Járványok, karantén és üres templomok a történelemben

Sajátos módon élte meg az idei húsvétot több millió keresztény szerte a világon. A Covid-19 vírusfertőzés elkerülése miatt elkülönített hívek sok országban nem vehettek részt a húsvéti szent három nap nagy liturgikus szertartásain, az Eucharisztia megalapításának, Jézus szenvedésének és halálának, Urunk feltámadásának ünnepén. Olaszországban sem volt egységes az intézkedések fogadtatása, többen vitatták a püspökök álláspontját, akik követték a kormány döntését, és bezáratták a templomokat.

Ha egy pillantást vetünk az elmúlt évszázadok történelmére, azt látjuk, hogy nem először fordul elő olyan drámai helyzet, mint amilyet most élünk meg. A koronavírus-járvány következtében már több ezren meghaltak, sokan most is küzdenek a betegséggel. A biztonsági intézkedések pedig keresztény közösségi életünk rendes gyakorlását is erősen korlátozzák, nem mehetünk templomba és nem vehetünk részt a szertartásokon.

Lássuk, mi történt 1656-ban. Javában tombolt a pestis, a rettegett kór, ami az itáliai félszigeten végül egymillió áldozatot szedett. VII. Sándor pápa határozottan fellépett a fertőzés visszaszorítása érdekében. Egy 19. századi szöveg lejegyzi, hogy 1656-ban Nápolyból eljutott a fertőzés Rómába. Ennek következtében nemcsak a civil, hanem a vallási csoportosulásokat is betiltották. Törölték a pápai szentmiséket, a hagyományos körmeneteket, az ájtatos összejöveteleket, a templomi szentmiséket, olyannyira, hogy a nagyobb ünnepekkor bezárták a templomokat, mert sok embert vonzottak.

„VII. Sándor pápa 1656. július 21-én egyetemes jubileumi szentévet hirdetett, hogy így fohászkodjon isteni segítségért a vész idején. A búcsú elnyerésére nem írt elő körmeneteket, sem bizonyos bazilikák fölkeresését, hogy ott ne gyűljön össze sok ember, mint ahogy nem írt elő böjtöt sem, hogy a testet ne tegyék ki a betegségeknek a kevésbé egészséges étkezéssel” – szól az 1837-es feljegyzés.

Marco Rapetti Arrigoni író, újságíró tollából is olvashatunk néhány cikket arról, hogy a történelem során hogyan kezelték a vallási elöljárók a járványhelyzeteket.

De mielőtt belekezdenénk, tisztáznunk kell, mit takar a történelmi kontextusban az Egészségügyi Kongregáció kifejezés. Az Egészségügyi Kongregáció volt a Római Kúria illetékes szerve, melyet 1630-ban hozott létre VIII. Orbán pápa. A kongregáció akkor lépett működésbe, amikor a Közép-Itália nagyjából három mai régióját magában foglaló pápai államban súlyosan fertőző járvány ütötte fel a fejét. Abban az időben a pestis szedte áldozatait Milánóban; Alessandro Manzoni, „az olasz Jókai” A jegyesek című regénye ezekben az időkben játszódik. Az Egészségügyi Kongregáció ezt követően a különböző pestisjárványok idején működött újra: 1656-ban Rómában, 1691-ben Nápolyban, 1743-ban a szicíliai Messinában pusztított a ragály – amint arról a Vatikáni Levéltár dokumentumai a mai napig tanúskodnak. A kongregációt 1834-ben XVI. Gergely pápa egy súlyos kolerajárvány idején újraszervezte Különleges Egészségügyi Kongregáció néven.

Hogyan is működött tehát ez a szervezet? Arrigoni leírja, hogy az Egészségügyi Kongregáció járványkórházakat jelölt ki a város bizonyos pontjain. Itt szigorúan elkülönítették a betegeket, a megfigyelés alatt tartott személyeket, illetve a túlélő lábadozókat. A cél az volt, hogy gyorsan elkülönítsék és elszállítsák a fertőzötteket, s ennek érdekében karanténba zárták mindazokat, akikkel a betegek kapcsolatba kerültek.

Az Egészségügyi Kongregáció a pápa megbízásából a vallási életet is szabályozta a városban, számos korlátozó intézkedéssel. Felfüggesztették az Üdvözítő negyvenórás sírban nyugvásának emlékére hirdetett negyvenórás szentségimádás közösségi formáját. Betiltották a körmeneteket és a köztéri prédikációkat. Az ünnepeket és szertartásokat zárt ajtók mögött tartották meg. A vallási elöljárók a személyes imát, a nem nyilvános ájtatossági megnyilvánulásokat részesítették előnyben. A tiltás ellenére azonban a rómaiak továbbra is fölkeresték a Santa Maria in Portico-templomot, ahol a pestis ellen óvó Szűzanya kegyképét őrizték. Ezért a kongregáció, hogy elkerüljék a tömeget és az azzal járó újabb megbetegedéseket, elrendelte a templom bezárását, sőt, a templom utcáját is lezáratta. A rendelkezések sikeresnek bizonyultak, amit a számok is jól mutatnak: Nápolyban 150 ezer ember halálát követelte a pestis, a 100 ezer lakosú Genovában pedig 70 ezren haltak meg. Ehhez képest Rómában arányosan kevesebb áldozat volt, 14 500 ember halt meg a koronavírusnál jóval virulensebb pestisben.

A pápa városa tehát így védekezett a gyilkos kór továbbterjedése ellen. De ugyancsak óvta az emberek testi-lelki egészségét az ambroziánus egyház is. Száz évvel korábban, 1576-ban Milánóban pusztított a pestis. A város spanyol kormányzója, Antonio de Guzman y Zuñiga szigorú korlátozásokat rendelt el a milánói búcsúra érkező zarándoklatokra vonatkozóan. Arrigoni leírja, hogy a városba csak kis létszámú, 10-12 fős csoportokat engedtek be, amennyiben fel tudták mutatni a származási helyükön kiállított egészségi igazolást, miszerint nem mutatnak pestisre utaló tüneteket.

Borromeo Károly bíboros, az ambroziánus egyházmegye szent érseke arra buzdította a papokat, hogy lássák el a betegeket, és ő maga is így tett. Jól ismerte a fertőzésveszélyt – írja Arrigoni –, ezért hogy ne kapja el a kórt, beszélgetőpartnereitől tisztes távolságot tartott, nagyon gyakran cserélte ruháit, és mindig magával hordott egy ecetes szivacsot. Amikor Milánót járta, az alamizsnára szánt pénzérméket ecettel teli korsóban tartotta.

Hogy kiesdje Istentől a járvány megszűnését, a milánói érsek három körmenetet hirdetett egymás után, melyeken csak egészséges felnőtt férfiak vehettek részt, két sorba osztva, egymástól mintegy három méter távolságban. Borromeo Szent Károly mezítláb, bűnbánó kötéllel a nyakában vezette az első körmenetet a dómtól a Szent Ambrus-bazilikáig. Az ő nevéhez fűződik az általános karantén elrendelése, amelynek értelmében minden milánói lakosnak negyven napra be kellett zárkóznia otthonába. A bíboros meggyőződése volt, hogy mindent meg kell tennie a betegek és a szegények gyógyítása érdekében.

1576. október 15-én a milánói Ellátmányozási Hivatal Borromeo Károly javaslatára általános karantént rendelt el a város valamennyi lakójának. Három nappal később a bíboros hasonló rendeletet hozott a papság számára. Az egyházi személyeknek is otthon kellett maradniuk, s az elkülönítés alól csak azok a papok és szerzetesek kaptak felmentést, akiket a lakosság lelki és anyagi ellátására rendelt ki. A milánóiak a karantén idején nem mehettek templomba sem imádkozni, sem szentmisére. Borromeo Károly az útkereszteződésekbe kereszteket és oltárokat helyeztetett, ahol szentmiséket celebráltak, amelyeken a hívek távolról, az ablakokból kihajolva vehettek részt.

Két hónap leforgása alatt, 1576. december közepére csillapodni látszott a Szent Károly pestisének is nevezett járvány. A javuló helyzet dacára a vezetők meghosszabbították a karantént, hogy elkerüljék a fertőzés kiújulását. Az elkülönítés kiterjesztése a bíboros jóváhagyásával történt, jóllehet Borromeo Szent Károly fájlalta, hogy a nép nem mehetett templomba még szent karácsony napján sem – tudjuk meg Marco Rapetti Arrigoni történelmi visszatekintéséből, aki így zárja cikkét: „Remélhetőleg az idei szokatlan nagyböjt jó alkalmat teremt arra, hogy érettebben, tudatosabban befogadjuk az Eucharisztia mérhetetlen kegyelmét, és a feltámadás húsvétját a maga teljességében éljük meg, az Urunk irgalmasságába vetett megújult reménnyel.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír