben pedig már digitális formában is megjelent a lap. Ez a két szál, reméljük, még ebben az évben összeér majd. Akkor tényleg az egész nyolcvan évfolyam teljesen szabadon hozzáférhetővé és kereshetővé válik.

– A Vigilia a katolikus értelmiség folyóirata. Ezzel kapcsolatban kiírtak most egy izgalmas pályázatot.

– Az a kezdetektől meglévő irány, amelyet a Vigilia kitűzött maga elé, és azt hiszem, sikerült minden korszakban és minden főszerkesztő irányítása alatt tartani: a szintézis kultúra és hit között – ez motoszkál bennünk folyamatosan.

Két évvel ezelőtt volt egy pályázatunk, amely a kereszténység és a kultúra összefüggéseire kérdezett rá a hit évében. Sokakat megmozgatott, hatvannál több pályamunka érkezett. A jubileumi évben hasonló kérdést fogalmaztunk meg a keresztény értelmiséggel kapcsolatban.

A februári, jubileumi számunkban beszélgetést közöltünk az evangélikus Credo és a református Confessio folyóirat főszerkesztőjével. A Confessio főszerkesztője tette fel a kérdést elég keserűen: hányan vannak a keresztények között, akik értelmiségiek és az értelmiségiek között, akik keresztények? Ilyen gondolatok hatására írtuk ki ezt a pályázatot.

Olyan világban élünk, ahol „gyártjuk” a diplomásokat. De abból, hogy valaki diplomás, vagy a tudomány, a technika egy-egy területén szakértelemmel rendelkezik, még nem következik, hogy ő értelmiségi létformában él. Mert mit értünk értelmiségi létformán? Azt gondolom, fontos, hogy aki értelmiségi, annak igénye legyen arra, hogy mélyebben elgondolkodjon a körülöttünk lévő világról és az emberi élet eseményeiről, föltegye magában az élet végső kérdéseit, keresse azt, ami túl esik a tudomány és a technika közvetlenül megfogható, tapasztalati világon.

A másik oldalról megkérdezhetjük: a keresztények közül mennyien értelmiségiek? Érdekesek ebből a szempontból a vallásszociológiai felmérések. A templomba járó hívők egy rétege a hagyományos vallásosságot őrzi, ezt követte egész életében. Ez a nagyon tiszteletre méltó réteg inkább az idősebb korosztályhoz tartozik, számuk így csökkenőben van. Ugyanakkor megjelennek olyan fiatal értelmiségiek, akik érdeklődnek a hit iránt, a mindennapi, közvetlen valóságon túli kérdések iránt, és ez hozza el őket a templomba. A felmérések szerint ez a réteg fokozatosan növekszik. Sokan vannak, akik az értelmet kereső gondolkodással jutnak el a hithez. Iránymutató itt II. János Pál pápa, aki a Fides et ratióban nagyon hangsúlyosan rámutatott a hit és az ész elválaszthatatlan kapcsolatára.

Másrészt felmerülnek fontos kérdések a világiak nagykorúságával kapcsolatban is. Ezzel a témával, melyet a II. Vatikáni Zsinat nagyon hangsúlyosan előtérbe helyezett, annak idején a Vigilia foglalkozott először. A hívő, értelmiségi emberek hogyan tudnak beállni az egyház szolgálatába? És az egyházi vezetés – püspöktől a plébánosig – mennyire veszi igénybe a világiak tanácsait, segítőkészségét, szakértelmét, sőt, ami fontosabb: a világról való reflexióikat?

Keressük tehát a szintézist a kereszténység és az értelmiségiek között, ez a pályázatunk célja.


Borsodi Henrietta és Kuzmányi István/Magyar Kurír

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír