„Isten szólt bele a történelembe” – Kerkai Jenő SJ 1956-ban és 1956-ról

Kerkai Jenő (1904–1970) jezsuita a 20. század legnagyobb magyarországi agrárifjúsági mozgalma, az európai vonatkozásban is jelentős Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT) alapítója volt. Egész életét a magyar nép felemelésének szentelte, kora legszegényebb rétegeinek, az agrárifjúságnak és a munkásságnak volt az apostola, a kommunista hatóságok 1949 februárjában mégis letartóztatták, majd államellenes összeesküvés és népellenes tevékenység vádjával elítélték.

Az ’56-os forradalom idején Kerkai Jenő néhány hónapig szabadlábon mozoghatott, egészen az 1957. áprilisi ismételt letartóztatásáig. Életének erről az időszakáról eddig kedveset tudtunk, ám a közelmúltban egyre több információ került nyilvánosságra a kortárs visszaemlékezések, valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Kerkaira vonatkozó anyagainak köszönhetően, amelyek Varga Lajos püspök úr kutatásai révén váltak ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt is.

Kerkai Jenő 1956. október végén szabadult a váci börtönből, ahol megválasztották a politikai foglyok nemzeti bizottsága elnökének. Tíz évvel később naplójában így emlékezik a szintén jezsuita – és váci rabtárs – György öccsével közös szabadulásra: „Együtt törtünk ki a váci fegyházból a felejthetetlen ’56-os események egyik napján, s együtt bujdostunk a következő éjszakán a szentendrei Duna-parton. Krisztus-királyság vasárnapjának hajnalán egy kidőlt fatörzsön koncelebrálva mutattuk be a legszentebb Áldozatot. A csillagok ragyogása jelentette hozzá a gyertyafényt.”

A szabadulás után egy ideig sógoránál lakott Budapesten, de a börtönben szerzett betegségei miatt kórházi kivizsgálásra és kezelésre szorult. A „csíkosban” töltött évek alatt ugyanis fél szemére megvakult, szíve, idegrendszere és ízületei súlyosan károsodtak. Míg kórházban volt, testvére a közösen készített apostoli terveiket megosztotta a papsággal. 1956. november 12-én a börtönből szabadult papok – mint a piarista Török Jenő, Bulányi György, az egyházmegyés Himfy Ferenc és a jezsuita Kerkai György – a piarista rendházban gyűltek össze, ahol a Kerkai Jenő és György által előkészített program alapján határozták meg az ifjúsággal kapcsolatos terveiket, amelyek a következő években is inspirálták az illegális ifjúsági lelkipásztori munkát. Egy 1960-as belügyi jelentés szerint „A mozgalom eszmei és szervezeti vezetésében különösen nagy szerepet játszanak a betiltott jezsuita rend tagjai. Ők fejtik ki a legaktívabb ideológiai és szervezőmunkát. (…) Tevékenységüket mutatja, hogy az ellenforradalom után P. Kerkai Jenő és Kerkai György kezdeményezték az illegális munka további folytatását”.

Kerkai Jenő a kórházi kezelések után újra szervezkedni kezdett. Felkereste rendtársait, továbbá az 1946-ban feloszlatott mozgalma, a KALOT munkatársait, valamint a Demokrata Néppárt vezetőit, amely párt születésénél még 1944-ben bábáskodott. 1957 elején Őrszentmiklósra vonult vissza, ahol egy ügynöki jelentés szerint „prédikációiban a legvadabb reakciós hangot ütötte meg, dicsérte az ellenforradalmat. Szemlátomást növekedett hallgatóinak száma. Már a reformátusok is odajártak”. Esténként bibliaórákon találkozott az emberekkel, családokat látogatott, egyházi és politikai előadásokat tartott házaknál. Még a párttag orvost is felkereste, hogy vallásos estét szervezzen náluk.

Egy 1964-es III/III-as jelentés szerint Kerkai „egy kispapokból álló csoportot szervezett. Ezek a kispapok konkrét ellenséges tevékenységet fejtettek ki az ’56-os ellenforradalom alatt. Népidemokratikus államrend ellenes iratokat sokszorosítottak és terjesztettek”. Valóban, Kerkai sejtmódszeren alapuló csoportokat szervezett, főleg az egri szemináriumban tanuló kispapokból, valamint papokból. Úgy építette fel a csoportokat, hogy esetleges újbóli letartóztatása után is tovább tudjanak működni; egy részük valóban folytatta az illegálisnak számító szervezkedést. Ő maga néhány egykori KALOT-munkatárssal írásokat is megfogalmazott, illetve összegyűjtött. Ezeket sokszorosították, s a megbízhatónak ítélt papok és kispapok között terjesztették, akiknek elolvasás után meg kellett semmisíteniük az iratokat. Az állambiztonság helyesen ismerte fel ezek célját: „főleg a papok számára ad ideológiai felkészültséget az ateizmus ellen”. A szamizdatokat később a vácrátóti templom oltára mögött rejtették el, ám azokat a rendőrség 1960-ban megtalálta, és felhasználta az ifjúsággal foglalkozó papok elleni perek előkészítésben.

Kerkai saját írásai közül kiemelkedik az Üzenetek viharból című, tizenhat oldalas, négy levél formájában megírt dolgozat, amelyben a politikai és az egyházi helyzetet elemzi. Az írás csak a rendőrség által lefoglalt iratok között maradt fenn, és mostanáig ismeretlen volt.

Dolgozatában Kerkai Jenő azt fogalmazta meg, hogy Isten szólt bele a történelembe a magyar forradalom által.

Így érvel: „(…) ha a forradalmunk megfontolt és előkészítés eredménye lett volna. Akkor alig volna mentségünk, akkor országunk pusztulásáért magunknak kellene viselnünk a felelősséget. De ami történt, azt senki sem tervezte, senki nem szervezte, de még csak nem is akarta. Úgy jött, mint egy irtózatos robbanás.

Tizenkét év minden fájdalma, gyötrelme, kínja és elkeseredése szétvetette az abroncsokat. És ebben a borzalmas felemelő pillanatban az volt a nagy élményünk, hogy egy kis töredék kivételével valamennyien egyek vagyunk.

Úgy jött, mint egy természeti csapás. Ahogy a víz áttöri a gátat, ahogy a földrengés töröl el városokat, úgy tört ki itt is a nép felgyülemlett haragja. A természeti csapások pedig végső fokon az Istentől jönnek. (…) A csapás elsősorban nem nekünk szól, hanem általunk egy ismeretlen hatalomnak. Népünk kitörő haragján keresztül e pillanatban az Isten közvetlen szól bele a történelembe. Emellett szól forradalmunk tisztasága is”. Ezt 1956. november 7-én írja, amikor a szovjet tankok már eltiporták a forradalmat. „Van-e hát remény a sötétségnek ebben az órájában?” Kerkai válasza a saját kérdésére: „VAN.

Isten az, aki elkezdte. Isten lesz az, aki be is fejezi.”

Ebben az Istenben bízott Kerkai Jenő, s ’56 decemberében munkatársai hiába biztatták, hogy meneküljön el az országból, ő mégis maradt. Úgy gondolta, az a hivatása, hogy mindenben osztozzon a népe sorsában. 1957 áprilisában újból letartóztatták. A magyar jezsuiták közül ő töltötte börtönben a legtöbb időt, több mint tíz évet; 1959 szeptemberében szabadult végleg.

Nem meglepő, hogy az állami szervek a későbbiekben is „veszélyes” kategóriában tartották nyilván, és többé nem végezhetett semmiféle nyilvános papi tevékenységet. Halála előtt nem sokkal mégis így foglalta össze hivatását és reményét: „Életem-halálom egyetlen szerelmének most is a magyar népet s hazát tekintem az előkészületi évekkel, a szervező munkákkal, a börtön szenvedéseivel és az eljelentéktelenedés szíves vállalásával.

Vigasztal a tudat, hogy odaátról is lehet hatékonyan folytatni a földi életfeladat szolgálatát. Bízom a magyarság nagy jövőjében történelmének erős transzcendens aranyfedezete miatt.”

Rendíthetetlen hite és hazaszeretete inspiráló példa lehet számunkra is.

Szerző: Koronkai Zoltán SJ

Fotó: jezsuita.blog.hu; JTMRL e-archívum; Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában jelent meg.