Elhunyt Vasadi Péter költő, író

„kehelyben Véred, tálkán a Test:
ihass, ehess;
te választasz, de én talállak
jó gazdájára boldog állat
fölszikrázunk, mint két elem
agóniád az életem”

(Vasadi Péter: Keresztény vers – részlet)

1926-ban született Újpesten, katonatiszti családban. Nagyváradon, majd 1944-től a bajorországi Thaldorfban járt hadapródiskolába. 1948-ban érettségizett Budapesten, esti iskolában. 1947-től bőrkereskedő-tanonc volt, majd műszaki rajzoló tanfolyamra járt, végül húsipari segédmunkás lett a Zeidl Húsgyárban.

1948-ban beiratkozott az ELTE magyar–német–orosz szakára, ahonnan elbocsátották, csakúgy, mint az ezt követően felvett filozófia és esztétika szakokról. A Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán tanult tovább, ám innen és az ország összes főiskolájáról is kitiltották. 1952-től a Konzerv- és Húsipari Szállítási Vállalat (KOHUSZ) tervező csoportjának vezetője volt, közben közgazdasági tanulmányokat folytatott, 1956-ban a vállalat forradalmi munkástanácsának titkára lett. 1967-től 1986-os nyugdíjba vonulásáig az Új Ember és a Vigilia szerkesztője, újságírója volt. 1968 és 1970 között elvégezte a MÚOSZ újságíró-iskoláját.

Irodalmi pályakezdése a hetvenes évek elejére, a második világháború utáni magyar líratörténet fordulópontjára esik. A versírással későn kezdett foglalkozni: első költeményei 1971-ben jelentek meg A magunk kenyerén című antológiában, majd a Jelentés Babylonból címmel 1974-ben kiadott önálló kötetében. Első esszékötete 1978-ban Tűzjel címmel jelent meg. 1991-ben publikálta A szív szüntelen mormolása című levélregényét. Karcolatait, elbeszéléseit a Tettetés nélkül (1995) című kötetében adta közre; irodalmi kritikáit, irodalomtörténeti tanulmányait a Csoportkép – Látás, jelek, jelentés, valamint az Egy nap süt idebent (1999) című kötetekben publikálta. A 2014-es Sokan vagyok című kötetében esszéiből válogatott. Utolsó kötete 2016-ban Csönd születik címmel jelent meg.

„A hit szellemünk tüze, mely megkímél bennünket attól, hogy az evangélium professzionistái legyünk. Választott gyermekeinek kell lennünk, akik mernek csodálkozni. Égesse ki ez a tűz belőlünk a közhelyeket. Tegye szavainkat pontossá és forróvá. Irányítson a mélység fölé. (...) Értesse meg velünk, hogy az igazi tudás a szeretet erősödő vonzásában áll. Így a szó „egy lépés” lesz a szeretet felé, és az öröm forrása. A prózai mű a szavak hosszú gyaloglása. A költészet a könnyű futás, a repülés szüneteivel. S amikor a repülés megszakítatlan lesz, a misztikus hallgatásba belevész a szó is, az öröm is. Ez a hallgatás már nem hagy nyomokat. Itt a Csöndből Szeretet lesz” – fogalmazott A szó válságáról, a szó öröméről  című írásában Vasadi Péter.

Irodalmi munkásságáért 1991-ben József Attila-díjat kapott; 2001-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült, 2004-ben Arany János-, 2007-ben Alföld-díjjal tüntették ki. 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2012-ben Kossuth-díjat kapott a klasszicizáló világképű, etikai megalapozottságú, keresztény hagyományokat őrző költői-írói munkásságáért, irodalmi életpályája elismeréseként. 2014-ben a Nemzet Művésze címmel tüntették ki.

* * *

Ki nekem Jézus? – A Vigilia 1970, majd 1997 karácsonyán is e kérdéssel fordult írókhoz, művészekhez, telológusokhoz, gondolkodókhoz. Vasadi Péter válaszában a következőket olvashatjuk:

„Nemrég találkoztam egy idős domonkos atyával. Ült a sarokba állított karszékén, bő, steppelt, fekete papi köntös volt rajta, s egy hitben igen újonc barátom ugyanazt a kérdést tette föl neki, amit nekem a Vigilia: »Az atyának kicsoda Jézus Krisztus?« Halkan kérdezett a fiatal író, lélekkel, izgalommal, kíváncsian. Az öreg domonkos ránézett, majd le a kis, kopott szőnyegre a lába elé, s elmosolyodott. Alig hallhatóan, gyöngéden kifutott az orrából a levegő, eltelt egy perc így, csöndben, néztük ketten a ráncos arcon a maradandó mosolyt, az atya lassan az ablak felé fordította a fejét, kinézett két rezgő levelű nyárfára; alkonyodott. Visszafordult, még mindig mosolygott, s ezt mondta a barátomnak: »Érted, kisfiam?« A barátom halkabban, ahogy kérdezett, ezt válaszolta: »Azt hiszem, értem.« A konyhában kávé rotyogott, valaki üvegpoharakat koccintott össze, az atya, mintegy magának, hozzátette: »Jézus az életem.« ...”

Forrás: MTI; Vigilia.hu; Szepi.hu

Fotó: MTI/Czimbal Gyula

Magyar Kurír
(gj)