A HÉT VERSE – Vas István: Nyarak

NYARAK

Hányadik nyár ez, mely itt lobog?
Ezek a nyári alkonyatok!
Hegyek mögött őrült lobogás,
Csitító Duna-csobogás,
Ez a hirtelen tűz a víz szinén,
Narancs-lila felhők, esti fény,
Domb, árvalányhajjal boritott,
Vihar utáni illatok,
Pacsirta csapdosó szárnyai,
Mákvirág halvány szirmai,
Bíbor felhőben telehold –
Hányadik már? Mi volt, mi volt?
Háború volt a kezdete,
Fényeket oltott lehellete,
A félelem a folytatás,
Rettegett hírek, vesztett csaták,
Azután villám, szikkadás,
Felismerésre szakitás,
Vad érvek, suta helyzetek
És álarcok és rejtekek,
És közben mindig visszatér
A télre nyár, a nyárra tél,
Új menekülés, új hurok,
Ösvények, erdők, nyáralkonyok,
Levendula, zsálya illatok,
Mindig a tücskök, csillagok,
Mindig a hőség, enyhülés,
A szem, a száj, az ölelés,
Sötétedő vidék felett
Kigyúlladó önkívület.
Új nyár lobbantja lángjait,
Ne kérdezzük, hogy hányadik.
Ne kérdezd – úgyis hasztalan –
Előttünk nyár még mennyi van.
Ha az őszi eső megered,
Apadnak a tündöklő tengerek,
A parton majd megállsz velem:
Kagylók a fekete fövenyen.
Számold meg akkor, hány maradt:
Csillognak a kihűlt nyarak.

Kép: Borsodi Heni

Magyar Kurír