Walter Kasper: Luther Márton – Az ökumené jegyében

Könyvében a főpásztor tárgyilagosan elemzi az 500 évvel ezelőtt történteket, bemutatja Luther Márton alakját és tevékenységét, felvázolva a közeledés további útját is. Emlékeztet rá: a katolikusok számára Luther évszázadokon keresztül „maga volt az eretnek”, akit a nyugati egyház szakadásának vétke terhel, a mai napig tartó súlyos következményeivel. A 20. század katolikus Luther-kutatása azonban jelentős fordulatot hozott a korábban Ágoston-rendi szerzetes megértésében, amely oda vezetett, hogy „elismerték eredeti, vallásos szándékát, igazságosabb ítéletet alkottak felelősségéről az egyházszakadásban, az ökumené jegyében pedig elfogadták nem egy felismerését, nem utolsósorban egyházi énekeit.”

Kasper bíboros állítja: Luther szándéka Isten „dicsőséges kegyelmének evangéliumára irányult, ami a legtöbb.” Az Evangélium Luther számára nem egy könyv volt csupán, nem is egyszerűen a Biblia, „hanem élő üzenet, személyes és egzisztenciális megszólítás, biztatás és ígéret… nekem és nekünk. A keresztről szóló üzenet volt ez, csak ebből fakadhat béke.” Rögtön az első tézisében azt mondta, hogy a keresztény ember egész életének állandó bűnbánatnak kell lennie, Luther reformja így kezdettől fogva összetartozott teológiájával a bűnbánatról és „a mi Urunk és Mesterünk, Jézus” megtérésre hívó szavával. Luther ezért reformer volt, nem reformátor, nem gondolt arra, hogy egy „különvált reform-egyház” alapítója lesz, célja az volt, hogy megújítsa a katolikus egyházat, vagyis az egész kereszténységet, az Evangéliumból kiindulva. A könyv szerzője szerint a szó eredeti értelmében vett evangéliumi szándékával Luther az őt megelőző katolikus újítók hosszú hagyományának részese volt, mindenekelőtt Assisi Szent Ferencé, aki testvéreivel együtt egyszerűen az Evangéliumot akarta élni és ezáltal hirdetni. „Ma ezt újevangelizációnak neveznénk” – írja Walter Kasper, hozzátéve: Luthernek ezt az eredeti, „éppúgy evangéliumi, mint katolikus szándékát manapság ökumenikus módon kell megfontolnunk.”

A kötet írója tényként szögezi le: Luther nem volt ökumenikus beállítottságú a mai értelemben. Ellenfelei pedig éppoly kevéssé voltak azok. Mindkét oldal a vitára és szembenállásra hajlott, ez pedig mindkét részről beszűküléshez és megkeményedéshez vezetett. Mivel a pápa és a püspökök elutasították a reformot, Luthernek be kellett érnie egyfajta szükségmegoldással, az általános papságra vallott nézeteire építve. Továbbra is bízott azonban az Evangélium igazságának önmagát érvényre juttató erejében, nyitva hagyva a kaput egy esetleges jövőbeni megegyezés irányába. Az ajtót azonban csak az újabb kori ökumené nyitotta meg „résnyire”, a hitviták helyébe a párbeszéd lépett. Kasper bíboros figyelmeztet: a párbeszéd nem azt jelenti, hogy amit eddig igazságnak hittünk, azt most elvetjük. Valódi párbeszédet csak olyan emberek folytathatnak, akiknek megvan a saját álláspontjuk, ugyanakkor készek arra, hogy meghallgassák egymást és tanuljanak egymástól. Egy ilyen párbeszéd nem tisztán intellektuális ügy, „inkább a kapott ajándékokban való osztozás…, saját igazságunkat nem sértő és vitázó módon mondjuk ki, hanem mint igazságot a szeretetben.” Az ellentétes álláspontokat megszabadítjuk „a megoszlás mérges tüskéjétől, és ajándékká tesszük őket, hogy így mindkét fél növekedhessen, sőt enyhülhessen az eredeti értelemben vett katolicitásban, így Isten irgalmasságát Jézus Krisztusban mélyebben felismerve közösen tehessen tanúságot róla a világ előtt.” Ezen az úton járt a II. vatikáni zsinat, s ezzel olyan irányba indult, ahonnan nincs visszaút. A főpásztor hivatkozik Ferenc pápa Evangelii gaudium című apostoli buzdítására, amely az Evangéliumból indul ki, és nemcsak az egyes keresztények, hanem a püspökök és a primátus megtérését is követeli. „Így kimondatlanul Luther eredeti szándéka, a kegyelem és irgalmasság Evangéliuma, a megtérésre és megújulásra szóló felhívás áll a középpontban.”

Kasper bíboros megállapítja: az egység ma közelebb van hozzánk, mint 500 évvel ezelőtt. 2017-ben az egység útján járunk, és nem a szétválásén, mint 1517-ben. „Ha van bátorságunk és türelmünk, végül nem csalatkozunk. Csak dörzsöljük majd a szemünket és hálásan csodálkozunk, mit indított el Isten Lelke, talán egészen másként, mint ahogy magunkban elképzeltük.” A kötet szerzője szerint ebben az ökumenikus perspektívában 2017 esélyt jelenthetne mind a protestáns, mind a katolikus keresztények számára. „Éljünk vele. Mindkét egyháznak jót tenne, sok embernek, akik várnak rá, és a világnak is, amelynek ma különösen is szüksége van közös tanúságtételünkre”.

(Vigilia Kiadó, 2016.)

Fotó: Vigilia Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír