Boldog Jan Beyzym, a leprás betegek szolgája

Jan Beyzym lengyel grófi családból származott. Beyzymyben született 1850. május 15-én. Ő volt a legidősebb a család öt gyermeke közül. Édesapját 1863-ban a januári felkelésben való részvételéért halálra ítélték. Ezután édesanyjával Kijevbe költöztek, Jan itt fejezte be a középiskolát. 1872-ben a galiciai Stara Wieśben belépett a jezsuita noviciátusba. 1881-ben szentelték pappá Krakkóban.

Tizenhét évig a fiatalok nevelésének szentelte magát a tarnopoli, majd a chyrówi jezsuita kollégiumban. Közben meghívást kapott Istentől egy másfajta misszióra, ezért 1898-ban, negyvennyolc éves korában Madagaszkárra utazott, hogy ott a leprások között szolgáljon.

Ambahivoraka lepratelepén, a sivatagban, szörnyű körülmények között, teljesen elhagyatva éltek a betegek, mintegy százötvenen. Sokan nem is a betegség miatt hunytak el, hanem éhen haltak. Jan atya két hét elteltével levelet írt tartományfőnökének, amelyben segítséget kért. Ő maga pedig meghozta a döntést, hogy végleg ezeknek az embereknek szenteli életét. Odaköltözött a telepre, hogy mindennap megerősítse a leprás betegeket abban, hogy ők is szerethetők, és érdemesek arra, hogy megmentsék őket.

Akkoriban nem volt ellenszere a lepra kórokozójának, de Jan atya észrevette, hogy az egészséges táplálkozás és a megfelelő higiénia lelassítják a betegség terjedését. Kidolgozott egy gondozási módszert, amelyet a mai napig alkalmaznak a lepra kezelése során. Minden eszközt megragadott, hogy adományokat gyűjtsön. A legelső befolyt összegből a gyerekek rizsadagját növelte meg. Idővel olyan körülményeket tudott teremteni, hogy a temetések száma heti hétről évi ötre csökkent.

Egy szemtanú így emlékezett vissza Jan Beyzym atyára: „Odaadása a leprások iránt egyedülálló volt. Semmije sem volt, de azt a keveset, amit tudott, habozás nélkül odaadta. Ha bárki kifogást keresett, hogy nem tud segíteni, ezt a választ kapta: »a legkisebb dolgot, amit az enyémekért teszel, értem teszed«.”

A szolgálat természetesen neki sem volt könnyű. Egyik levelében bevallotta, hogy az első időkben néhány beteg ápolása közben elájult, annyira viszolygott. Az imádság adta számára az erőt. Bár nem volt sok ideje a csendes elvonulásra, a mindennapi munka közben is megőrizte a Szent Ignác-i szemlélődő lelkületet.

Nagy szívfájdalma volt, hogy a telep kis kápolnája az esős évszakban teljesen beázott és szinte használhatatlan volt – de nem költött pénzt a helyreállításra, hiszen az adományok a betegeké voltak.

Az álma egy rendesen felszerelt kórház volt. 1903-ban nyílt lehetőség arra, hogy elkezdődjön az építkezés Maranában, Fianarantsoa közelében. Egy olyan országban, ahol szinte minden hiányzott egy kórház létrehozásához, ez óriási vállalkozás volt, de az Európából – elsősorban Lengyelországból, Ausztriából és Németországból – érkező adományoknak köszönhetően 1911-ben felavatták az intézményt, amely ma is működik.

Jan atya mindemellett megszerkesztett egy lengyel–malgas szótárt, és számos missziós cikket is írt.

Nem kapta el a leprát, természetes halállal hunyt el a maga építette kórházban 1912. október 12-én.

Forrás: Vatican.va; Jesuit.org.sg

Fotó: Beyzym.pl

Magyar Kurír
(sza)