Mi, premontreiek sosem voltunk savanyú szentek – Beszélgetés Fazakas Zoltán Márton csornai apáttal

– A filmben megszólalók emlékeztetnek rá, hogy Szent Norbert 1121 karácsonyán alapította meg a premontrei rendet, mivel úgy tapasztalta, hogy az egyszerű emberek tudatlanok a hit dolgaiban, és kihívásnak tekintette, hogy hirdesse nekik Krisztus tanítását. Kilencszáz év elteltével mennyire aktuális ez a törekvés?

– Szent Norbert célkitűzése sajnos ma is nagyon aktuális, egyértelmű, hogy megdöbbentő a tudatlanság az emberekben a hitbéli kérdésekben. Mintha külön világban élnének azok, akik érintkeznek az Egyházzal, illetve azok, akik egyáltalán nem kapcsolódnak hozzánk. Az iskoláinkba természetesen felveszünk olyan gyerekeket is, akik nem a hagyományos értelemben vett katolikus családból jönnek. Néha ordító a hitbeli tudatlanság. Szomorú, de az általános műveltségnek sem része sok helyütt a keresztény kultúra. Ezen a téren most is hatalmas feladataink vannak. Semmivel sem különb a helyzetünk, mint 900 évvel ezelőtt, Szent Norbert idejében volt.

– Hűen az alapítóhoz, a premontrei rend mindmáig erősen lelkipásztori rend.

– Szent Norbert idejében már léteztek a bencések, az ágostonosok, különböző formában, a ciszterciek. Norbert azonban nem akarta, hogy a szerzetesek csak monostorban éljenek. A monostor a töltekezés helye. Nem véletlen, hogy a mi apátságaink nem hegytetőn vannak, nem is az erdő, a vadon közepén, hanem városokban. Pontosan azért, hogy elérjük az embereket, és az emberek is elérjenek bennünket. Az első perctől így volt a rendünkben. A kanonoki státusz nem is képzelhető el másként, mint lelkipásztori státusznak.

– A mai erősen szekularizált, pluralista világban mi lehet a premontrei rend küldetése?

– Egyházi körökben időről időre megjelenik az igény, hogy térjünk vissza a gyökerekhez, egy rendben az alapító szándékához, a regula markánsabb megéléséhez, és azt hiszem, ez rendben is van, de mindig oda kell figyelni az idők jeleire is. Nos, kérem szépen, nézzük az idők jeleit, mi is vesz körül minket? Itt felsorolhatnám az összes negatív társadalmi problémát: a gazdasági bonyodalmakat és ezek anyagi vonzatait, a családi és közösségi élet kihívásait, a mindenkivel és mindennel szembeni emberi önzést, vagy a saját házunk táján seperve a vallásosság visszaszorulását, az „Élj a mának” jelenséget stb. Ezekre nekünk hiteles élettel kell választ adnunk, sőt meg kell mutatnunk a ránk bízott diákoknak, felnőtteknek, mindazoknak, akik valamilyen módon kapcsolódnak hozzánk és általunk az Istenhez, az Egyházhoz, hogy Krisztus útja ma is élhető és megvalósítható út. Ma is érdemes a vallási és erkölcsi normák szerint a keresztény, ezen belül a katolikus közösséghez tartozni. Ebben nagy segítség az elődök tapasztalata, a múltból mindig tanulhatunk a jövő számára. Összefoglalva:

mindennap ajándék és lehetőség a szeretetre, az imára, a jócselekedetre és a közös munkára. Élnünk kell vele – lehetőség és feladat bőven van.

– A filmben elhangzik, hogy az iskola missziós terület. Hogyan kell ezt értelmeznünk?

– Minden iskola missziós terület. A mai fiatalok hitét nagyon meg kell erősíteni, bizonyos dolgokban rendet kell tenni. Ma nem úgy tájékozódik a fiatal, mint korábban, nem könyvekből, lexikonokból. Az okostelefon segítségével pár kattintással tájékozódhat a sintoizmus témájától a mormonokig, ha akar. Közben viszont fennáll a veszélye, hogy teljesen összezavarodik a sokféle, gyakran egymásnak ellentmondó információktól.

– Szó van arról is a filmben, hogy Szombathelyen jómódú családok gyermekeit, míg Keszthelyen hátrányos helyzetű diákokat nevel-oktat a rend. Nyilván teljesen más pedagógiai módszereket kell alkalmazni a különböző családi hátterű gyerekek, fiatalok esetében.

– Rendünk 1994-ben vette vissza a szombathelyi iskolát, amelybe valóban a jobb anyagi körülmények között élő szülők gyermekei járnak. A keszthelyi iskolát három éve vettük át, ez nem is gimnázium, inkább szakközép - és szakmunkásképző iskola. Nyilván ilyen rövid idő alatt nem tehettünk csodát, de a változás kétségtelen. Megindult ott is egy szintemelkedés, melyre tudatosan törekszünk. Ez nagyon lassú folyamat, a legnagyobb gyakorlatuk e téren a zsámbéki nővéreknek van, ők már két és fél évtizede ezzel foglalkoznak. A gyerekek különböző szakmákat tanulhatnak nálunk, főleg informatikát, de szeretnénk, hogy az egészségügyi szak is fölfejlődjön, hiszen óriási szükség van kórházi ápolókra. Ezeket a gyerekeket nem könnyű fölemelni arról a szintről, ahol tudásban és hitben vannak, legtöbbször önhibájukon kívül. Ez óriási kihívás.

– A filmben megemlít egy esetet: az egyik diák csúnyán összeverve érkezett vissza az iskolába hétfőn. Másrészről pedig arról is beszél, hogy fölöslegesek az egyházi iskolák, ha csak jó matematikust nevelnek, mert ezt bármelyik iskola meg tudja tenni. Szükség van valami többre…

– Ez extrém eset, de kétségtelenül előfordult. Márpedig nehéz annak a gyereknek az Isten szeretetéről beszélni, aki nem tapasztalja azt meg az életében. Az ilyen esetek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Szót kell értenünk a szülőkkel, ami nem könnyű, de nem adhatjuk fel. A szociálisan hátrányosabb környezetben élő gyerekek nevelésében a péntek délutántól hétfő reggelig terjedő időszak sokszor fehér folt, nem tudjuk, hol töltik az idejüket. Hozzáteszem: az elit iskolában tanulók esetében is ugyanilyen nagy a kihívás, hiszen nekik pedig mindenre van pénzük… Azt is tapasztaljuk, hogy a tanulóifjúságunk nagy többsége elzárkózik attól, hogy kollégiumban lakjon a diákévei alatt, az elmúlt huszonöt évben megharmadolódott a kollégistáink száma, ugyanakkor diáklétszámunk megduplázódott – érdekes jelenség.

A másik felvetésére válaszolva: iskoláinkban szükség van többletre a tantárgyak megtanításán kívül, és ilyen többlet a hit, az emberség. Ma nem trendi pedagógusnak lenni, de

szerintem annál szebb hivatás nincs, mint egy kibontakozó élet fejlődéséhez hozzátenni valamit.

Az egyházi, katolikus nevelés tipikusan ilyen. Meg lehet tanítani favágó módon a matekot vagy a történelmet – én egyébként történelemtanár vagyok –, de ha hiányzik belőle a lélek, csak félmunkát végeztünk. Ezért hiányolom a hitoktatást az állami középiskolákból. A hitre nevelés óriási lehetőség, ezért különlegesen fontos a hitoktató, hittanár személye; az, hogy a heti két órában milyen tartalmat ad át a 14-18 éves fiatalnak. A diákok nem fogynak ki a kérdésekből; nagyon lényeges, hogy a tanár megfelelő választ adjon ezekre, ne összezavarja, hanem nyugtassa, bátorítsa őket.

– A film szerint a premontrei közösség férfi és női ágára egyaránt jellemző a lélekből fakadó hit mellett a derű, a jókedv. Sajátossága ez a premontrei rendnek, vagy éppen most ilyen lelkületű társaság alkotja a közösséget?

– Nem merném azt állítani, hogy sajátossága lenne ez a rendnek, egyszerűen ilyen lelkületű emberek jöttek most össze. Nekem nagyon tetszett, amikor Gyulai Endre nyugalmazott szeged-csanádi megyéspüspök a közelmúltban azt nyilatkozta, milyen jó lenne, ha a papjaink többet mosolyognának.

Mi, premontreiek sosem voltunk savanyú szentek, és remélem, hogy nem is leszünk.

Eszembe jut egykori rendtársunk, Klempa Sándor veszprémi apostoli kormányzó. A hetvenes években egy betegség miatt a keszthelyi kórházban feküdt. Kérte, hogy vigyenek be neki könyveket, és az egyik rendtársunk Rejtő Jenő-könyvet vitt be neki. Klempa Sándor akkor olvasott először Rejtőt. Legközelebb, amikor meglátogatta őt ez a rendtársunk, másokkal együtt, nehogy kiderüljön, hogy mit olvas, a püspök atya azt mondta: ettől a Páter Howardtól (Rejtő írói álneve) még kérek olvasnivalót.

Egy szerzetesrendben szükség van derűre és jókedvre. Annyi bánattal, szomorúsággal találkozunk, amit az emberek hordoznak, és nekünk is vannak gondjaink, de nem szabad ebbe belesüppednünk, reményt kell nyújtanunk az embereknek. A Szentatya, Ferenc pápa is többször mondta, hogy az evangéliumot nem lehet szomorú ábrázattal hirdetni. Nem kell bohóckodnunk, komolytalanodnunk, de sugároznunk kell a derűt, a reményt, hogy igen,

bajok vannak, voltak és lesznek, a nyomorúság örök, de nekünk van egy jó hírünk: a Jóisten szeret minket, Jézus Krisztus meghalt értünk a kereszten, de feltámadt.

Meg kell tudnunk vigasztalni az embereket, és ez unottan nem lehetséges. Szóval nem gondolnám, hogy a derű és a jókedv premontrei sajátosság, de az kétségtelen, hogy most nagyon jó humorú emberekből áll a közösségünk.

– Hogyan élik meg egyébként a koronavírus okozta bezártságot?

– Lehet, hogy most nem jót fogok mondani, és bocsánat mindenkitől, aki ezt nem így érzi, de nekem a mostani állapot a gyerekkoromat hozta vissza. Végre van időm majdnem mindenre. Én a vidéki vonalat képviselem a rendben, vannak állataim, naponta kimegyek a tanyára, ellátom őket. Nem kell autóznom! Egy hónapja nem tankoltam, nem is emlékszem, mikor fordult elő ilyesmi. Hál’ Istennek most is sok emberről tudunk gondoskodni, segítünk az időseknek, a mozgásterünk megvan. Óriási segítség a technika, élünk is vele. Nyilván ez nem pótolhatja a személyes kapcsolatokat, de kialakult egy sajátos hangulata ennek is. Már korán reggel ott vagyunk a konventmisén, teljes számban, imádkozunk az emberek szándékaiért, még ha nincsenek is jelen személyesen. Sajátos időszak ez, nem vitatható, hogy próbatétel. Most nem beszélni kell a közösségi életről, hanem odafigyelni, naponta, vigyázni egymásra. Nekünk is van idős rendtársunk, a szobájához van kötve, természetesen gondoskodunk róla. Kihívás, amit élünk most, de számomra kegyelmi időszak is. Nagy dolog az, hogy jut idő az olvasásra. Azt a sok könyvet, amit megvettünk, most végre el is tudjuk olvasni.

– Hogyan látja az egy év híján 900 éves premontrei rend jövőjét?

– Bizakodó vagyok. Több könyvet készülünk kiadni, most lektorálom épp a türjei Historia Domust. Ebből is kiderül, hogy mindig hullámzott a rendtagjaink száma. A XIX. század elején, amikor a II. József által elrendelt feloszlatás után újraindulhatott a rendünk, körülbelül annyian voltak, mint ahányan most vagyunk. Mégis, az élet ment tovább. Hiszem, hogy a Jóisten mindig fog hivatásokat ébreszteni, ha szüksége lesz ránk. Bizakodva nézek a jövőbe. A mi dolgunk, hogy olyan hiteles életet éljünk, ami sokak számára vonzó.

Fotó: ODPictures Art Studio

Bodnár Dániel/Magyar Kurír