György Alfréd kamilliánus Csíksomlyón: A legfontosabb emberi kontaktus a tekintet

Szentbeszédében a szónok a szenvedés és a boldogság közötti kapcsolat mélységeit tárta fel. A szentírási rész a boldogságról szólt. „Ki az, aki nem szeretne boldog lenni? De mi is az a boldogság?” – tette fel a kérdést a szerzetes. Kifejtette: bár sokszor azt gondoljuk, hogy az egészség, siker, karrier, pénz jelenti a boldogságot, valójában az mégis belül születik meg.

A hívő ember boldogsága az, hogy megtanul boldognak lenni a küzdelemben, a fájdalomban, a nehézség idején.”

Az orvosok, az egészségügyben dolgozók a szenvedő ember földi és mennyei boldogságát szolgálják – mondta a szónok. 

„A legfontosabb emberi kontaktus a tekintet.” Egy jóságos tekintet is elég, hogy megszülessen a bizalom, és ezáltal gyógyulhat az ember lelke. „Elkezdünk boldogok lenni a szenvedés és a fájdalom ellenére.” Akárcsak amikor a jó Isten ránk tekint, gyógyítja lelki sebeinket. György Alfréd egy személyes történetet idézett fel. Amikor kórházlelkész volt Bécsben, egy idős ember megkérdezte tőle: „Az öreg pap hol van?” Nyugdíjba ment, válaszolta, ő vette át a helyét. Amikor visszakérdezett, hogy miért kérdezi ezt, a páciens azt mondta: „Azért, mert az öregnek olyan jóságos volt a tekintete, de neked még van időd ezt megtanulni.” Igen, meg lehet tanulni, hogy amikor ránézünk egy szenvedő emberre, akkor Isten jóságos tekintetét közvetítsük – magyarázta a szerzetes.

Bár sokszor azt gondoljuk, hogy aki szenved, nem lehet boldog, Jézus mégis a sebeinkből szerzett gyógyulást. „Isten az, aki vár bennünket sebeink mélyén.” Sokszor szégyelljük a betegséget, de az nem szégyen.

A betegség egy állapot, egy hivatás, egy küldetés a világ számára, hiszen sebeinkben tudunk a remény jelei lenni

– fogalmazott a kamilliánus szerzetes. – Isten, bármilyen betegek is vagyunk, sose szégyell bennünket.”

Egy másik személyes történetet is megosztott György Alfréd. Kárpátalján a háború kitörése után elmentek egy idős emberhez, Miklós bácsihoz, akinek néhány óra alatt rendet raktak a kertjében. Amikor Miklós bácsi meglátta, könnyekre fakadt, és elmondta, hogy nem fogja tudni kifizetni. „Ezt már megfizette, Miklós bácsi” – mondták neki, majd jelezték, hogy menjen be a házba, mert kabát nélkül megfázik. „A boldog ember nem fázik” – érkezett a meglepő válasz.

„Amikor azt érezzük, hogy valaki megbecsül bennünket, valaki odafigyel ránk, valaki segít a tehetetlenségünkben, akkor elmondhatjuk, »a boldog ember nem fázik«. Boldogok vagytok ti, akik segítetek ebben a didergő magányos világban, hogy ne fázzon az ember.

Fájdalomcsillapítót lehet adni a test fájdalmaira, de amikor a lélek fázik, akkor nem elég a külső fűtés, és nincsen rá fájdalomcsillapító, hacsak nem a te érintésed, odafigyelésed és jóságod

– emlékeztetett György Alfréd. Tanuljuk meg elfogadni a jót, elfogadni Isten gyógyító érintését. – Amikor mi gyógyítunk jelenlétünkkel, szeretetünkkel, ugyanakkor gyógyít bennünket is az Úristen!”

Szintén Kárpátalján történt, hogy egy romokban álló tömbházi lakás előtt gyönyörű rózsák virágoztak. Kiderült, hogy egy nyugdíjas kertész ültette őket. „A fegyverek ropogását, a háborút nem tudom megszüntetni. A szenvedést nem tudom megszüntetni, de kertész vagyok, és rózsákat ültetek” – idézte fel a kertész szavait a szónok. Munkája által a szépre éhes emberi lélek is táplálékot kaphat a szenvedés közepette is. „Hogyha nyitott szemmel járunk, akkor észrevesszük a rózsák csodáját.” „Nem tudunk mindent megváltoztatni. Nem tudunk minden szenvedést megszüntetni. (…)

De hogyha rózsákat tudunk ültetni a szenvedés útja mentén, megváltozik a világ”

– emlékeztetett György Alfréd kamilliánus szerzetes.

Amikor egy haldokló orvos barátjának kiszolgáltatta a szentséget, a beteg azt kérte, hogy hajoljon oda hozzá. Azt gondolta, hogy valamit rá szeretne bízni, egy titkot vagy egy üzenetet a család számára. Ehelyett a haldokló megcsókolta a homlokát a szeretete és köszönete jeleként. „Ez volt számomra életem egyik legszebb áldása egy Isten közelében lévő embertől” – emlékezett vissza a szónok.

„Bármi is legyen, bármilyen szenvedés, a gyógyító érintés, a jóindulatú tekintet mind-mind Isten szeretetének a jele a világban. És ezt te vagy, testvérem! Maradj a remény, a gyógyító jelenlét közelségének a jele” – zárta prédikációját György Alfréd az egészségügyben dolgozók zarándoklatán ünnepelt szentmisén.

Szöveg: Szász István Szilárd

Fotó: Erdélyi ferencesek Facebook-oldala

Forrás: Gyulafehérvári Főegyházmegye/Romkat.ro

Magyar Kurír