Elégetett bennem minden kételyt – Bemutatjuk az újmisés jezsuita Hiba Györgyöt

– Biztató a médiára nézve, hogy útnak indító hitélményét a televízió közvetítésével élte meg. Hogyan történt ez? 

– Gyerekkoromban, amíg nagyapám velünk lakott, vasárnaponként templomba jártunk. A bérmálkozás után azonban eltávolodtam a hittől. Veszprémi egyetemista voltam, amikor a kollégiumban egyszer láttam egy tévéműsort, ami nagyon megérintett. Szerzetesek életét mutatta be.

A tévén keresztül is átjött az a béke, ami ezeket az embereket eltöltötte. Három boldog szerzetest láttam.

Akkoriban nem voltam túl jól, kerestem valamit, ami értelmet adhat az életemnek. A filmet látva rádöbbentem, erre a békére van szükségem. Másnap azonnal átmentem a plébániára, és jelentkeztem a plébánosnál, hogy szeretnék csoportba járni, megismerni a hitemet. Egy felnőtt közösségbe hívott, olyan emberek közé, akik már gyerekkoruk óta ismerték egymást. Bekapcsolódtam a programjaikba, mellette ministráltam és felnőtt bérmálkozó csoportba jártam. Igyekeztem minden oldalról megerősíteni a hitemet, az volt a vágyam, hogy elmélyüljek benne.

– Befogadó volt a közösség, ahová került? 

– Éreztem, hogy befogadnak, mégis idegennek éreztem magam. Meg kellett tanulnom, mit jelent egy közösség tagjának lenni. A csoportnak volt egyfajta dinamikája, belső összetartása, és hiába nyitottak rést nekem, számomra nem volt otthonos ez a közeg. Nehéz volt elfogadnom, hogy nem olyan ez az egész, ahogyan elképzeltem. Ez egyfajta szomorúsággal járt.

Meg kellett küzdenem a közösségben való létért, amit ajándékként kapunk, és tudatosítanom kellett magamban, hogy én Jézusért jöttem ide.

– A nagy lendülettel megélt visszatérés egyenesen a jezsuitákhoz vezetett?

– Először is igyekeztem megtanulni a szabályokat, és megérteni, mit jelent felnőtt katolikus életet élni. A lelkem azonban csak lassabban követte az értelmem előrehaladását, még éveken át a keresés jellemezte az életemet. Befejeztem az egyetemen a német szakot, és tanítani kezdtem egy Kolping-szakiskolában. Egy kolléganőm tanácsára 2004-ben részt vettem egy nyolcnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlaton, és azután is minden évben újra elmentem. Feltettem magamnak a kérdést, mi lehet Isten célja azzal, hogy visszahívott az Egyházba. Szerettem volna elköteleződni, de fogalmam sem volt, hogy a család, a szerzetesség vagy a papság az én utam. Felmerült bennem a papi hivatás gondolata, de családot is szerettem volna. Ezért maradtam a tanári pályán, volt párkapcsolatom, és úgy véltem, a családalapítás és Jézus szolgálata talán összeegyeztethető az életemben, együtt is menni fog. De ott volt bennem az érzés, hogy valami hiányzik az életemből. Minden évben eljártam a lelkigyakorlatokra, és idővel elrendeződtek bennem a dolgok. Naponta fél órát imádkoztam, és egyre szűkült azoknak a kérdéseknek a köre, amelyekre választ kerestem. 

– Hogyan született meg Önben a döntés a papi hivatás mellett? 

– Hosszú ideig tartó bizonytalanság után 2009-ben beléptem a Jézus Társaságába. Egy alkalommal Kaszap István boldoggá avatásáért imádkoztunk. Ekkor megérintett az Isten, történt bennem valami. Egyfajta lángoló érzés töltött el, ma úgy fogalmaznék, Isten elégetett bennem minden kételyt. Onnantól kezdve mindig ez volt az az élmény, amelyhez visszatértem, amikor szükségem volt a megerősítésre. Mert például a noviciátus nem volt könnyű.

– Mi jelentett nehézséget?

– Nehéz emberek voltunk, és együtt kellett élnünk két éven át. Nagyon különböztünk, így folyton ütköztünk. Sokat segítettek nekem a novíciusmesterrel való beszélgetések, és az, hogy minden este újra meg újra rendeztük a konfliktusainkat. Egy éven át gyakoroltuk egymás elfogadását, megértését. Végül kezdtük elhinni egymásról, hogy a másik is jóakaratú és őt is Isten hívta erre az útra. Meg kellett tanulnunk, hogyan kezeljük a különbözőségeinket, hogyan éljünk együtt.

– Azután elkezdődtek a tanulóévek. Hol tanult? 

– 2011-ben kezdtem Padovában, az egyszerű fogadalom letétele után. Filozófiát tanultunk, és az volt a cél, hogy a padovai közösségben megerősödjön bennünk a jezsuita lelkiség. Számos új kihívással kellett szembenéznünk. Az idegen környezettel, honvággyal, az új nyelv és a filozófia tanulásának nehézségeivel. A három év alatt minden egyes napot nehéznek éltem meg, de megértettem, hogy

a rendszeres napi ima minden körülmények között megtartja az embert.

2013-ban aztán bezárták a padovai filozofátust, Rómába kerültem. 2014-ben hazajöttem két évi magisztériumra, beléptem az Inigo csoportba. Két gyakorlati év következett a képzésben, amikor jezsuitaként jezsuita munkát kellett végeznünk. 2016-ban azután folytattam a tanulmányaimat Rómában. Míg korábban a filozófiát azért tanultam, mert kellett, a teológiát már nagyon vártam. Ajándékként éltem meg, hogy a Pápai Gergely Egyetemen tanulhatok. Megértettem, mit jelent, amit Karl Rahner mondott, hogy

teológiát csak térden állva lehet tanulni. Hitelesen csak arról tudok beszélni, amit átimádkoztam. Az ima az, ami segít megtalálni a szükséges szavakat.

Ez a képzési szakasz tavaly a diakónusszenteléssel ért véget. 

– Erre az időszakra esett, hogy elveszítette szüleit. Hogyan élte meg ezt? 

– Mindketten daganatos betegségben haltak meg. Elsőként édesapámat veszítettem el. Vele nehéz volt a kapcsolatom. Gyerekkoromban mindig dolgozott, hogy jobb legyen nekünk, így tulajdonképpen nélküle nőttem fel. Felnőttkoromban engesztelődtünk ki egymással, és akkor nagyon szép apa–fia kapcsolat bontakozott ki közöttünk. A halála előtt egyre fontosabb lett számára a hite. Szép volt látni, ahogy elkezdett érdeklődni a vallás iránt, ahogyan egyre őszintébb kérdéseket tett fel. A halála után nem sokkal az édesanyám is megbetegedett. Ekkor Rómában tanultam. Hazajöttem öt hétre, és elkísértem anyut a betegségében. Közel állt hozzám, és nagyon hálás vagyok azért, hogy mellette lehettem. Most béke van bennem. Az, ahogyan kísértem őt, meghatározza az élethez való hozzáállásomat. Azóta jobban tudom értékelni az életet, az emberekkel való kapcsolatomat. Ma is úgy érzem, hogy a szüleim élnek. Ott van bennem a bizonyosság, hogy van élet a halál után, mindannyian az Úrhoz tartozunk. Ennek az öröme az ő halálukkal jött el az életembe.

Érdekes, hogy a halál örömöt is hozhat, azt az érzést, hogy mi is afelé megyünk, ahová ők mentek. 

– Tavaly szeptemberben került volna sor a pappá szentelésére. Miért kért halasztást?

– Úgy éreztem, időre van szükségem, nem tudtam még beleállni ebbe a szolgálatba. Megkaptam a halasztást, és nagy ajándék volt számomra ez a további egy év, amit a felkészülésre fordíthattam. Újra dolgozni kezdtem az Inigo csoporttal, sokat imádkoztam, és a lelkivezetőm segítségével haladtam előre a hivatásom útján. Minden napomat a kápolnában fejeztem be az Úr előtti imádságban, elmélkedésben. Hagytam, hogy minden elcsendesedjen. Igyekeztem megérteni, mi van bennem, és Isten segítségét kértem ehhez. Intenzív és egye mélyülő kapcsolat alakult ki Jézus és közöttem. Egyébként is mindig jellemző volt az életemre, hogy ha valami nehézségem adódott, akkor történt valami a Jézussal való kapcsolatomban, ami továbblendített. Most is így volt. A tavaszi karanténidőszak jót tett nekem. Több időm jutott az olvasásra, arra, hogy egyedül legyek vagy sétáljak. Nagy áldás volt ez nekem, mert így többet lehettem kettesben Jézussal. Március végére jutottam el odáig, hogy már ki tudtam mondani az igent.

Istennek is van egy ritmusa, és nekem is. Amikor ez a kettő egymásra talál és eggyé válik, szép lesz az élet, függetlenül attól, hogy mi van körülöttem. Szép élni, mert abban a ritmusban élek, ami az Istené és az enyém. 

– Milyen területen végez szolgálatot a rendben?

– A Jezsuita Roma Szakkollégium lelkésze vagyok. Örülök ennek a feladatnak, mert a tanítást nem érzem a hivatásomnak, a nevelést azonban igen. Az útkeresésem során a lelkigyakorlatok révén kerültem közel ehhez a területhez, ez adott nekem útmutatást. A szolgálatomban az a legfontosabb, hogy a hallgatók megerősödjenek a hitükben. Igyekszünk sok olyan alkalmat kínálni számukra, amelyek vallási élményeket nyújtanak nekik. Az Inigo csoporttal lelki napokat, imádságos alkalmakat, lelkigyakorlatokat is tartunk fiataloknak.

– A sok bizonytalanság, keresés után most úgy érzi, révbe ért? 

– A bizonyosság, hogy Jézus hívott meg és sok más belső élmény is erőt ad nekem. Ha elgyengültem, eddig is mindig kaptam erőt ahhoz, hogy átvészeljem a nehéz pillanatokat. Papi jelmondatom János evangéliumából való: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Jézus az, aki elhozza nekünk az életet. Ebbe a bizonyosságba bármikor alámerülhetek, élhetek benne, és másoknak is meg tudom mutatni az ide vezető utat. Mindez megerősít abban a tudatban, hogy a helyemen vagyok. Hálát érzek minden pillanatért.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. november 15-i számában jelent meg.