Gerhard Ludwig Müller: Aki fényt gyújtott a sötétségben – Könyv jelent meg John Henry Newmanről

A kötet címe – Aki fényt gyújtott a sötétségben – az 1801 és 1890 között élt angol bíboros egyik imájából származik, amelyben elénk tárja az újkori kereszténység aggodalmak és remények között kifeszült drámai helyzetét: „Ó, Istenem, napjaink gyötrelemmel terhesek. Krisztus ügye mintha haláltusáját vívná. De közben – Krisztus léptei még sohasem szántották nagyobb erővel a földi időt, nem világosabb érkezése… Ó, Istenünk, te fényt tudsz gyújtani a sötétségben, csak te tudsz egyedül.”

Könyvében Müller bíboros elsősorban John Henry Newman 1864-ben megjelent, Apologia pro vita sua (Védőbeszéd életéért) című művére támaszkodik, amit egy szintre helyez Szent Ágoston Vallomásaival és Blaise Pascal Gondolataival. A könyvben Newman életének legfontosabb lépéseit indokolja meg: az úgynevezett Oxford-mozgalom ismert élharcosa, aki társaival együtt a katolikus dimenziót akarta kidomborítani a többségében protestáns színezetű anglikán egyházban.

A hatgyermekes bankárcsalád legidősebb gyermekeként született John Henry Newman kiváló nevelést kapott, már kilencévesen latinul és franciául írta leveleit. Diákéveinek vallásosságára így tekint vissza 1823-ban: „Emlékszem még arra a gondolatra (1815 lehetett, azt hiszem), hogy szeretnék erényes lenni, de vallásos nem. Volt valami a vallásosság képzetében, ami ellenemre volt. Azt sem láttam be, mi értelme lehet annak, ha valaki szereti Istent.”

A kamasz Newman tizenöt éves volt, amikor 1816-ban családja anyagi helyzete megrendült, ő maga pedig három súlyos betegségen is átesett. Mindezek hatására mélyreható változások következtek be a valláshoz, Istenhez fűződő viszonyában, valójában ekkor lett hithű keresztény. Évtizedekkel később, 1869 júniusában visszaemlékezve arról elmélkedik naplójában, hogyan érvényesült életében Isten vezetése; három komoly betegségének (1816, 1827, 1833) gondviselésszerű jelentősége volt sorsa alakulásában, mert végül mindháromból „sok jó” származott.

Az anglikán John Henry Newman szenvedélyesen kereste az igazságot, és a keresztény hagyományok részletes tanulmányozása után jutott el a felismeréshez: a pápával közösségben lévő Egyház katolikusnak nevezheti magát, mivel azonos az apostolok és az egyházatyák egyházával. Ebből a meggyőződésből fakadt áttérése a katolikus hitre. Felismerve az igazságot ugyanis már csak két lehetőséget látott maga előtt: vagy Rómához csatlakozik, vagy teljesen szakít a keresztény hittel, és ateista lesz. Elvonult a világtól, Littlemore-ba, hogy a magányban nyugodtan tudjon gondolkozni, és tiszta fejjel döntést hozni. Végül hosszú belső vívódás után 1845-ben a Katolikus Egyház tagja lett.

Müller bíboros John Henry Newman visszaemlékezései alapján kiemeli: az 1879-ben bíborossá avatott főpásztor kiindulópontja, hogy létezik személyes Isten. Nagyon fontos, hogy az ember Istennel szemben tanúsított magatartása is szerepet játszik Isten létének felismerésében. A bűn elhomályosítja a Teremtő létezésének belátását, a kegyelem megkönnyíti. Ezért egzisztenciális nehézségek adódnak abból, ha engedjük, hogy hasson ránk a tényleges világ, „az ember belső mélysége és a sokszor tragikus történelem drámai folyamata”. Ha nem szólalna meg bennünk a lelkiismeret mélyebbről fakadó szava, „a megannyi szenvedés és nyomorúság, erőszak és rosszindulat, vallástalanság és erkölcsi hanyatlás láttán könnyen cinikus ateista, panteista vagy politeista válhatna belőlünk”. Ha viszont szilárdan kitartunk Isten léte mellett, s tudjuk, hogy a világ és az ember ténylegesen adott, „a bűntől eltorzított megjelenési formája nem ugyanaz, mint Isten akarata szerint lehetséges üdvös alakja, akkor elkerülhetetlenül belátjuk, hogy csak a fennálló viszonyok, csak az eredendő és az áteredő bűn tényével magyarázhatók.”

Müller elemzésében rámutat, hogy Newman a lélek és Isten kapcsolatában jelölte meg a vallás centrumát. Az ember „személyes és közvetlen kapcsolatban van Istennel, mert Isten igéje és a személyes lelkiismeret középpontjából felhangzó emberi válasz között dialogikus viszony van. Az ember szemtől szemben áll Istennel… Csak Isten teremt, csak ő váltott meg, az ő rettenetes szeme előtt halunk meg, s az ő látásában van örök boldogságunk.” Newman teológiájának lényeges eleme, hogy csak Isten és az ember személyes kapcsolatában juthatunk el ahhoz a szinthez, ahol megérthetők és szabadon elfogadhatók a hit körébe vágó kijelentések. Ezt fejezi ki a bíborosi jelvényén szereplő jelmondat: a cor ad cor loquitur (szív szól a szívhez). A szív kifejezés a Szentírásban az ember személyes létezésének megfelelő és az egész embert igénybe vevő istenkapcsolatot fejezi ki. Gerhard Müller lényegesnek nevezi, hogy Newman soha nem akar senkit kioktatni, nem igyekszik olvasója lelkére beszélni, hanem olyan kérdésekről társalog vele, amelyek mindkettőjüket érdeklik: „megvilágíthatók-e vajon az emberi lét alapvető kérdései az isteni kinyilatkoztatás fényénél, vagy mindörökre homályban maradnak”. Az olvasó szabadon eldöntheti, hogy meggyőzi-e, amit hall, vagy sem.

Az egyházi tévedhetetlenséggel kapcsolatban Newman bíboros vallotta: nem érzéketlen az egyéni lelkiismerettel szemben – az Egyház tévedhetetlensége és a hívő ember lelkiismereti ítélete nem állhat ellentmondásban egymással. Az ember az igazságot és Istent keresi, s találkozik is Isten igazságával Krisztus személyében, akinek jelenléte az Egyházon keresztül érhető el.

A könyv írója egyértelműen leszögezi: az ember közösségi lény, amely az Atya, a Fiú és a Lélek közösségének képére van teremtve. Ezért az igazság egyéni keresésében is nagy szerepe van a közösségnek. „Newman élete is ezt példázza: fontosak voltak számára a barátai, és fontos volt az áttérése. A hit mindig egyházi hit, sohasem individualista magánvélemény. A keresésnek mindig Isten, a feltétlen, végső igazság a célja.”

Gerhard Ludwig Müller: Aki fényt gyújtott a sötétségben
Magyar Kurír-Új Ember Könyvek, 2019
A kötetet fordította és az előszót írta: Görföl Tibor

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír