Addig járunk jó úton, amíg Istenbe vetjük hitünket – Interjú Berhidai Piusz ferences provinciálissal

– Úgy tűnik, szinte egyenes út vezetett a ferences hivatásáig. Valóban így volt ez?

– Életem első hét éve Pécsett, a második hét Szekszárdon telt. A gyermekkoromat istenes közegben éltem. Ministrálni éppen a pécsi Piusz-templomban (hivatalosan: Jézus Szíve-templom) kezdtem, bár nem emiatt választottam később a nevet. Szekszárdon találkoztam először olyan papokkal, akik hatással voltak rám, mert sokat foglalkoztak velünk, kirándulni vittek, bevontak a plébániai életbe.

– Hogy kerül egy szekszárdi az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba?

– Még hetedik osztályban határoztuk el néhányan ministránsok, hogy egyházi iskolában fogunk továbbtanulni. Ez 1989 előtt történt, amikor összesen nyolc egyházi gimnázium volt az országban. Volt benne némi kalandvágy is, és lelkesedésünkben egy évvel korábban adtuk be a jelentkezésünket, persze nem foglalkoztak vele. A következő évben aztán tartottuk magunkat az elhatározásunkhoz, de hogy én miért pont az esztergomi ferencesekhez jelentkeztem, máig sem tudom megmagyarázni.

– Melyik ferences hatott önre legelőször az életében?

– Az első, aki hatott rám, Pio atya volt. Még gyerekként kaptam egy róla szóló könyvet. Vonzó volt az ő titokzatos, misztikus alakja. De a Napfivér, Holdnővér című Franco Zeffirelli-film is mély benyomást tett rám. Az igazi ferencességgel persze Esztergomban ismerkedtem meg.

– Miért a Piusz nevet választotta, miért nem Pio lett?

– Pio atya akkor még nem volt szentté avatva. A gyóntatóm azt tanácsolta, hogy inkább egy szent nevét válasszam. Így lettem Piusz, Szent X. Piusz pápa nyomán. A Jóisten humora, hogy 2000-ben, amikor az örökfogadalmamat tettem, már Pio atyát is szentté avatták, az örökfogadalmam napja pedig épp az ő ünnepére esett.

– Szent Ferenc nem mindennapi szent, az ő személyisége sok emberre tett már mély benyomást. Mennyire meghatározó személyisége a ferences lelkiségnek, teológiának?

– Az ő alakja mindig megkerülhetetlen marad azok számára, akik a ferences lelkiséggel kapcsolatba kerülnek. Egy ferences szerzetes is valamiképp mindig hozzá fogja viszonyítani önmagát, a saját kisebb testvéri hivatását az ő belső útjához. A ferencesség ma már sokszínű, gazdag hagyomány, megragadható benne egy szűkebb értelemben vett Szent Ferenc-i lelkiség, mely eredője az egésznek. Szent Klára, Szent Bonaventura vagy Porto Maurizió-i Szent Lénárd – a keresztúti ájtatosság nagy népszerűsítője – éppúgy része, mint például a száz évvel ezelőtt Kínába indult magyar ferences misszió, hét boldoggá avatásra váró vértanú rendtársunk élete és halála, vagy napjainkban Barsi Balázs atya elmélkedései. A teológia felől közelítve például Szent Ferenc gondolkodását szentháromságos Krisztus-központúságnak nevezhetjük. Azt, amit nála említés szinten megtalálunk, Szent Bonaventuránál részletesen kifejtve és rendezett struktúrákban olvashatjuk. Hans Urs von Balthasar ezt így jellemzi: Ferenc eszméire úgy épült Bonaventura teológiája, mint Assisiben a Porciunkula-kápolna fölé az Angyalos Boldogasszony-bazilika.

– Lepanto vagy Assisi, a konfrontatív kereszténység vagy a béke útja a magyarországi ferenceseké?

– Azt mondanám, Assisi… De óvnék attól, hogy Szent Ferenc üzenetét leegyszerűsítsük, szólamok szintjére leszállítsuk. Ő nem csak a békéről beszélt, és nem pusztán egy közvetítő volt.

Ferenc azért fordul békésen a másik ember felé, mert egészen kiengesztelődött a Jóistennel. Meg van győződve Isten végtelen irgalmáról, amely Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló. Ez nem csak egy kulturális divat, mely azt kívánja tőlünk, hogy mosolyogjunk egymásra.

Ferenc soha nem beszélt a testvériség eszméjéről, de mindenre és mindenkire testvéreként tekintett. Ha szeretettel fordulunk a másik ember felé, az azt is jelenti, hogy elhatározom, szeretni akarom őt, és el fogom hordozni, úgy, ahogy van. Csak ezzel válik a békeüzenetem hitelessé.

– Ki volt az Ön példaképe?

– Nem egyetlen példaképem volt, inkább sokan voltak rám hatással. Azt hiszem, minden szerzetes testvértől tanulhattam valamit Esztergomban. Első prefektusom és osztályfőnököm Hidász Ferenc atya volt, akivel az elmúlt években egy rendházban is laktam. A gimnáziumi évek alatt Barsi Balázs atya szellemi igényessége, lelki elevensége is mélyen bevésődött. Az érettségi előtti nyáron bennünket, a ferences rend iránt érdeklődőket meghívott ide, Szécsénybe, egy lelkigyakorlatra. Ez a pár nap meghatározó volt számomra. Látva a novíciusok életét, megállapítottam magamban, hogy „nahát, ezek mindig imádkoznak”. Ez egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő is. Hatalmas szabadságérzettel mentem innen haza. Mintha a Jóisten azt üzente volna, „bármit megtehetsz, akár engem is választhatsz”.

– Hogyan tekint vissza a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban pedagógusként eltöltött évekre?

– Akkoriban még nem volt lehetőség rá, hogy a növendékek a gyakorlati évük egy részét Esztergomban töltsék tapasztalatszerzés végett. Éppen ezért én ezt az első helyezést nagy váltásnak éltem meg, egyik pillanatról a másikra átkerültem a katedra másik oldalára. Hittant, magyart és latint tanítottam. De magam is sokat tanultam kezdő tanárként, nevelőként a diákoktól. Például amikor nekik kellett prédikálnom, éreztem, hogy a figyelmüket ki kell érdemelni. Ez azt is jelentette, hogy sokkal jobban át kellett gyúrnom magamon az evangéliumot, nem mondhattam sablonokat. Magyart nagyon szerettem tanítani, a latinnal is szívesen foglalkoztam, de igazi kihívásnak a hittan tanítását tartom, mind a mai napig. Bár az iskolában egy tantárgy a többi között, de mégsem, hiszen a diákoknak meg kell érezniük, hogy ebben többről van szó. Azt is figyelembe kellett vennem, hogy sokan nem gyakorló vallásos közegből jöttek. Istenről, Jézusról beszélni akkor, ha valakinek nem magától értetődő, nem könnyű feladat. De ha belegondolok, miért lenne magától értetődő, és jó-e, ha nekem Isten misztériuma „magától értetődő”?

– A magiszteri szolgálat mit adott önnek?

– Talán alázatot, hogy képes legyek elfogadni önmagamat is, a másikat is a Jóisten színe előtt. Ha valaki jelentkezik nálunk, és először találkozunk vele, sokszor csak a kilóra mérhető és a számokban leírható dolgokat ragadjuk meg – ki hány éves, mit végzett, milyen adottságai vannak. De azon a belső úton, amire a Jóisten őt hívja, ezek nem számítanak, legalábbis nem a legfontosabbak. Ahogy az sem, hogy valaki tanult-e már teológiát, ismeri-e a ferences atyákat vagy hány lelkigyakorlatot végzett. A szándék, a hit, az akarat kerül előtérbe. Egy ember lelki fejlődését megtapasztalni, ezt segíteni – vagy legalább nem elrontani – igazán nagyszerű feladat.

Magiszterként megtanultam, hogy a Jóistennek olyan intim kapcsolata van minden emberrel, amihez csak nagy tisztelettel és alázattal lehet közelíteni.

– Provinciálissá választása után is megmarad novíciusmagiszternek?

– Nem, ezt a feladatot már át is adtam Portik-Lukács Lóránd atyának. A ferences rendben megválasztása után abban a pillanatban válik valaki provinciálissá, amikor elmondja a hitvallást és leteszi a hűségesküt. Az is szokás, hogy az ezt követő szentmisét az új provinciális celebrálja. Nem sokkal ezután már a definitorokkal is egyeztetnem kellett. Mindez azt is jelenti, hogy a korábbi megbízatásaimat nem tudom folytatni.

– Miről beszélt, mit üzent a rendtársainak Szentkúton, a provinciálisként bemutatott első szentmiséjén?

– Az evangélium éppen arról szólt, amikor Jézus a hetvenkét tanítványt elküldi a világba. Ennek a perikópának egy káptalan után rendkívül aktuális az üzenete. Jézus nyilvános működésének egy kicsi, de annál fontosabb részét tárja elénk. Jézus azzal küldi el a tanítványait, hogy menjenek, és próbálják ki, milyen az, amikor az ő ereje hat rajtuk keresztül. Jézus működésének nagy része azzal telt, hogy a tanítványok a nyomában jártak, most pedig tőle eltávolodva kell hitvallást tenniük az ő küldetéséről. Számunkra is fontos, hogy higgyünk Jézus erejében, merjünk belemerülni ebbe a tapasztalatba. Mindezt csak úgy lehet megtennünk, ha mi is tanítványok maradunk, akik egységben vannak Jézussal. Ennek az egységnek a forrása a napi szentmise, hiszen

akkor vagyunk úton vele egységben, ha mi is áldozástól áldozásig élünk.

– Hányan vannak a magyarországi ferencesek?

– Ma 103 tagja van a rendtartománynak, de ebbe beletartoznak a külföldön szolgálatot teljesítő vagy tanulmányokat folytató testvérek és Majnek Antal munkácsi püspök is. A testvérek zöme 14 közösségben él Magyarországon, illetve Kárpátalján.

– Merre tart a magyar ferencesség?

– Mi a Jóisten miatt alkotunk egy közösséget, nem pedig egy közös projekt kedvéért. Nem az adott korszak struktúrájának vagy az éppen aktuális létszámnak kell az életünket meghatároznia, hanem a belső motivációnknak. Amíg ez az indíttatás az Istenbe vetett remény, addig jó úton vagyunk. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk történelmi örökségünket is. Vannak iskoláink, szociális intézményeink, ezekkel kapcsolatban pedig felelősségünk van. Az iskola egyébként nagy lehetőség is. Olasz ferenceseknél járva tapasztaltam, hogy milyen sokféle módon próbálnak a fiatalok felé nyitni azért, mert nincsenek iskoláik. Az biztos, hogy a következő években mérlegelnünk kell, hogy a kényszerítő körülmények mellett mit vár tőlünk a Jóisten.

– Meghatározott és meghirdetett valamiféle provinciális programot?

– Nem. Ez nincs is nálunk szokásban. Programot már csak azért sem tudok mondani, mert még ismerkedem a feladataimmal. Az biztos, hogy ez merőben új helyzet, hiszen eddig nem kellett ismernem a provincia valamennyi ügyét. Első feladataim között szerepel a rendházak meglátogatása, beszélnem kell a testvérekkel személyesen, ez alapján fogjuk tudni megtervezni a jövőt. Az valószínű – látva a társadalmi folyamatokat –, hogy évente csak egy-két novíciusunk lesz. Ami azt jelenti, hogy idősödni fog a közösségünk. Jelenleg ötven év körül van az átlagéletkor.

Nekünk ugyanakkor nem a kort kell néznünk, hiszen három kilencvenéves is tud csodát tenni és száz fiatalabb is el tud mindent rontani.

De a számokat is figyelembe kell vennünk akkor, amikor a követező időszak irányelveit meghatározzuk.

A jövő tervezésénél azoknak a világi munkatársaknak a meglátásait is figyelembe kell vennünk, akikkel együtt dolgozunk. Ha most ránézünk a szolgálatainkra, akkor talán azt látjuk, hogy túlvállaltuk magunkat. Ugyanakkor nagyon sok új feladatra hívnak bennünket, más területre pedig mi magunk lépnénk be szívesen. Mindezt úgy kell áttekinteni, hogy elsősorban arra figyeljünk, mi az, amit a Jóisten vár tőlünk.

Fotó: Merényi Zita

Lejegyezte: Baranyai Béla

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 8-i számában jelent meg.