Világi és egyházi szolgálatokban – Pasaréti találkozás Déri Andrással

E „házi elismerés” azoknak szól, „akik valamilyen tettükkel, tevékenységükkel, kitartó feladatvállalásukkal vagy hosszú időn át tartó hűséges jelenlétükkel, életmódjukkal a pasaréti egyházközségben tiszteletet érdemelnek, és így példaképként állíthatók a hívők elé, mint a plébánia múltjának és jövőjének meghatározó személyiségei”. Déri András sok szempontból megfelel az említett kitételeknek. A témák bőségéből fakadóan óhatatlanul is életútinterjúvá szélesedő beszélgetést zenei pályafutásának kezdetétől indítottuk.

– Nincsenek véletlenek. Visszagondolva a „varázsszó”, a sorsfordító intézmény számomra a Magyar Rádió Gyermekkórusa volt, ahová a testvéreim, a bátyám és a nővérem is jártak. A szüleink jó viszonyt ápoltak a vezető karnagy házaspárral, Botka Valériával és Csányi Lászlóval. Kislányukkal, Csányi Valival egy évben születtem. Belőle szintén karmester lett, gyerekként még a játszópajtásunk volt. A Csányi családnak köszönhető protekcióval kerültem be a gyerekkórusba, holott nem volt jó hallásom, nem tudtam énekelni.

Felvétel van arról, hogy még az Orgona ága kezdetű anyák napi dalt sem tudtam rendesen előadni. De rákényszerültem, hogy zongorázni is tanuljak, amitől a hallásom fokozatosan javulni kezdett.

Első tanárom Szűcs Ilona, Eötvös Péter édesanyja volt, később Szesztay Sárihoz, Szokolay Sándor feleségéhez kerültem. Tízéves koromban – máig nem értem, hogyan – egyik napról a másikra abszolút hallásom lett. Innentől kezdve mindenkit beelőztem a kórusban. A gyerekkórust azért is emlegetem, mert a Magyar Rádióban dolgozott zenei szerkesztőként Dévény Mária, aki haláláig a pasaréti egyházközség egyik oszlopos tagja volt. Nagyon szeretett, gyakran beszélgettünk a próbateremhez közeli irodájában. A Zeneakadémia orgona szakának elvégzése után, 1980-ban felvettek a karmesterképzőbe, egy évre rá Mária nekem szólt, hogy – Ella István és felesége, Bodonyi Kati után – vegyem át a pasaréti kórus vezetését. Azóta sincs kórusvezetői képesítésem, de számos kórusban megfordulva és a karnagyok munkáját figyelve végül ebbe is beletanultam. Rendszeresen jártam kisegíteni különböző templomokba. A „Szent Imrében” például nagyon sokat tanultam a kórusvezetés terén Czifra Jánostól, aki később a salzburgi dóm karnagya lett. A karmesterképző végzése közben gyakran kijártam Vácra is, ahol a hívő katolikusként a KISZ égisze alatt nyolcvanfős ifjúsági vegyes kart alapító és működtető Bogányi Tibortól, a nagyszerű „Tanár Úrtól” – akit ma is mesteremnek tartok – igyekeztem ellesni a szakmai fortélyokat.

– Több mint negyven éve kötődik a pasaréti Páduai Szent Antal-templomhoz. Miként került kapcsolatba az itteni kórussal, és hogyan tudta ezt a szolgálatot összeegyeztetni az egyéb feladataival?

– Józsefvárosban, a jezsuita Jézus Szíve-templom közelében laktunk, de az egyházzenei pályafutásomat konzisként Budán, a Kapisztrán kórusnál kezdtem el. A karnagyuk Gunde Péter volt, aki párhuzamosan a pasaréti Palestrina kórust is vitte; ő ajánlotta a figyelmembe ezt a kórust. A ’70-es évek közepén, tizenhét évesen, zongorakísérőként jöttem először a Palestrina kórushoz (amely 2000-ben az én kezdeményezésemre vette fel a Szent Antal kórus nevet). Olyan nagy nevű elődök után, mint például Czigány György vagy Dukay Barnabás, fizetett zongoristaként vettem részt a próbákon, vasárnaponként pedig a Hammond-orgonán kísértem az együttest. Nagyon jók voltak, így aztán – később immár karvezetőként – bátran kísérletezhettem velük. Mindig újítani akartam, úgyhogy a repertoárba felvettük például Liszt Missa choralisát. Amikor 1985-ben beindult az operaházi karmesteri működésem, a pasaréti karvezetést, majd a kántorkodást azzal párhuzamosan végeztem. Miután aláírtam a szerződést az Operaházzal, szigorú kötelezettségeim lettek, és főleg hétvégén sokszor kellett Pasarétre helyettest keríteni. Ma már három, négy helyettesem is van itt, akik bármikor be tudnak ugrani orgonálni. Engem mindig is jellemzett ez a fajta kettősség, a világi és az egyházi szolgálat együttes művelése.

– Mi mindent adott Önnek Pasarét?

– Többek között a ferences szellemiséget, karizmatikus templomigazgatókat, plébánosokat, házfőnököket. Karnagy elődeim munkájának köszönhetően kiművelt és szépen éneklő énekkart örököltem, jó szólamarányokkal.

Az értékes szent zene mindig is nagy megbecsülésnek örvendett a hívek körében, akik értőn és hálásan fogadják a szép zenei szolgálatot, a jó előadásokat.

A nagyobb ünnepekkor megszólaló oratorikus művek is nagy becsben vannak tartva. Itt ismertem meg feleségemet, Stark Zsófiát, aki harminckét éve jóban-rosszban kitartó társam. Gyermekeink, Borbála és Antal nagy természetességgel nőttek bele e templomi közösségbe és az egyházzenébe. És azt sem felejtem el, hogy 2001-es súlyos betegségem idején valóságos „imahadjárat” indult meg a templomi közösségben értem, a felépülésemért.

– Az utóbbi időkben zeneszerzőként is tevékeny. Milyen művek születtek eddig?  

– Gyerekkorom óta komponálgattam, a konziban az orgona mellett a zeneszerzés tanszakon is végeztem. Nemrég hunyt el a tanárom, Fekete Győr István. Többek között tőle tanultam meg az alapokat. A zeneszerzést aztán hosszú időre félretettem, nem volt szükségem rá, de az utóbbi tíz évben, az operaházi társulat leépítése után újra foglalkoztatni kezdett. Írtam egy kis latin nyelvű művet a kórusnak, aztán egy zongoradarabot… Ezekből az egyházi és világi kompozíciókból apránként összejött egy „repertoárnyi”. E tevékenységemhez hozzájárult az is, hogy a Nemzeti Kulturális Alap jelentős mértékben támogatja a kortárs zeneszerzést, minden évben pályázatokat írnak ki. A műveimmel sikerült bekerülnöm ebbe a támogatotti körbe, s a bevétellel hozzá tudok járulni a családi költségvetéshez. Írtam egy sorozatnyi könnyű zongoradarabot tanulóknak és jó nehezeket képzett, felnőtt zongoristáknak. A Gergely Ferencről elnevezett orgonánkon számos művemet eljátszották már. Van egy öt Mária-énekből álló gyűjteményem vonós zenekarra és vibrafonra. Versenyműveket is komponáltam két blockflötére és zenekarra, illetve oboára, fagottra és zenekarra. Legutóbbi művemet, a kilencvenéves pasaréti templom jubileumára írt – szólistákat, énekkart és viszonylag nagy zenekart foglalkoztató – Te Deumot október 12-én, Ménesi Gergely vezényletével mutattuk be. Ekkora apparátusra eddig még nem komponáltam. Úgy éreztem, hogy elég jól sikerült.

– 1987-től elsősorban operákat vezényelt, majd 1999-től váltott, és balettkarmestere lett az Operaháznak. Hogyan alakult a dalszínházi pályafutása, illetve ez a fajta „specializáció”? 

– Operával korábban nem foglalkoztam, a zeneakadémiai öt évem is anélkül telt el. Azt hittem, hogy majd szimfonikus zenét vezénylő klasszikus koncertkarmester leszek. Miután a ’80-as évek közepén elsősorban korrepetitorokra volt szüksége az Operaháznak, meghívtak oda. Ismerve, hogy jól blattolok, egykori tanárom, Kórodi András invitált és vett fel. Valójában korrepetitorból váltam opera- majd balettkarmesterré. Számos opera elvezénylésére kaptam – magam számára is váratlanul – lehetőséget, amikor Petrovics Emil volt a főigazgató. Később az akkori zeneigazgató, Oberfrank Géza felkért a Rigoletto vezénylésére. Nem tudtam felkészülni, nagyon rosszul sikerült az előadás, úgyhogy abba akartam hagyni az egészet, és eljöttem az Operától. Szabadúszóként dolgoztam egyebek mellett a Budapesti Kamaraoperánál és a Weiner Leó Zenekarnál. Gondoltam, kipróbálom magam vezető karmesterként, de gazdasági okok miatt végül az is befuccsolt. 1997-ben – már családos emberként – kértem Oberfrank Gézát, vegyen vissza az Operába. Nagyon rendes volt, mert Ütő Endre igazgatása alatt jelentősen feldúsult a művészek és karmesterek létszáma, de valahogy kiszorított számomra egy korrepetitori félállást. Módom nyílt újra operákat is vezényelni, aztán Fülöp Attila, az Operaház főtitkára és Jármai Gyula első balettkarmester felajánlották, hogy próbáljam ki magam balettkarmesterként, és akkor, 1999-ben vezényeltem először A diótörőt. 

2001 nyarán viszont lerobbantam, sztrókot kaptam, egy hétig nem tudtam beszélni, majd egy hónapig kiterítve feküdtem az OPNI intenzív osztályán. Kakuk Ilona főorvos tudásának és „csapata” gondoskodásának, továbbá feleségem szeretetének köszönhetően fokozatosan visszanyerhettem az erőmet. Sokáig tartó felépülésemben nagy segítséget jelentett számomra Kürthy András operarendező barátom meghívása is, amelynek köszönhetően 2002 első felében három alkalommal is elvitt magával Pekingbe, egy általa rendezendő Turandot-produkció betanító munkatársaként. Lerobbanásom előtt ez volt az utolsó darab, amivel még „operistaként” foglalkoztam. András belém vetett bizalma erőt adott, hogy a beteg bal kezemmel is hasznára lehetek e különleges – kínai művészekre kitalált – rendezése megvalósításában. Egyébként csak 2002 késő őszétől tudtam újra vezényelni; az Anna Kareninával tértem vissza. Jármai Gyula meghalt; Csányi Valéria kiállt mellettem és támogatott abban, hogy én vehessem át a megüresedett balettkarmesteri pozíciót.

Lényegében kirántott a betegágyból, és megkaptam a folytatás lehetőségét, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Mindig rácsodálkozom, hogy a Jóisten milyen utakon, módokon vezeti az embert.

– Mitől lesz valaki jó balettkarmester? Mivel kell többet vagy inkább mást tudnia, mint egy koncert- és operadirigensnek?

– A legkisebb kartáncos munkája is embertelenül nehéz. Elképesztő, mennyit dolgoznak ezek a művészek a próbateremben, hogy aztán színpadra léphessenek. A legtöbben el sem tudják képzelni, milyen elképesztő energiát, erőt kell beletenni a táncba. Az operák esetében az énekes látja a karmestert, hallja a zenét, a zenekar is őt, így sokkal jobban együtt tudnak működni. A balettművészek viszont nem nézhetnek ki az árok felé, így a karmesternek kell még jobban odafigyelnie rájuk. Én rendszeresen ott voltam a zongorás próbáikon, figyeltem a tempót, a mozgást. E tényezők ismeretében vezényeltem az előadásokat, amiért a táncosok nagyon hálásak voltak. Mondhatom, hogy egyre jobban megszerettek; jó néven vették, hogy igazán számíthatnak rám. Karmesterként nyilván nagyon tisztelem az adott zeneszerzőt, de még jobban tisztelem az érzelmek kifejezésére törekvő, „szenvedő” táncművészt.  

– 2005 és 2010 között ötvennyolc előadást vezényelt a bécsi Staatsoperben; a Giselle-t, az Anyegin balettváltozatát, A rosszul őrzött lányt, a Mayerlinget és a Coppéliát dirigálta ott. Bécs hogyan került a képbe?

– Ifjabb Harangozó Gyula szólótáncos volt a Staatsoperben, majd Budapesten lett balettigazgató. Abban az időben, amikor feltápászkodtam a betegágyból, Csányi Valival felváltva, sorozatban vezényeltük a jobbnál jobb baletteket. Gyulát 2005-ben kinevezték a Staatsoper balettigazgatójának, Budapestről ismét Bécsbe tette át a székhelyét, és meghívott, mert Adam Giselle-jével szeretett volna bemutatkozni az új pozíciójában. Balettkísérés szempontjából ez az egyik legnehezebb darab. A zene elég triviális, de tényleg szépecske, a történet is kedves és megható, ugyanakkor nem szeretik dirigálni, mert mindig a karmestert szidják, ha nem ad jó tempókat. Seiji Ozawa volt akkor Bécsben a zeneigazgató, a sok operaelőadást is vezénylő, gyakran beugró Halász Mihály pedig a fő balettkarmester. Ő korábban vezényelte már a Giselle-t, de azt mondta, hogy soha többet nem teszi ki magát ennek. Gyuszi telefonált, és megkérdezte, lenne-e kedvem kimenni és elvezényelni a darabot. Alig hittem el. 1985-ben három hónapot voltam kint ösztöndíjjal karmesterképzésen; közben állóhelyről néztem-hallgattam az előadásokat a Staatsoperben. Akkor nem gondoltam, hogy egyszer nekem is megadatik, hogy ott vezényelhetek. „Az Úr útjai…”

– Karmesterként jó pár adventet és karácsonyt töltött el A diótörővel. Mit gondol az ünnepnek erről az emblematikus (balett)zenéjéről?

– Azt, hogy zseniális, ötletes darab, minden tétele sláger, csodás a hangszerelése, nincs benne üresjárat. Igazi remekmű. A gyerekek is rendre annyira belefeledkeznek, hogy alig érzik az idő múlását. A hattyúk tava is gyönyörű balett, tényleg fantasztikus a zenéje, de hosszú, sok benne az ismétlés, így az például húzás nélkül nem működik olyan jól. Vaszilij Vajnonen 1950-ben bemutatott Diótörő-koreográfiájával az eredetileg kétfelvonásos balett három részre lett bontva, aminek Csajkovszkij nem biztos, hogy örült volna. Az első felvonást kettényesték, az álomzene ismétlése lett az átkötés, és jött az álomkép az egerek támadásával, a csatával, majd a hópelyhekkel… Szép, arányos elképzelés ez, de nem Csajkovszkij szándéka szerint való. A 2015-ben felújított előadásban az angol koreográfus, Wayne Eagling Solymosi Tamással visszaállította a balett eredeti felosztását. Nagyon szeretem A diótörőt! Mindig többen vezényeltük a darabot; csak néhány alkalommal kellett december 25-én vagy 26-án dirigálnom, mert tudták rólam, hogy nekem akkor templomi feladataim is vannak. Úgy látszik, azóta, hogy egy tavalyelőtti balesetem következtében kénytelen voltam lemondani az előadásaimat, az Operaházban minden előzetes bejelentés nélkül „nem kívánatos személy” lettem, pedig felépülve már újra csatasorba állhattam volna. Ez eléggé elszomorít a Balettnál eltöltött sokéves sikeres együttműködés után.

– Művészként, családapaként, hívő emberként milyen várakozásokkal, tervekkel, megoldásra váró feladatokkal készül a következő időszakra?  

– A ma már felnőtt gyerekeink, Borbála és Antal annak idején ugyancsak a rádió gyerekkórusának tagjai voltak, aztán mindketten a Zeneakadémiára keveredtek. Én már az első alapfokú zongoraleckék után megfogadtam, hogy nem fogok beleszólni a zenei fejlődésükbe. Bori elvégezte az egyházzenei mesterszakot, Tóni pedig szeptemberben diplomázott orgonaművészként és felvették a karmesterképzőre. Én csak lestem az eseményeket. A templomi munkához visszatérve, ahhoz, hogy előadhassunk olyan nagyobb szabású műveket, mint Mozart Requiemje, igyekszünk önkormányzati támogatást is szerezni. Hosszú évek után volt pénzünk arra, hogy november 2-án, halottak napján újra műsorra tűzzük Mozart gyászmiséjét. A Pasaréti úton lakó Kovács Jánost hívtam meg vezényelni, aki az operai éveimben kezdettől sokat segített nekem. Nagyszerű operaházi szólistagárdát hozott magával, és remek alkalmi zenekart sikerült összeraknunk. Zsúfolásig tele volt a templom, óriási siker, tíz percen át tapsoltak a jelenlévők. Az említett októberi ünnepi koncerten Bach Magnificatja is elhangzott, ami kisebb Mozart- és Orbán György-művekkel és a Déri-Te Deummal együtt ugyancsak nagy vállalás volt az előadók részéről.

Idén decemberben lett húszéves a templom korábbi Hammond-hangszerét felváltó, Váradi és Fia által kivitelezett, Magyar Gergely akkori tartományfőnök, mostani plébános által felszentelt orgona. Erre emlékezve a december 8-ai hangversenyünkön Kodály Laudes organiját szólaltattuk meg, amelyre egy pasaréti születésű kiváló művészt, Pálúr Jánost hívtam meg orgonálni. Öt évvel ezelőtt írtam egy könnyebb karácsonyi misét; azt tervezem, hogy idén karácsonykor is előadjuk. A jövőre nézve több tervünk is van, legközelebb a farsangi időszakban Ariel Ramírez Misa Criolláját is újra megszólaltatnánk szentmisén, liturgia keretében.

– Hogyan fogadta a pasaréti kitüntetését?   

– A nemrég alapított Szent Antal-díjat megkapva elgondolkodtam azon, hogy a csúcson kellene abbahagyni ezt a munkát és átadni másnak, de még visszatartottak. A zeneszerzést és az aktív vezénylést is nagyon szívesen csinálom. Mivel a bal kezem nem jött teljesen helyre a sztrók után, ezért nagyobb orgonaszólókat már nem tudok játszani, de a kántorizálás még működik. Egyébként a hűséges, kitartó és magas színvonalú egyházzenei szolgálatban számos példaképem akad, akikre csodálattal tudok felnézni, ilyen Gergely Ferenc, Tardy László, Sapszon Ferenc vagy Koloss István is.

A feleségem családi vállalkozásként vezeti a Polar Kiadót, amely a könyvek mellett kottakiadással is foglalkozik. Nekem három kötetem jelent meg Vokális kamarazene, Misék és Billentyűs muzsika címmel. Orbán György a felkérésemre 1989–1990-ben a pasaréti ferences templom kórusának írta az első két miséjét, amelyek kiadása szintén tervben van. Meglátjuk, mit és mennyit ad még a Jóisten.

Sokszor eltöprengek: hogyan tovább? Számos megpróbáltatás, támadás, gáncs ért, az ördög is mindig ott munkálkodik, de úgy érzem, hogy a szerető Isten vezet engem az utamon, és felfoghatatlanul sok ajándékot kaptam már tőle eddigi életem során.

Elég csak a családomra és a zenei pályámra gondolnom. Az új egyházi évben is bízom a gondviselő Isten erejében, és igyekszem rábízni magam.

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.