A HÉT VERSE – Vasadi Péter: Átitattál engem

ÁTITATTÁL ENGEM

Lassan elfogynak rólad
szavaim, de megnő s hozzád
mélyül a csöndem, halál-
sikolyból permetező rózsa-
illat, mocsári selyem-
kosbor bíborvöröse,
tékozló szívű isten,
te;
csak ülök, mint akit székhez
szögezett az utolsó kalapács-
ütés; méhek döngicsélnek a
szúnyogháló túloldalán; itt
bólogatnak az ablakkeretben
a lilák, a zöldek, de téged
nézlek a formás semmiben;
nem-látva látok, tudatlan
tudok, s oly élesen, ahogy
egy falomb, faléc, farost
tudja csúcstól gyökeréig
a fát;
óra telik el, míg egy szót
lábad elé ejtek, s tompa
koppanással hajópadlóra
másikat; tóba csúsznak
bennem a bárkák, csobbanva
alig, s fröccsenés nélkül
merülnek vízbe az evezők;
a békességnek titkos öblei
vannak, lerakódik bennük
a világ,
s minden baj a világban;
már az imádság sem osztódik
szavakra;
átitattál engem; igazad
kanyarog ereimben, te mész
Kafarnaumba földrésznyire
kitágult homlokom mögött,
te húzod a harangot, te
üldögélsz az oltárlépcsőn;
misémre érkezem; számban,
szememben, fülemben ráérzek
ízeidre;
te vagyok, én lettél.

Kép: Borsodi Heni

Magyar Kurír