Eliramlik – Gondolatok az After Yang című filmről

A család kérdezi, hogy minden rendben van-e. Pillanatnyi elrévedés? Egy keserű felismerés gyors rögzítése? Vagy éppen ellenkezőleg: szippantás a boldogság illanó levegőjéből? Sosem tudjuk meg igazán, dacára annak, hogy a fotós kilétére viszonylag hamar fény derül. Ez pedig megmutatja, hogy Kogonada új filmje, a sci-fi-drámaként aposztrofált After Yang egészen máshol rejti valódi tétjeit, mint ahogy várnánk.

A koreai gyökerekkel rendelkező, de már Amerikában született rendező jelentős filmesztéta- és videóesszé-pályafutás után adta a fejét nagyjátékfilmezésre. Már első alkotása, az öt évvel ezelőtt bemutatott Columbus nagy feltűnést keltett érzékeny fogalmazásmódjával, intim hangulatával. Kortárs épületek kertvárosias miliőjében sétálva egy férfi és egy kamaszlány beszélgetett gyászról, felnövésről, elengedésről, miközben öntudatlanul is saját életük elveszett(nek hitt) jelentése után kutattak. A csendesen kibomló rejtély Kogonada Cannes-ban debütált új filmjében is feltűnik, ám ne számítsunk semmilyen krimi-történetre: ha mégis keresünk, önkéntelenül is saját lelkünk lesz a célpont. S milyen különös, hogy erre egy olyan lény indít minket, akinek – közmegegyezés szerint – nincs lelke. A család androidja, Yang az örökbefogadott kínai kislány kulturális gyökereit hivatott erősíteni, s egyúttal idősebb bátyként látja el azt a feladatot, amit valójában a gyermek munkába temetkező szüleinek kellene.

Az android hirtelen meghibásodása felborítja az olajozott rend szerint pergő hétköznapokat: az apának (Colin Farrell) szabadnapot kell kivennie, hogy megjavíttassa, az anya (Jodie Turner-Smith) pedig csendesen vigasztalja a robotért aggódó kislányt (Malea Emma Tjandrawidjaja). Azt hinnénk, hogy a csöppség még nem érti élet és halál körforgását (már amennyiben ez értelmezhető egy emberszerű gép esetében), ám annál megdöbbentőbb a felismerésünk, hogy tulajdonképpen a szülők is tanácstalanok. Kogonada filmjének valódi története ekkor kezdődik: hiába a menet közben kibontakozó nyomozás, az gyorsan jelentőségét veszti, és átadja helyét karaktereink vívódásának. Mindhárom főszereplő a maga bizonyos értelemben rövidlátóan önző nézőpontjából értékeli Yang elromlását. Az apa kezdetben feladatként tekint a megjavításra, majd a rejtélyt felgöngyölítve elmerül egy régi élet emlékeiben, s azok tükrében reflektál a saját életére. Az anya ráeszmél arra, hogy mindezidáig a könnyebbik utat választotta: ráhagyta kislánya nevelését Yangra, és bármennyire fájdalmas is, nem tud már változtatni ezen: a munkájába menekül. A kislány a legőszintébb: szüleivel többnyire durcáskodik, s már most siratja azt, aki a legközelebb állt hozzá. Aki (aki?) naponta türelmes szeretettel látta el a nevelésével kapcsolatos teendőket.

Bár a közeli jövőben játszódó cselekmény konkrét sci-fi-vonatkozásai nagyjából kimerülnek az emberszerű robot szerepeltetésében, a rendező által aprólékosan megtervezett látványvilág mégis markánsan hozzájárul a filmélményhez. Kataklizma utáni világot látunk, amelyben ott van a szelíd embertermészet: harmonikus lakástér, hívogató kert, halványan beszűrődő fény teremt otthonosságot – s ugyanakkor furcsa idegenséget. A mindvégig halk dialógusok, a szertartás-szerű mozdulatok és a kifejezés végletes visszafogottsága egy szabadnak tűnő, mégis rémisztően le(ön)szabályozott civilizáció érzetét keltik. Egy tapintatos, de mélységesen részvétlen társadalomét, melyben kellemes lehet élni, de borzasztó lehet meghalni.

Hogy Yang esetében valódi halálról beszélhetünk-e, azt a nézője felé irányított tükörként működő film drámai csúcspontok nélkül, szelíden hozza tudomásunkra. Figurái nem mennek keresztül látványos karakterfejlődésen, ám elég egy-egy elmélyült párbeszéd a teáról, a lepkékről vagy a növénynemesítésről ahhoz, hogy velünk együtt ők is megpróbáljanak valamit megérteni abból a megfogalmazhatatlan misztériumból, amit életnek nevezünk. S ami eliramlik, közönyös egykedvűséggel kiegyenesítve örömet és bánatot, boldogságot és kínt.

Szerző: Paksa Balázs 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.