Mi, keresztények a reményből élünk – Beszélgetés a gyémántmisés Nyiredy Maurus bencés pappal

– Édesapja, az unitárius családból származó Nyiredy István állatorvos nem sokkal a második világháború után áttért a katolikus hitre, amikor a felesége, az Ön édesanyja felépült egy súlyos betegségből. Hogyan történt ez?

– A szüleim Esztergomban kötöttek házasságot. Mivel édesanyám esztergomi volt, sokat nyaraltam ott. Megismerkedtem egy bencés atyával, aki megajándékozott a Szunyogh Xavér-féle magyar–latin misszáléval. Ez hatalmas dolog volt az 1950-es évek elején. Mindennap ministráltam a bazilikában. A kérdésére válaszolva: a háború után édesanyám valóban súlyosan megbetegedett. Édesapám akkor vidéken volt állatorvos, mi pedig, édesanyám, a négy évvel fiatalabb húgom és én, Budapesten éltünk. Anyám kórházba került. Apám feljött vidékről, bement hozzá látogatóba, és úgy jött haza, hogy anyu hamarosan meghal. Döbbenet ült a családunkon. Apám azonban, bár állatorvos volt, olyan ötleteket adott édesanyám orvosainak, hogy végül is sikerült meggyógyítaniuk. Ezután apám katolizált, és így az egész családunk katolikus lett.

– Ciszterci iskolába járt…

– A világháború után a ciszterciek a Villányi úti ciszterci gimnázium mellett egy elemi iskolát is működtetni kezdtek. Apám akkor Mosonmagyaróváron professzorkodott az Agrártudományi Intézetben, állategészségügyet tanított. Mi akkoriban jöttünk fel Budapestre, és én a ciszterciek által alapított iskolába kerültem. Érdekesség, hogy az iskola igazgatója Horváth Richárd volt, a későbbi békepap. Elvégeztem a négy elemi osztályt, azután pedig átkerültem a Szent Imréről elnevezett ciszterci gimnáziumba, amit rövidesen államosítottak. Ezért a Váli úti iskola ötödik osztályos tanulója lettem, majd fölvettek a ciszterci gimnáziumba, ami akkor már József Attila nevét viselte. Ott érettségiztem.

– 1955-ben, tizennyolc évesen megkezdte a teológiai tanulmányait. Ez azt jelenti, hogy már igen korán felébredt Önben a vágy a papi hivatásra? Érezte, hogy hívja az Úr?

– Tizennégy éves koromtól kezdve pap akartam lenni. Amikor közöltem ezt a szüleimmel, kétségbeestek. Nem a papság ellen volt kifogásuk, hanem attól féltek, mi lesz velem papként a Rákosi-rendszerben. Az volt a kívánságuk, hogy egyetemre járjak. Be is adtam a jelentkezésemet az ELTE angol–magyar szakára. Apám kapcsolatban állt az Akadémiával, így elvitt az egyik ismerős professzorhoz, és arra kérte, hogy segítsen bejutnom az egyetemre. Az illető nagyon kedves volt velünk. Rendben lezajlott a felvételi, a harmadik legjobb eredményt én értem el. Végül aztán kiderült, hogy erre a szakra abban az évben csak három embert vettek fel. A harmadik bejutó annak a professzornak a lánya lett, akitől apám protekciót kért. Így nem kerültem be az egyetemre. Fellebbeztünk, de helyhiány miatt elutasítottak. Akkor azt mondtam anyáméknak: megtettem, amit akartatok, nem sikerült, úgyhogy most jelentkezem a papi szemináriumba. Esztergomba vettek fel, ott kezdtem el a tanulmányaimat, de mivel az érettségim jeles volt, Hamvas Endre püspök áthelyezett a budapesti szemináriumba, mert ott magasabb volt az oktatás színvonala, és tudományos fokozatot is lehetett szerezni.

– Említette, hogy már tizennégy évesen pap szeretett volna lenni. Milyen élmények hatására?

– XVI. Benedek emeritus pápa mondta egyszer egy interjúban, hogy nem volt nagy megtérésélménye, magától értetődően választotta a papi hivatást. Én is hasonlóan éltem meg ezt. A hivatás sokszor nagyon egyszerű, emberi módon indul el. Már utaltam arra, hogy gyerekként gyakran nyaraltam Esztergomban. Volt ott egy fiatal, nagyon lelkes pap, aki kitűnően szót értett velünk, kamaszokkal. Kerékpároztunk, kirándultunk. Egyszer teljesen spontán megkérdeztem tőle, hány évig tanulnak a kispapok a szemináriumban. Öt évig, válaszolta. Miért? Érdekel? Talán, feleltem. És attól a pillanattól kezdve papnak készültem.

– 1959-ben több társával együtt eltávolították a szemináriumból. Milyen indokkal?

– Akkoriban javában működött a papi békemozgalom, ami igazából nem a békéről szólt, hanem arról, hogy a papokat megnyerjék a szocializmus ügyének. A hatalom részéről természetes igény volt, hogy a kispapok is belekapcsolódjanak ebbe a kezdeményezésbe. Mi azonban átéltük Budapesten az 1956-os forradalmat, és olvastuk a pápai körleveleket. XI. Piusznak volt egy körlevele, amelyben elítélte a hitlerizmust, és állást foglalt a kommunizmus ellen is. Nekünk, kispapoknak nagyon fontos volt Róma véleménye, ezért nem mentünk el a békegyűlésekre. Egy alkalommal a békemozgalom nem tudom hányadik évfordulóját ünnepelték. Az eseményt az egyik budapesti moziban tartották, és az első sorokat a kispapoknak tartották fenn, mi azonban nem voltunk sehol. Tizenegy társunkat azonnal elküldték a szemináriumból, mondván, hogy ők befolyásoltak bennünket. Mi, többiek pedig összefogtunk, és szót emeltünk az elöljáróinknál, hogy ez így nincs rendjén, ha őket kirúgták, akkor minket is tanácsoljanak el a szemináriumból. Az elöljáróink akkor egy hónapra hazaküldtek minket, hogy gondolkodjunk el a dolgon. A négy hét elteltével aztán összeültünk, és megfogalmaztunk egy levelet, amit elküldtük az összes püspöknek. Ám kiderült, hogy az Állami Egyházügyi Hivatalba (ÁEH) előbb jutott el a levél, mint a püspökökhöz. Közöltük a főpásztorainkkal, hogy van katolikus békemozgalom is, abban nagyon szívesen részt veszünk, de a békepapságban nem. Azt is elmondtuk, hogy az elöljáróinkkal sem akarunk közösséget vállalni, mert ők is békepapok. Ennek következményeként az ÁEH nyomására minden püspök behívatta a kispapjait. Elénk tettek egy papírt, amiben vállalnunk kellett, hogy részt veszünk a békepapi mozgalomban, és engedelmeskedünk az elöljárónknak. Aki ezt nem írta alá, annak egy napon belül el kellett hagynia a szemináriumot. A száz kispap közül mindössze tízen írtak alá, ők maradhattak, a többiek – velem együtt – mehettek a sóhivatalba.

– Egy évvel később Zadravecz István püspök titokban fölszentelte Önöket. Gondolom, nem mindennapi körülmények között.

– Tabódy István lakásán történt a szentelés. Ő jó kapcsolatban állt Shvoy Lajos székesfehérvári püspökkel, aki a keresztapja volt, és aki egy évvel korábban szentelte fel. Tabódy akkor a Központi Szeminárium főduktora volt, vagyis a kispapok vezetője, képviselője. Buzdított, lelkesített minket, amikor elküldtek bennünket a szemináriumból. Lakást, állást szerzett nekünk, megszervezte az életünket, így a szentelésünket is. Zadravecz püspök úr is félre volt állítva, egy Budapest melletti faluban élt, de be-bejött a fővárosba. Tabódy István az akkori Tanács körúton lakott egy magas ház harmadik emeletén. Az ő albérleti szobájában szentelt fel bennünket – hat társamat és engem – Zadravecz István püspök.

Papi munkát természetesen nem végezhettünk, mert ahhoz állami engedélyre lett volna szükség. Különböző munkahelyeken dolgoztunk, én például a budai Várban, az állami nyomdában, segédmunkásként. Később apám segítségével átkerültem a Révai Nyomdába, ahol ipari tanuló lettem, betűszedő. Azután az Egyetemi Nyomdában voltam korrektor, majd revizor. Papként csak 1972-ben kaptam meg a működési engedélyt. Akkor átmenetileg Kisberk Imre látta el az Esztergomi Főegyházmegye vezetését. Szabó Imre volt az első apostoli kormányzó. Elment hozzá Balogh páter, a papi békemozgalom egyik alapítója, hogy káplánt kérjen az angolkisasszonyok Váci utcai templomába, ahol igazgató volt. A püspök azt mondta neki: káplán nincs, de itt van a Nyiredy, szerezd meg neki a működési engedélyt, őt megkaphatod. Balogh páter ekkor felhívta anyámékat, és megkérdezte tőlük, hogy szabad állapotú vagyok-e még, vagyis nem nősültem-e meg. Fölkerestem őt. Bonyolult volt hozzá a bejutás, alig akartak beengedni, de végül csak sikerült. Hogy aztán ő szerezte-e meg az engedélyt vagy Kisberk Imre, azt nem tudom, mindenesetre 1974-ben végre megkaptam a dispozíciót: az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője hozzájárult, hogy káplán legyek a Váci utcai templomban.

Két évvel később Lékai bíboros áthelyezett káplánnak Zuglóba, a Kassai térre, ahol négy évig szolgáltam. Közben kapcsolatba kerültem a bencésekkel, többször jártam Pannonhalmán. Az egyik lelkigyakorlaton Richárd atya, a későbbi tihanyi perjel megkérdezte tőlem: tulajdonképpen miért nem vagy te bencés? Azt válaszoltam, hogy nincs tanári diplomám, és különben is, mit szólna ehhez az ÁEH? Mire ő: itt nemcsak tanárokra van szükség, másokra is, bemegyek a főapát úrhoz, és rendben lesz minden. András főapát úr azt mondta neki: ha Nyiredy be akar lépni, akkor adja be a kérvényét. Beadtam. Ezután el kellett mennem Lékai bíboros úrhoz, hogy engedjen el. Egyébként az egyházi törvény világosan fogalmaz: ha egy egyházmegyés pap szerzetes akar lenni, akkor el kell engedni. A bíboros úr viszont nem akart elengedni. Azt kérdezte, mit ígértek nekem a bencések. A gimnáziumban valószínűleg hittanár leszek vagy teológiát fogok tanítani. A bíboros következő kérdése így hangzott: Mit szólna, ha én ígérnék magának valamit? Erre én: Nem állásért jöttem ide, szerzetes akarok lenni, tessék elengedni. Lékai bíboros azt is megkérdezte: Hol van itt az egyházmegyéhez való hűség? Szívesen visszakérdeztem volna, hogy amikor kirúgtak a szemináriumból, akkor hol volt az egyházmegye irántam való hűsége. De végül nem tettem... Bencés szerzetességemet 1978-ban Pannonhalmán kezdtem meg.

– Mi vonzotta Önt a bencésekhez?

– Barátom volt az akkori csobánkai plébános, Kapcsándi Zsigmond. Többször jártam ki hozzá kisegíteni. Nagyon lelkes bencés szerzetes volt, a csepeli gimnáziumunkban tanított. 1945 után a szocialista Csepel azt kérte a bencésektől, hogy alapítsanak ott gimnáziumot. Így is történt, három évig, az államosításig működött az iskola. Kapcsándi Zsigmondot 1950-ben kitették a rendből, ezután került Csobánkára. Nagyon sokat jelentett számomra. Tőle kaptam meg Szent Benedek Reguláját, amelyben szerepelt két, számomra alapvetően fontos mondat. Az egyik ez: „Semmit elébe ne tégy Krisztus szeretetének”, a másik pedig: „Isten irgalma felől soha kétségbe ne essél.” Ezek indítottak el engem a bencés rend felé. Amikor a bíboros érsek megkérdezte András főapátot, hogy tényleg fel akarnak-e venni a rendbe, ő azt válaszolta: ha a közösség megszavazza, akkor fölvesszük. Így aztán elengedett Lékai bíboros.

– Több írásában is figyelmeztetett a New Age mozgalom veszélyeire. Mivel magyarázza ennek az ezoterikus és okkult tanokat hirdető mozgalomnak, illetve a keleti vallásoknak a növekvő népszerűségét? 

– Az indiai kultúra, a buddhizmus, a hinduizmus, a lélekvándorlás eszméje mindig sokak számára vonzó volt. A New Age több vallás és eszmerendszer keveréke. Mindenféle vallásból, filozófiából és tudományágból összegyűjtötték azokat az elemeket, amelyek az emberek számára rokonszenvesek lehetnek. Az egész egy konglomerátum. Hiába vannak benne keresztény gondolatok, ennek a lelkiségnek semmi értelme. Aki keresztény akar lenni, az ne a New Age mozgalommal foglalkozzon, hanem a krisztusi tanítással.

– Az egyik írásában arról elmélkedik, hogy olyan közösségekre van szükség, amelyekben a keresztények valóban gyökeret verhetnek. Mire gondol?

– A XX. század legnagyobb egyháztörténeti eseménye a II. vatikáni zsinat volt, amely az Egyházat a Szentháromság felől határozta meg, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközössége felől. Ezért a zsinat számára rendkívül fontos volt a közösség. A kommunió a liturgia megújításában is lényeges szempont, ezt fejezi ki az is, hogy a zsinat után mindenütt elterjedtek a templomokban a szembemiséző oltárok. A közösségnek a lelkipásztorkodásban is kiemelkedő szerepet kell betöltenie. A plébánia legyen szeretetközösség, kis közösségek gyűjtőhelye; a keresztények ismerjék meg egymást, tudjanak egymásról. 1995-től Győrszentivánra kerültem plébánosnak, és próbáltam mindezt megvalósítani. Plébániai zsinatot tartottunk, azzal a céllal, hogy minél inkább bevonjuk a világi híveket az egyházközség mindennapjaiba. Nyolc csoportot hoztunk létre, mindegyiknek világi volt a vezetője, és ő választotta ki a munkatársait, nyolc-tíz segítőt. Hetente, kéthetente találkoztak a közösségek, önállóan működtek. Nem szóltam bele a tevékenységükbe, de ha segítséget kértek, megtettem, amit tudtam. A cél az volt, hogy minél elevenebb közösségi élet legyen a plébánián.

– Közismert két, Jézustól származó mondás. Az egyik egy kérdés: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” A másik: „Erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta.” Félnünk tehát nem szabad, de azért van okunk aggódni?

– Legyünk tudatában annak, hogy az Egyházat nem mi mentjük meg. Újra csak XVI. Benedekre hivatkozom, akinek van egy nagyon fontos mondata a mustármagról szóló példabeszéddel kapcsolatban. Azt mondja, hogy Jézus számára nem a fa a fontos, hanem a mustármag, ami mindig a remény szimbóluma. Az Egyház mindig mustármag marad. Átélheti a keresztre feszítést, a húsvétot, a pünkösdöt, de soha nem a struktúrák erejéből él, hanem a Szentlélek erejéből, a Lélek tartja fenn. Ez nem vitatható. A pokol kapui sem vesznek erőt rajta, mert Isten az, aki üdvözít, Ő pedig komolyan veszi, tiszteletben tartja a szabad akaratunkat. Az emberek hol jobban közelednek hozzá, hol kevésbé. Napjainkban, az anyagi jólét következtében eltávolodás tapasztalható, de az emberi szabad akarat végső soron nem keresztezheti Isten szándékát. Ő úgy hagyja meg a szabadságunkat, hogy közben megvalósítja a sajátját is. Ez a kettő valójában nem áll szemben egymással, mert az üdvösség a mindenható Szeretetisten ügye. A világot és az emberiséget, mindazt, amit teremtett és szeretetével magához emelt, nem fogja hagyni tönkremenni. Hogy ez miként történik meg, az Isten titka, és mi éppen ezért a reményből élünk. Pál apostol mondja a rómaiakhoz írt levelében: „Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk.” Vagyis a megváltottságunk végső fokon az Úr Jézus Krisztus újbóli eljövetelével teljesül majd be.

– Ha végigtekint hatvanéves papi pályáján, hogyan gondol vissza rá? Miért volt érdemes igent mondania az Úr hívására?

– Hogy érdemes volt-e válaszolnom Isten meghívására? Föltétlenül. Mégpedig azért, mert Jézus Krisztus feltámadt a halálból. Ez számomra a kétszer kettő. Ő a valóság teljessége, a megdicsőült kozmosz és a teremtés, mindennek az értelme. Szárovi Szent Szerafimmal együtt én is vallom: „Boldogságom, Krisztus feltámadt!"

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 23-i számában jelent meg.