A béke legnagyobb akadálya bennünk van – Imaestet tartottak a szerzetesek a Szent István-bazilikában

Németh Emma SSS, a Szociális Testvérek Társasága kerületi elöljárója, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke bevezető beszédében elmondta, „azért jöttünk, hogy imádkozzunk a békéért, elsősorban a szív békéjéért, hogy az kiáradjon a környezetünkre, országunkra, a világra”. Emlékeztetett Ferenc pápa szavaira, miszerint

a harmadik világháború zajlik – részletekben.

Ismertette, hogy a szerzetesi intézmények egész napos zarándoklatot tartottak a békéért, amelynek a végén elimádkozták a rózsafüzért. Az MSZKI pedig úgy döntött, hogy február 24-én különösen is imádkozni fognak a békéért.

„A szerzetesi iroda szervezte az alkalmat készülve a 2025-ös szentévre és kapcsolódva Ferenc pápa azon felhívásához, miszerint az idei év az imádság éve – ismertette Knáb Judit CJ, az MSZKI vezetője. – Könyörögni szeretnénk a béke ajándékáért, melyre szükségünk van a szűkebb és tágabb közösségben is, és a nemzetek között egyaránt.”

A kétórás imaest elmélkedésekből, a magunkba nézést segítő kérdések átgondolásából, közös éneklésből, csendes percekből és könyörgésekből épült fel, amelyeket mindig egy-egy tized rózsafüzér közös elimádkozása követett a kihelyezett Oltáriszentség előtt.

Mohos Gábor a bazilika plébánosaként köszöntötte az imádságra egybegyűlteket. Kiemelte,

békét egyedül Jézus Krisztus tud ajándékozni, mi nem tudunk békét létrehozni önmagunktól a bűntől való sebzettség miatt. Békeszerzővé válni úgy tudunk, ha Jézus Krisztussal eggyé válunk.

Az igazi békeszerző ő, aki kiengeszteli az emberiséget az Atyával és az embereket is egymással.

Szükségünk van a békére, ugyanakkor a béke legnagyobb akadálya mi magunk vagyunk.

Ha imádságban hagyjuk, hogy Isten cselekedjen bennünk, ezek az akadályok csökkennek, megszűnnek. Az imádság az az idő, amikor a Szentlélek formálni tud minket.

Az Oltáriszentség előtt a béke ajándékát kérjük egyrészt azért, hogy a világban lévő számtalan konfliktusban Isten kegyelme kezdje formálni a kiengesztelődést. Másrészt azt is kérjük, hogy mi magunk lehessünk a béke munkásai a környezetünkben, hiszen Isten mindig indít a jóra, az igazságra és a békességre – buzdított Mohos Gábor, majd kihelyezte az Oltáriszentséget.

Ezután a domonkos nővérek fordultak imádsággal Jézushoz, és vezették be a rózsafüzért: „Add, hogy sziklára építhessük az életünket, te legyél a mi békénk, örömünk és az életünk”. 

Az első és második dicsőséges tized elimádkozása előtt az egyéni kiengesztelődésről és a belső békéről szóltak az elmélkedések. Arra hívtak, hogy bűneink gyökereit tárjuk fel, hiszen a bűn arról árulkodik, hogy életünk nem minden területére engedtük be az Istent. „A súrlódások elkerülhetetlenek, de te döntöd el, fenntartod-e ezeket az érzelmeket, vagy nem” – hangzott a figyelmeztetés, majd könyörögtek azért, hogy Jézus gyógyítsa a sérült kapcsolatainkat a családtagokkal, munkatársakkal, a közösség tagjaival, a harag ne nehezedjen a szívekre, valóban létrejöjjön a megbocsátás.

A harmadik tized előtt könyörögtek a népek és a vallások vezetőiért az egész világon, hogy az ellenségeskedés és a megoszlás falai leomoljanak: „Híveid gyógyítsák a múlt minden sebét, legyen bennünk együttérzés főleg azok iránt, akik különböznek tőlünk”.

„A békét soha nem lehet egyszer és mindenkorra megszerezni, folyton építeni kell.

Amilyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben lesz háború a földön”,

ezért először a bűnt kell legyőznünk ahhoz, hogy a kardból szőlőmetsző kés legyen. A világot háború és erőszak szaggatja szét, a konfliktusok leginkább a régi és már majdnem megoldott szakadások helyén alakulnak ki. Igazi kiengesztelődésre van szükség. Egyedül a Lélek tud bennünk olyan érzületet kialakítani, mint ami Jézusban volt.

A negyedik tized előtt azokért könyörögtek, akik a nemzetek közti konfliktusok miatt szenvednek, hogy a szívüket ne keményítse meg a szenvedés, és a döntéshozókért, hogy mindenhol valósuljon meg a vallásgyakorlás szabadsága és a haza békéje.

Az utolsó tized előtt a háborúk áldozataiért, az árvákért, özvegyekért, otthontalanná válókért, menekülni kényszerülőkért, fizikailag és lelkileg megviseltekért, félelemben élőkért könyörögtek Szent II. János Pál pápa szavaival Máriához, hogy ölelje át őket szeretetteljes lehajlásával. Ezt követően a Szűzanya anyai oltalmába ajánlották az emberiséget.

A szentségimádás alatt a szerzetesnővérekből álló zenekar végzett zenei szolgálatot és vezette a taizéi énekeket. A szentmisén, amelyet Mohos Gábor püspök, Berhidai Piusz OFM, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány tartományfőnöke és Tóth Gábor SP mutatott be, az esztergomi ferences gimnázium szkólája énekelt.

A szentírási szakaszok szeretnék felnyitni a szemünket újra és újra mindarra a valóságra, amely Isten műve ebben a világban; nem a felszín, hanem emberi életünk és történelmünk lényege, igazi értelme – kezdte szentbeszédét Mohos Gábor. – A mai világ felszínes, töredezett, összetett és bonyolult, sok mindent nem látunk vagy hallunk meg, mert nem vagyunk képesek ennyi mindent befogadni. Isten azonban ráirányítja a figyelmünket a lényeges dolgokra.

A püspök rátért a szentírási részek magyarázatára. Mint mondta,  Ábrahámnak és Izsáknak az olvasmányban hallott története az egyik legnehezebben befogadható szakasz a Szentírásból. Hogy lehet, hogy Ábrahám képes lett volna a fiát feláldozni? Mohos Gábor rámutatott, a hosszabb, teljes szövegrészből kiolvasható, hogy Ábrahám kezdettől fogva hitte, hogy a fiát nem kell feláldoznia. Amikor Izsák azt kérdezte tőle, mit áldoznak fel, Ábrahám azt felelte fia kérdésére: „Isten majd gondoskodik.” Nem hazudott a gyermekének, hanem azt mondta neki, amit hitt.

Abban az időben más vallásokban előfordult emberáldozat, a környező népek istenképe téves volt – magyarázta Mohos Gábor. – Isten ilyet nem kíván, ő nem ilyen. Mi is sokszor félreismerjük őt, mert az emberi tapasztalatainkból indulunk ki, a saját gondolatainkból. A hitből fakadó gondolkodásmód azonban teljesen más. „Amennyivel magasabb az ég a földnél, annál magasabbak az ő útjai a mi útjainknál, az ő gondolatai a mi gondolatainknál.”

Isten nem bünteti a világot. Abban a béke olyan mértékben van jelen, amennyire magunkban legyőzzük a bűnt

– utalt a püspök az imaest egyik gondolatára.

„Rengeteg súlyos bűn van a világban – folytatta. – Ilyen az abortusz, ami emberölés, annak is egy minősített változata, hiszen a leggyengébb, legvédtelenebb pici emberi lényt gyilkolják meg azok, akik a leginkább arra hivatottak, hogy védjék: a szülők, az orvosok.” Az egyik legnagyobb botrány, hogy több tízmillió magzatot gyilkolt meg a nyugati világ. Isten nem vádol, de nézzünk szembe a tettünkkel és a következményeivel – figyelmeztetett, majd hozzátette: Kalkuttai Teréz anya, mikor Nobel-békedíjjal kitüntették, ezt mondta: „a béke elleni legnagyobb merénylet az édesanyák méhében zajlik”.

Ábrahám hisz a legreménytelenebb helyzetben is, ezzel példát állít elénk. A világ folyamatai ma rossz irányba mutatnak – folytatta beszédét Mohos Gábor –, nagy a kísértés arra, hogy az ember elkezdjen félni, szorongani. A hit, a remény és a szeretet megtanít, hogy

bármilyen legyen is a helyzet, a rettegés soha nem jó irány, az a kísértőtől jön. Isten arra hív, hogy bízzunk benne.

A világ sorsa Isten és a mi kezünkben van. Ha megtérünk, megtapasztalhatjuk, amit a rómaiakhoz írt levélben hallottunk: „Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?” Hiszen Isten a Fiát adta, és vele együtt mindent, hogy igazzá, szabaddá tegyen minket. Megigazulást ajándékoz a szentgyónásban, reményt akar adni. Meghív arra, hogy mi magunk legyünk a világ sorsának a jobbra fordítói ott, ahol élünk. A saját életünkért és a környezetünkben élőkért van felelősségünk. A hit arról szól, hogy Isten szeret, van hatalma a világban bármilyen rosszat megváltoztatni és jóvá tenni, és ezért mi is mindent megteszünk.

Az evangéliumi szakaszban három kiválasztott apostolnak megmutatja Jézus isteni ragyogását. „Ez a természetfeletti ragyogás a Fiúisten sajátja. Inkább az az érdekes, hogy máskor elrejti ezt.” Azért mutatja meg most a három apostolnak, mert őket viszi majd a Getszemáni kertbe akkor, amikor feláldozza magát.

A tanítványok sem értik Jézust, amikor a szenvedéséről beszél nekik. Számára is szörnyű volt a szenvedés, de azért vállalta, mert tudja, hogy ilyen módon tud minket a bűntől szabaddá tenni, megmenteni az örök haláltól. Ha Istennek ez ennyire fontos, ma ne hordozná a tenyerén a világot? – tette fel a kérdést Mohos Gábor. – Rengeteg szenvedés van körülöttünk, de az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

Az áldozatainknak van és lehet értelme, ha elfogadjuk őket, Istennel megőrizzük a közösségünket, a békességet.

Ezáltal tisztulnak a sebek, teremtődik meg a béke.

Fotó: Gieszer Richárd

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír