Az én szerzetesem: Szendrey Bonaventura minorita

Páter Szendrey Bonaventura a miskolci minorita rendház házfőnöke volt, a templom (ma is működő) Szent Ferenc kórusának megalapítója és karnagya a háborút követő években, a szerzetesrendek 1950-ben történt szétszóratásáig. Kivételes egyéniségének emlékezete, a ferences szellem és a „musica sacra” iránti elkötelezettsége egykori hívei, sőt rajongói táborának még élő tagjaiban ma is tovább él.

Szendrey Zoltán Miskolcon született 1910-ben. Középiskolai tanulmányait a Miskolci Királyi Katolikus Fráter György Főgimnáziumban végezte, majd belépett a minorita rendbe. 1928-tól novíciusi éveit és a teológiát Assisiben végezte. Kiváló tenor hangja révén már ekkor közel került a szent zene világához, s annak olthatatlan szeretetéhez. 1934-ben Assisiben szentelték pappá. Első miséjét Assisiben 1934. szeptember 2-án, majd szeptember 9-én Miskolcon a minorita templomban mutatta be, ahol megkezdte papi-szerzetesi szolgálatát is.

A második világháborúban sok kárt szenvedett minorita rendház házfőnökének nevezték ki 1945-ben. A romokból virágzó lelki és kulturális életet teremtett a kitűnő szerzetesi közösség segítségével. A hívek körében Miskolcon fogalommá váltak a minorita atyák, szép templomuk és a Fráter György Gimnázium – ahol tanítottak – kisugárzása széles körben hatott. Kiváló szónokaik (Maludy Károly, Kovács Tibor, Bakonyi Gyula, Kun Lajos) és az énekkar vonzották a híveket a templomba. A „Hittudományi Akadémia” néven a Szent Imre-kultúrházban szervezett filozófiai, művészettörténeti előadások – melyek között Bonaventura atya az egyházművészeti téma előadója volt – népszerűek voltak a miskolci értelmiség körében.

1946-ban Bonaventura atya megszervezte hívei köréből a Szent Ferenc kórust. Repertoárjukban az Assisiből hozott szebbnél szebb művek szerepeltek, melyek kottáit a kórustagok másolták az egyetlen meglévő példányból (latin nyelvű gregorián énekek, Palestrina és Perosi miséi stb.). Istentől kapott énekhangja mellett kiváló zenepedagógusi, karnagyi tehetségének köszönhetően az énekkar csakhamar szép sikereket ért el a hazai kórusversenyeken. A felejthetetlen emlékek: a vendégszereplések, a közös szüretek a rend szőlőjében, a kirándulások a Bükkben, a közös éneklések nagy családdá kovácsolták össze az énekkar tagjait. Kiemelkedő volt az a kisfiúkból szervezett gyermekkórus, mely a nagyböjti időszakban „Corda Pia” ájtatosságával Miskolc egyházi zenéjének ékessége volt.

Mindennek vége lett egy csapásra. Néhány szép év után a kommunista diktatúra kibontakozott, s váratlanul lecsapott a szerzetesrendekre is. 1950 nyarán a miskolci minoritákat is internálták, egy éjszaka alatt elhurcolták, és egy eldugott kis alföldi településre, Homokra vitték őket. Internálásuk másnapján a hívek tömege gyászolt és imádkozott a lezárt templom és rendház előtti nagy téren. Mikor kitudódott, hogy hova kerültek (tömegszállásra, egy tornaterembe szalmazsákokra), a hívek – nem kis kockázatot és fáradságot vállalva – hajnalban vonatra szálltak, és elzarándokoltak Homokra. Élelmiszert is vittek az elhurcolt minoritáknak, akik ferences derűvel viselték megpróbáltatásaikat.

1950 őszén véget ért a szerzetesek internálása, és elkezdődött a szétszóratás több évtizedes időszaka. Az aktív korában lévő, tehetséggel és szép tervekkel megáldott Bonaventura atya is megjárta a maga kálváriáját. Első lépcsőként még Miskolcon maradhatott, a „selyemréti” Szent István-templom plébánosaként a szentély freskójának elkészíttetése fűződik nevéhez. Kórusának tagjaival kapcsolatban maradhatott, de minorita temploma – melynek szépítéséért (művészi tabernákulum, korszerű orgona stb.) olyan sokat tett – csak vendégként fogadhatta.

Következő áthelyezése 1953-tól Nyírbéltekre, a román határ közelében fekvő kicsi, szegény községbe hosszú évekre szólt, s valódi száműzetést jelentett. De egyénisége, a zene és művészet iránti szeretete itt is eredményeket hozott. Híveit megismertette az egyházi énekek magas színvonalú előadásával, és megtanulták a szentmise állandó részeinek gregorián énekeit is. Román és gótikus stílusú templomát kutatva szó szerint saját kezűleg fedezte fel, hogy a fehérre meszelt vastag vakolat alatt freskó rejlik. Mindent megtett azért, hogy napvilágra kerüljön az alkotás, és 1957-ben a szentély falán kiváló állapotban fennmaradt középkori freskót tártak fel.

Több mint két évtizedes – akkoriban száműzetésnek minősíthető – időszak után, idős korára kapott Miskolc közeli plébániát Felsőzsolcán. Még itt is talált a padláson kallódó értékes kiadványokat. A zenész és művészettörténész energiái élete végéig elkísérték. Titokban viselt súlyos betegség után 1983-ban hunyt el.

Szeretett templomában – ahová jóformán lábát sem tehette be – ravatalozták fel, rendtársa méltó módon búcsúztatta. Koporsóját a templom kriptájában helyezték el, szeretett kórusa Perosi csodálatos Libera me, Domine rekviemje dallamával kísérte utolsó útjára.

Bonaventura atya mindvégig hű maradt hitéhez, hivatásához, zenei és művészi szépségeszményéhez, mellyel Istent dicsérte. Újmisés jelmondata: „Istenem és mindenem” vezérelte életében. Híveit egy életre szólóan megajándékozta Assisi Szent Ferenc szellemével: „Laudato si’…”


W. Balassa Zsuzsa és Fázold Ádám  – Bonaventura atya még élő hívei nevében is, akik tisztelettel és szeretettel emlékeznek rá.