Ervin Gábor katolikus papra, a nyilas terror áldozatára emlékeznek a Városmajorban

Ervin Gábor a neotomizmus kiemelkedő képviselője volt. Születésének századik évfordulójára emlékezve 2012. január 27-én, a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján konferenciát rendeztek az ELTE bölcsészkarán. Az elhangzott előadásokat a L’Harmattan Kiadó megjelentette, Frenyó Zoltán filozófus, egyetemi oktató szerkesztésében.

A kötetben Fischer János, Ervin Gábor keresztfia emlékezik a mártírhalált halt papra. Az Ervin család Nagyváradról származik, de édesapja, Ervin Kálmán már Sarkadon született. Az 1910-es években a Magyar Általános Hitelbank egyik igazgatója volt. Ervin Gábor édesanyja, Brust Ilona hithű katolikusként támogatta Gábor fiát, hogy római katolikus pap legyen, mely elhatározása a piarista gimnáziumban vált véglegessé. A házaspár Pál nevű fia ügyvéd lett, László pedig édesapjuk 1933-ban bekövetkezett halála után az Ervin László Szövőgyár tulajdonosa lett. A család eredetileg az izraelita felekezethez tartozott, 1919-ben tértek át a katolikus hitre.

Ervin Gábor 1942-ben költözött édesanyjával együtt a Városmajorba. Lakásuk a városmajori templom közelében volt. A Magyar Szent Kereszt Egyesület (MSZKE), amelynek titkára volt, 1944-ben segítette Angelo Rotta vatikáni nuncius embermentő tevékenységét. Az egyesület Múzeum körúti irodáját a nyilasok az év november 17-én elpusztították. A német megszállás és a nyilas rémuralom alatt fiatalabb bátyját, Lászlót a nyilasok elfogták és túszként kezelték, pénzt követeltek kiszabadulásáért. Ervin Gábor hajlandó volt teljesíteni követelésüket, a pénzt átadta, ennek ellenére a nyilasok őt és édesanyját is meggyilkolták, csakúgy mint két bátyját, László mellett Pált is, valamint az emlékezést író Fischer János édesapját, a híres sebészt, Pólya Jenőt. Keresztfia idéz Ervin Gábor 1942-ben írt, Közös emberi természet című tanulmányából: „Embernek lenni közös sors, közös valóság, egy nagy egységben való részesedés, egy nagy család tagsága… Az ember alakulóban lévő mikrokozmosz, kicsiny világegyetem.” „Sajnos egy ilyen kis világegyetem pusztult el 1944 decemberében…” – teszi hozzá Fischer János.

Tabajdi Csaba tanulmányában bemutatja Ervin Gábor 1940–44 között a Magyar Szent Kereszt Egyesületben végzett tevékenységét, kiemelve: a lelkipásztor nem csupán előadója vagy aktivistája volt ennek a társadalmi szervezetnek, hanem szervezője és vezetője is (Kezdetben bátyja, a hithű katolikus Ervin Pál volt a Magyar Szent Kereszt Egyesület főtitkára, Gábor tőle vette át a teendőket.). Ervin Gábor lelkészként és tudósként is aktív szerepet játszott az egyesület életében. Az MSZKE a zsidó származású, kikeresztelkedett, illetve konvertita magyar zsidó állampolgárok érdekvédelmi, szociális, társadalmi, hitbuzgalmi egyesületeként tevékenykedett.

Ervin Gábor a Központi Papnevelő Intézetben végezte a teológiát, 1934. június 24-én Budapesten szentelték pappá. Káplánkodott Budaörsön, hittanár volt a budapesti Salvator Intézet kereskedelmi leány-középiskolájában és tanítóképzőjében, valamint a Patrona Hungariae Leánygimnáziumban. Kránitz Mihály tanszékvezető egyetemi tanár Ervin Gábor műveit – Veni Sancte; Te Deum (1939); Mutasd meg az atyát (1940); Krisztusi nagykorúság (1941); Kultúra és emberiség (1941) – elemezve megállapítja: spirituális és pedagógiai képzettséggel, a lélek komoly ismeretével és a jó nevelő minden adottságával készítette fel a fiatalokat és a felnőtt keresztényeket küldetésük felismerésére. Kivételes tehetsége volt a leányok, fiatal tanárnők lelki-szellemi képzésére. A gyermekeket már az első pillanattól kezdve felkészítette az isten- és emberszeretet követelményére, mely egyúttal jelenti a lelki képességeket Isten akaratának felismerésére és a szellemi adottságokat is az emberlétből fakadó kötelességek teljesítésére. Egyik szentbeszédében így fogalmazott: „A Szentlélek Úristen ahhoz segít, hogy szeretettel gyere az iskolába, amint szeretettel küldenek és szeretettel várunk. Szeressétek a tudást, művelődést, szeressétek a rendet, fegyelmet, szeressétek a békét és egyetértést, és akkor könnyű lesz szorgalmasnak, rendesnek, barátságosnak, előzékenynek lenni. Minden azon múlik, kedvvel látunk-e a munkához, vagy morcosan, mogorván.” Ervin Gábor szerint a szellemi és lelki élet az emberi feladatok és a keresztény magatartás egységét a legközérthetőbben mutatja be: „Aki a földi iskolában nem figyel, akinek máson jár az esze, az bizony hamar elégtelent kap. Aki pedig lelkében nem figyel állandóan Jézusra, az hamar bűnbe esik.” Ervin Gábor Schütz Antalt tartotta mesterének. Kránitz Mihály professzor kiemeli: lelkipásztori írásaiban használja és beépíti Schütz pedagógiai elveit: a személyiség akkor lesz felnőtt, ha minél gazdagabb a szív; csak a mély érzés az értékes; az érzelmeknek bizonyos tartósságot kell kapniuk; fontos a lelki élet harmonikus fejlesztése: „A lélek szekerén az ész a kocsis, az érzelmek a lovak, az akarat a rendelkező úr; jelentős szempont az érzelmi élet áttetszősége.”

Brückner Ákos OCist Ervin Gábor hittani és lélektani munkásságát elemzi. Megvilágítja: a filozófia, a teológia, a lélektan, a pedagógia és a spiritualitás szolgálatában olyan szemlélet és törekvés vezethette, mint Szent Ágostont, akinek örök időkre szóló vallomása így hangzik: „Istent és a lelket vágyom megismerni. Semmi többet? Semmi többet.”

A tanulmánykötet szerkesztője, Frenyó Zoltán Ervin Gábor neotomista kultúr- és művészetfilozófiáját vizsgálja. Idézi: „Az erkölcsi jónak és a művészi szépnek közös alapja van: a metafizikai jóság. De az erkölcsi jóságban a cselekvő szellem saját metafizikai jósága domborodik ki, érvényesül, éspedig a létezés rendjében, a művészi szépben bármely metafizikai jóság érvényesülhet, éspedig az ismeret rendjében. Tehát a művészi szép csak a metafizikai jóságtól, nem pedig az erkölcsitől függ.” Mivel az értékek hazája Isten, minden valóságos értékmegragadás és értékérvényesítés hozzá kapcsol, de Istenhez csak akkor kapcsolódhatunk, ha teremtői embereszményét magunkban kialakítjuk. „S ennyiben mégis az erkölcsi jóság minden helyes értékelés és maradandó értékvalósítás feltétele. Az isteni eszméket utánzó teremtményi lényegek érvényesülésükben jók, ismert voltukban igazak és jóságuk igaz ragyogásában szépek, de maga a tiszta Jóság – örökvoltában, a tiszta Igazság – örök Bölcsességében, és a tiszta Szépség – boldog öntudatában az Isten.”

Turgonyi Zoltán azt mutatja be, milyen szerepet játszott korának szellemi életében Ervin Gábor: ő volt az a magyar gondolkodó, aki úgy tudta a nyilvánosságban is közérthetően és élvezetes stílusban képviselni a katolicizmust és ezen belül a tomizmust, hogy ezért közben a legcsekélyebb engedményeket sem tette a tudományos színvonal és a lényegi alapelvek rovására. Ervin Gábor következetesen vallotta, hogy a szellem dolgában nem szabad megalkudni, mert az „annyi, mint csak egy kis tűzcsóvát dugni a szalmatetőre, csak egy pár méternyire átvágni a gátat, csak néhány lábnyira felszedni a vasúti sínt”. Turgonyi Zoltán kiemeli, hogy Ervin Gábor soha nem tett elvi engedményt vitapartnereinek, de szemernyivel sem csökkentette az övétől különböző eszméket vallók iránti nyitottságát és rokonszenvét. Azt az embertípust képviselte, amely a nagy francia katolikus filozófus, Jacques Maritain szerint a leginkább alkalmas a más hitűekkel való dialógusra. Ő írja: „…ehhez kemény szellemre és lágy szívre van szükség, miközben ma a világ tele van elpuhult szellemű kőszívekkel.” Turgonyi Zoltán hozzáfűzi: Ervin Gábor, „aki a vitapartner személyi méltóságának tiszteletét sosem tévesztette össze az elvtelen kompromisszumokkal, különbségek elbagatellizálásával, az indifferentizmussal, egyértelműen a lágyszívűek és keményszelleműek közé tartozott”.

Kis Attila Ervin Gábor személyiségét felidézve leszögezi: Ember volt, csupa nagybetűvel, „nemcsak annak született, nemcsak annak nevelték, hanem úgy is élt, és másokat is segített emberhez méltóan élni”. Ember maradt papként, tanárként, és az embertelenségben is. A nyilas rémuralom idején felvarrta reverendájára a sárga csillagot, hogy sorsközösséget vállaljon édesanyjával, testvéreivel és a magyar zsidósággal, pedig ez alól védte a habitus. Lakásán mindenkinek menedéket adott, aki erre rászorult, az erdélyi leventeszökevényeknek éppúgy, mint a zsidóknak. Ezzel a viselkedéssel tökéletesen megvalósította a keresztény caritas elvét, a másiknak való önzetlen segítséget, attól függetlenül, hogy ki vagy miért szorul éppen rá.

A kötet utolsó fejezetében válogatást olvashatunk Ervin Gábor bölcseleti munkáiból. Kultúra és emberiség című művében írja: „A keresztény gondolkodás mindig meg volt arról győződve, hogy embernek lenni közös sors. Van egy olyan láthatatlan kapocs, amely összefogja a tűzföldi vadászt és a párizsi bankárt, a chicagói nagyiparost és a pekingi kulit. Az emberiség egy nagy család, amelynek természetes feje Ádám, természetfölötti vezetője Krisztus. Közös emberi természetünk nyögi az áteredő bűnt, közösen részesedünk a megváltás kegyelmeiben. Sohasem vagyunk egymástól elszigetelődve, nem élünk és halunk önmagunknak, legkisebb cselekedetünk hatásai is kiterjednek az egész emberiségre, az emberiség organizmusának, valós közösségének nem vetnek gátat sem egy család, sem egy ország, sem egy fajta határai.” Ervin Gábor idézi Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című nagyregényéből Zoszima sztarecet: „Mindenki mindenkiért felelős.” Hozzáteszi: „A bűnbeesés, a megváltás, a Corpus Christi Mysticum dogmái feltételezik a közös emberi természetet.”

Ervin Gábor szerint a kereszténységben a misztikusok viselték a legteljesebben a sebeket. Ők értették meg igazán Jézust: ahogyan ő is felvette keresztjét, felment a Golgotára meghalni, „követőinek is ez lesz a sorsuk”. Nem menekülhetünk el a saját keresztünk elől, mindnyájunknak fel kell vennünk a sajátunkat, és fel kell vinnünk a saját Golgotánkra. Ahogyan azt Ervin Gábor is tette.

Fotó: Merényi Zita; Wikipédia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír