Zene, vagy dráma. Te kit választanál? – 40 éves az István, a király rockopera

Én abba a generációba tartozom, akik az István, a királyon nőttünk fel. Nem voltunk ott a Királydombon, mert még kicsik voltunk hozzá, de emlékszem arra az eufóriára, amit a szüleim éreztek, mikor hazaértek. Nem tértek magukhoz.

A magyar történelem, keresztény jelképek, rockzene, a jó győzelme, a kifeszített magyar zászló és a himnusz. Minden egyben, amiről akkor csak suttogni lehetett.

Valakinek az ismerősink közül – a jó ég tudja, honnan – volt egy hordozható kamerája, és a nappalinkban levetítettek rövid jeleneteket arról, hogy viszik Géza koporsóját. Persze hang nélkül. Döbbenetes volt és hátborzongató.

Ránk azonban mégsem ez hatott igazán, hanem a zene. A darabot mi évekkel később láttuk, csak a képeket néztük a lemez borítóján, és hallgattuk a dalokat. Ma persze nem könnyű ezt elképzelni, de nehezen jutottunk rockzenéhez, magnóval vettük föl a slágereket a rádióból és ritkán volt eredeti kazettánk vagy hanglemezünk, de az István, a király mindenkinek megvolt. Tudtuk az egészet kívülről. Még arra is emlékszem, hogy hol ugrott mindig a lemez: esküszöm, küszöm, küszöm… Meg persze énekeltük is: a fürdőkádban az iskolaudvaron és tábortűznél. „Szállj fel a csillagokba…” Az István, a király nekünk főként a zenéről szólt.

Egy zenés darabnál valamennyire el kell dönteni, hogy inkább a dráma, vagy a zene legyen hangsúlyos. Az István, a király esetében biztos, hogy kezdetben a zeneiség felé dőlt a mérleg. A Képzelt riport, vagy a Kőműves Kelemenhez képest itt a főbb szerepekben nem színészek játszottak és énekeltek, hanem a korszak legjobb rockzenészei. Most is kiráz a hideg, amikor az eredeti felvételt meghallgatom. Nekik a vérükben volt az a zene. Igaz ez Szörényi Leventére és Bródy Jánosra, akik épp A Koncerttel a karrierjük csúcsán voltak, és nemcsak írták a darabot, de énekeltek is benne. De milyen főszereplőket találtak! Ahogyan Vikidál Gyula vagy Varga Miklós hajlít és épp ott rekeszt, ahol kell, azt nagyon nehéz megtanulni. Nekik persze nem is kellett, mert élték ezt a muzsikát. Nagy Feró szenvedélyes üvöltése, hogy „Nem kell!” félelmetes, és ahogy Deák Bill Gyula jellegzetes orgánumán csak ennyit mond, hogy „férfiak és asszonyok”, abban ott van a blues, pedig nem is énekel. Sebestyén Márta énekének minden rezdülésében benne van az egész népzene. De kiemelhetnénk a zenészeket is a Fonográf együttesből, és a hozzájuk kapcsolódó kiváló népzenei muzsikusokat. Azt hiszem, hogy

az, hogy a darab ennyire korszakalkotó lett, az mindenképpen az ő tehetségükön is múlott.

Hosszú évekig nem is lehetett megkérdőjelezni, hogy kicsoda István és Koppány, és bár sokan énekelték nem csak a fürdőkádban, a legikonikusabb előadásokon mindenki az eredeti hangokat várta. Talán ezek közül az egyik legfontosabb a Népstadionban volt 1990-ben, amikor a rendszerváltás szabad levegőjében is felcsendültek a dalok. Végre valóban Varga Miklós és Sebestyén Márta állt a színpadon, akik az ősbemutatón még „csak” a hangjukat kölcsönözték, és apukám nagy örömére nem szakadt rockjelmezben, hanem igazi honfoglaló nemesként jelenetek meg a szereplők. A további híres előadásokon is az eredeti szereplők léptek fel: '92-ben a sevillai világkiállításon, '95-ben a Margitszigeten, vagy 2003-ban Csíksomlyón, és már voltak cserék egy-egy szerepben (Sasvári Sándor énekelte Koppányt, Novák Péter pedig fiatalos Torda volt), ezek inkább meglepő vagy felüdítő, mégis csak kisebb változások voltak.

Igazi újítást az István, a király huszonötödik jubileuma hozott, amikor egy nagyszabású tehetségkutató műsorban (A társulat) keresték a darab új hangjait. Ezzel egyértelművé tették, hogy ezen az előadáson mások fognak játszani és énekelni. Ám a bemutató más változást is hozott. Ahogy nem az lett a legfontosabb kérdés, hogy melyik rockzenész tudja kiénekelni Koppányt, a darab elmozdult a dráma irányába. A mű már nem a jó és rossz konfliktusáról szólt, hanem két egyenrangú kompetens emberről, akik mindketten meg vannak győződve a maguk igazáról és tudnak is tenni érte, csak Istvánban – ahogy a rendező, Szikora János fogalmazott – megvolt a kétkedés adománya is. Az előadásban így sokkal több színház lett, ami megfrissítette a művet, de persze Feke Pál és Vadkerti Imre kettőse is lenyűgöző volt; jó volt új hangon mégis hitelesen hallani a darabot.

Még újabb változást a sokak által vitatott 30. jubileumi bemutató hozott. Alföldi Róbert egyértelműen színházat akart csinálni a műből, amit azzal is jelzett, hogy a főbb szerepekbe nem énekesek, hanem színészek kerültek, még Feke Pál is, akiről tudjuk, hogyan énekli Istvánt, egészen visszafogott hangon szólalt meg. Ebben az előadásban a dráma új szintjei tárultak fel: a hatalmi harc nem két ember között folyik, hanem mindenkit érint és senki sem győzhet, fölülről mindig figyel egy még nagyobb hatalom Asztrik képében, Géza lelke pedig végig aggódva bolyong, hogy mi lesz a néppel. Sok kritika érte ezt a produkciót, de az biztos, hogy itt érkezett legközelebb a drámához és közben eltávolodott a zenétől.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott ez a változás a szerzőkben és a közönség nagy részében azt az igényt váltotta ki, hogy a mű zenei oldala legyen inkább kidomborítva. Ezt úgy oldották meg, hogy minden szempontból visszatértek a gyökerekhez, és 2015-ben újra a Királydombon csendült fel az István, a király. Aki élt és mozgott, visszatért az eredeti szereposztásból, a hiányzó szerepekre megasztár- és x-faktor-győztes mai énekesek kerültek. Megszületett egy új fogalom, a „koncert változat”, melyben tényleg a zenén van a hangsúly, és igaz, hogy jó volt újra látni és hallani Varga Miklóst, Deák Bill Gyulát és Feke Pált érdekes volt Koppányként látni, de az eredmény mégis felemás lett: a régiek már nem az újak még nem „úgy” énekeltek. A színház itt már tényleg csak jelzésértékű volt, de nem is nagyon lett volna hiteles, hogy a fiatal Gizella egy öregedő Istvánért rajongjon. Mégis úgy tűnt, hogy a következő években változó szereposztásban a különféle koncertváltozatok váltak a mű hiteles megformálóivá.

Idén elérkeztünk az István, a király bemutatójának 40. évfordulójához. Novák Péter kapta meg a feladatot, hogy egy újabb változatot, újabb értelmezést hozzon létre a műhöz. Ő pedig igazán jól ismeri a darabot, korábban édesapja, Novák Ferenc révén, aki koreográfusa, majd rendezője volt az István, a királynak később pedig saját jogon, hiszen többször szerepelt a darabban, és már rendezőként is kipróbálhatta magát benne.

Azt biztos, hogy a műnek mind a zenei, mind a drámai oldalát jól ismeri. A végeredmény pedig egy frenetikus új produkció lett, amely minden szempontból méltó az elődeihez.

Szerencsére mára elmúlt az az elvárás, hogy ki kell énekelje Istvánt vagy Koppányt, és mondhatom, hogy minden szerepre kiváló fiatal előadót találtak, akik színészként és énekesként is megállják a helyüket. Koltai-Nagy Balázs (István), Baricz Gergő (Koppány), Horányi Juli (Gizella) és persze Herczku Ágnes (Réka) remekül énekelnek, amelyet kiegészít az élő zenekar, akik szintén a színpadon állnak és együtt lüktetnek az énekesekkel. Az is zseniális húzás volt a szervezőktől, hogy bevonták a közönséget is az előadásba azzal, hogy a statiszták közöttük táncolnak és énekelnek, így pedig „legálisan” tombolhatják végig a dalokat. Ám itt a koncertélmény mellett a dráma sem szorult háttérbe. A két pólus hangsúlyozása színekkel és díszletekkel, és azzal, hogy a közönségnek már előre el kellett döntenie, hogy István vagy Koppány oldalára áll (vagy ül) mind azt erősítik, hogy a választás nem kerülhető el. Leglátványosabban az Elkésett a békevágyban csúcsosodik ez ki, amikor az egymással szemben álló és éneklő István és Koppány árnyéka egyre nő a középen vergődő Réka felé. Leginkább Schell Judit (Sarolt) és Orosz Ákos (Asztrik) színészi játéka domborodik ki, akik bár István oldalán állnak, mégis újra és újra szembe kerülnek vele, és épp ezzel veszik rá a bizonytalan István, hogy az utolsó „akarom”-ot már igazi meggyőződéssel tudja kimondani.

Ez az új előadás valódi tisztelgés az ősbemutató és a mű negyven éves története előtt, mégis igazán modern, fiatalos látványos és művészi is tud lenni. Én továbbra is hallgatni fogom az eredeti énekhangokon szóló zenét, de

ahhoz, hogy az István, a király élettel teli maradjon nem szabad a nosztalgiából élnie, hanem hinni kell abban, hogy ennek a műnek mind a zenéje, mind a drámai üzenete értékes és el tud jutni újabb nemzedékekhez.

Erre igazán jó megoldást adott ez a negyven éves jubileumi előadás, de kíváncsian várom az István, a király további életét, fejlődését, változását.

Fotó: Fortepan (adományozó: Urbán Tamás), MTI/Lakatos Péter

Magyar Kurír