Kék és narancssárga – Gondolatok A világ legrosszabb embere című filmről

S bemutat nekünk egy sugárzó szépségű főszereplőt, Julie-t (Renate Reinsve), aki olyan megkapó természetességgel játssza a kapunyitási pánikban szenvedő fiatal nőt, hogy a szívünk szakad belé.

A tavaly Cannes-ban főszereplői díjat nyert, s az idei Oscar-díjra két kategóriában is jelölt filmnek már a főcíme is rendhagyó: a szokásos fekete vagy a későbbi kezdőjelenet háttere helyett különféle színek váltják egymást a képernyőn. Ekkor még nem tudjuk, mi a célja ennek, aztán egy felirat közli velünk, hogy a most következő történet tizenkét fejezetre, illetve egy prológusra és egy epilógusra tagolódik majd. Nem egy tipikus romkomnyitány ez, amit a továbbiak is megerősítenek: pergő montázsban ismerkedünk meg Julie-val, akit rengeteg minden érdekel a körülötte lévő világból, ám nem tudja eldönteni, mit kezdjen az életével. Beiratkozik az orvosi egyetemre, de a sokadik hullaboncolásnál ráébred, hogy a test helyett inkább az elmével foglalkozna. Irány hát a pszichológia szak, ám ez sem tart sokáig: a lány új szenvedélyt talál magának, fotózni kezd.

Ekkor már együtt él Aksellel, a negyvenes képregényrajzolóval (Anders Danielsen Lie), akinek mindenről alaposan átgondolt és megindokolt véleménye van. Baráti társaságban rengeteget beszélgetnek különféle divatos, magasröptű témákról, ám kettesben maradva épp csak abban nem tudnak dűlőre jutni egymással, hogy szeretnének-e babát. Marad tehát minden a régiben, de Julie egyre kevésbé érzi otthonosan magát a kiszámítható kapcsolatban. Érdekes módon a romantikus filmek közhelyes fordulata már előbb megérkezik: a lány egy fáradt hangulatú fogadásról megszökik egy idegen lakodalomba, ahol belebotlik Eivindbe (Herbert Nordrum). A fiú szinte teljes ellentéte az entellektüel Akselnek: spontán és közvetlen, mosolygós és udvarias. Julie-nak csakhamar választania kell a két férfi között, ám ez messze nem olyan egyszerű, mint ahogy az a tündérmesékben áll.

A világ legrosszabb embere – amellett, hogy kellemesen rendhagyó filmcím – találó elnevezése történetünknek, hiszen csak a legostobább romkomokban lehet sima ügy a „hallgass a szívedre” sugallatát követni. Trier fontos – és dicséretes – döntése, hogy félretolta a szerelmesfilmes kliséket, és egy minden ízében életszagú történetet mesél el. Az élet pedig bonyolult: nehéz valódi döntést hozni, majd viselni annak következményeit – intellektuális és érzelmi szempontból egyaránt. Főhősünk küzd, s lelke hiába ruganyos még, azért meg-megkarcolgatják az átélt veszteségek. És Reinsve ihletett játékának köszönhetően ugyanígy a miénket is: mi lett volna, ha engedünk egy kajla középsulis szerelemnek; ha más irányba keresgélünk hivatást; ha egy hirtelen támadt nehéz élethelyzetben másik tájékot (országot, esetleg kontinenst) választunk magunknak? Tépelődő alkatúak tudják, milyen nehéz szabadulni ettől: rémisztően keskeny a mezsgye megbékélés és megbánás között. Trier nem keres okokat és összefüggéseket a történések mögött, így nem szólítgatja sem Istent, sem a sorsot, sem a vakvéletlent. S nem ítélkezik hőse felett sem: Julie-t teljes mértékben ránk bízza. Nekünk, nézőknek kell kezdenünk valamit azzal, hogy a lány idegenkedik a gyerekvállalástól; hogy szexuális témakörben írt esszéjét hiába tartják irodalmi értékűnek, mégis kidobja; hogy egyik este jó mókának gondol némi hónaljszagolgatást és varázsgombázást; s hogy a film végére visszatalál régi szerelméhez.

Ahogy más nemzedéki közérzetfilmekben, itt is fontos szerepet kap a város, ahol történetünk játszódik. Oslo szíve együtt dobban Julie-éval: hol üde, aranyfényű hajnal, hol kék égen vakító napsütés, hol narancsos alkony színezi a film hangulatát. Az egyik utolsó jelenetben a város egyik kerületét figyeli Aksel és Julie egy bérház lépcsőházának színes ablakaiból. A kékben, narancssárgában táncoló háztömbök látványa csöndes melankóliával telítődik: a férfi halálos betegként még egyszer utoljára eljött megnézni a helyet, ahol született. S miközben együtt hallgatnak, Julie ráébred: az életnek attól van tétje, hogy egyszer elmúlik. Az alkonyat elérkeztével pedig jó, ha minél kevesebb megbánnivaló marad.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.