Az egykor pezsgő egyetemi város, Harkiv temetőjében ma fiatalok sírjai sorakoznak végeláthatatlanul

Az Európai Erőszakmentes Mozgalom (Movimento europeo per la nonviolenza, MEAN) és a hozzájuk csatlakozó közösségek, a Comunione e Liberazione és a Fokoláre Mozgalom küldöttsége ellátogatott a fronttól mindössze 30 kilométerre fekvő katonai temetőbe is, ahol kék-sárga színű ukrán zászlók sorakoznak, olyan sok, hogy betöltik a horizontot. Minden zászlónak egy sír és egy háborúban elesett ukrán ember felel meg. Fiúk és lányok fényképei, mindannyian egyenruhában, sokan a húszas éveik elején jártak. Nem tudni pontosan, hány ukrán halt meg a fronton.

A görögkatolikus székesegyház a front felé vezető úton van

A városközpontból a harkivi Szent Miklós görögkatolikus székesegyházhoz vezető út kihalt. Ez az út az orosz határ felé vezet, gyakorlatilag a front felé, azok felé a területek felé, ahol a harcok folynak, és ahonnan a drónok indulnak. Az itt fekvő falvakat az oroszok megszállták. A városon kívül a katonák az életüket adják azért, hogy néhány méternyi földet elfoglaljanak vagy megvédjenek. Valójában a területnek erre a részére tilos a belépés, ellenőrzőpontok akadályozzák az illetéktelen áthaladást. A telefonok és az elektronikai eszközök elkezdenek megbolondulni azok miatt a hullámok miatt, amelyeket a hadsereg ad le, hogy zavarják az orosz drónokat vagy eltérítsék a rakétákat. Valójában nem sokat érnek, mert három-négy perc alatt ér el ide egy rakéta, a Kijevet védő „légvédelmi pajzs” pedig itt nem működik.

Itt él Vaszil Tucsapec görögkatolikus püspök, aki elmondta: amikor a nagyszabású orosz agresszió elkezdődött, a székesegyház azonnal a falvakból menekülő emberek befogadóhelyévé vált. A humanitárius segélyek érkezésének és elosztásának központja lett, az egész alagsori szintet raktárként használják. Az egyik polcon éppen ott volt annak a rakománynak egy része, amely néhány hete érkezett ide „Ferenc pápa kamionjából”, fehér-sárga vatikáni zászlóval. Hetente egyszer a segélyt szépen elrendezik, szortírozzák, és szétosztják a lakosság között. Becslések szerint ezerötszáz ember áll sorba minden héten, és száz önkéntes teszi lehetővé az elosztást. Egy orvosokból álló csoport is részt vesz a misszióban.

„Az emberek gyakran kérdezik tőlem, mikor lesz vége a háborúnak. Fáradtak, szeretnének visszatérni a békés élethez, de amíg az ellenség támad, addig nem lehet békére gondolni. Csak imádkozni tudunk, és Istenben reménykedni” – mondta az exarcha.

Ahol üzlet van, ott nincs igazság

Pavlo Honcsaruk harkiv-zaporizzsjai római katolikus püspök a háború igazi arcának azt nevezte, amit a közelmúltban élt meg: „Eltemettem egy édesanyát, aki a karjában tartotta a gyermekét. A temetőben dolgozók azt mondták, hogy nem tudják őket szétválasztani, mert összeégtek.”

Kifejezte aggodalmát, amiért nemzetközi szinten senki sem törődik igazán az emberekkel. „Úgy tűnik, minden az üzlet körül forog. De ahol üzlet van, ott nincs igazság, csak haszon és pénz. Ezért aggódom nagyon. Úgy érezzük magunkat, mintha árucikkek, alku tárgyai lennénk.”

Elmondta: folyamatos bombázások érik őket. Az emberek feszültségben élnek és nagyon félnek. Ugyanakkor aggódnak a legfrissebb nemzetközi hírek miatt is. Amikor imádkoznak, azt kérik, hogy a hatalommal bírók szíve térjen meg az istenfélelemhez, a bölcsességhez és a bátorsághoz.

Az emberek félnek a haláltól, nem a gyors, hanem a lassú haláltól. Félnek attól, hogy lassan, apránként elpusztulnak mindannyian. A reményük csak Istenben van: „A reményük az igazi béke. Egy olyan béke, amely szabad, mert nincs benne félelem. A félelem az, ami gátolja a jó cselekedeteket. A félelem az, ami meggátolja a helyes cselekedeteket. A félelem az, ami megakadályozza, hogy az ember lépést tegyen a másik felé, és irgalmat gyakoroljon. Ennek a békének a csíráját már látjuk itt Ukrajnában” – mondta a püspök.

Harkivból sokan elmenekültek, bezártak a találkozóhelyek

Chiara Biagioni helyi fiatalokkal is találkozott, beszélgetésük közben is folyamatosan hallani lehetett a robbanások zaját. Irina, Diana, Xenia és Tamara elmesélték, milyen az élet Harkivban, az ország keleti részén fekvő városban, Ukrajna egyik, a frontvonalhoz legközelebb eső régiójában, ahol harcok folynak éjjel és nappal. Minden bonyolultabbá vált – mondják. Nehéz elhagyni a lakást, elmenni vásárolni a boltokba, a légiriadók miatt. „Hamarosan véget ér a háború? Sajnos nem hiszem – mondta Tamara. – Attól tartok, még sokáig fog tartani. De mi bátor emberek vagyunk. Ellenállunk.”

Este 9-kor Harkiv városa kihalt. A kijárási tilalom este 11 órakor kezdődik, és hajnali 5 órakor ér véget. A mobilapplikációk riasztói szólnak, az utcai lámpák halványan világítanak, de hamar kialszanak, hiszen mindenen spórolnak. Mindezek ellenére az élet Harkivban tovább folyik. A metró működik – három vonal 30 állomással –, és a tömegközlekedés a háború kezdete óta ingyenes. Harkiv a nagyszabású orosz invázió előtt pezsgő, fiatalos város, ismert egyetemi központ volt 200 ezer diákkal. Másfél millió ember élt ott. Ma egymillió lakosa van, de csak azért, mert a környező falvakból 400 ezer ember érkezett a városba a harcok elől menekülve. Akik tudtak, elmentek. Robbanások hangja hallatszik, dróntámadások vannak egész nap. Többnyire nőket lehet csak látni errefelé. A férfiak vagy a fronton vannak, vagy otthon maradnak, mert félnek, hogy elkapják az utcán, és elviszik katonának őket.

Minden oktatási intézmény bezárt, ahogyan a színházak és a nyilvános találkozóhelyek sincsenek nyitva. A társadalmi és kulturális élet az internetre költözött. A 14 éves Diana azt mondta: „Az online oktatásban az nyomaszt leginkább, hogy nem látod az iskolatársaidat és a barátaidat. Sokan közülük elmentek, néhányan az ország más városaiba, néhányan még az országon kívülre is. Akik maradnak, azok szenvednek a magánytól. Hozzászoktunk a háborúhoz. Nehezebb elfogadni a mindennapi élet apró változásait.” A szintén 14 éves Xenia éppen Kijevből jött haza, ahol megnyert egy rúdtáncversenyt. Büszkén mutatja a versenyről készült videót. Milyen érzés háborúban élni? „Ha megszólal a riasztó, és a robbanások olyan hangosak, hogy az ablakok belerázkódnak, a legfontosabb dolog az, hogy megőrizzük a nyugalmunkat.”

Tamara 17 éves. Nemrég tért haza egy egyhetes szlovéniai Erasmus-programról. Szociológiát tanul a harkivi egyetemen, ahol online zajlanak az órák. A diákok azonban maguk között létrehoztak egy olyan csoportot, ahol találkozhatnak, hogy eseményeket tervezzenek, a színháztól a szolidaritási kezdeményezésekig. Mert, mint Tamara mondta, „a nehéz helyzetben lévők segítése, egymás megismerése, az önkifejezés lehetősége, a barátkozás mind olyan dolgok, amelyek segítenek előrefelé haladni”.

Forrás és fotó: AgenSIR (1; 2; 3)

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír