A belga Teréz anya, akinek Ipolytölgyes a második otthona

– Honnan tudott róla, hogy létezik Magyarországon egy kis intézmény, ahol fogyatékkal élő gyerekeket gondoznak?

– Egy iskolában tanítottam, és minden évben vittük a diákokat valamelyik európai országba. Ez nagyon sokba került a gyerekeknek, ezért olyan lehetőséget kerestünk, ahol dolgoznak valamit, és meg is tudnak szállni, és amellett egy új kultúrával is találkoznak. Egy pap, aki szintén ott dolgozott a börtönben, ahol pszichológusként én is, kapcsolatban állt a Bouwordéval. Mondtam neki, hogy mi nem építeni szeretnénk, mert az én diákjaim gyógypedagógiát tanulnak – így kerültünk, szinte véletlenül Magyarországra, Ipolytölgyesre. Az első pillanattól nagyon egymásra találtunk a nővérekkel, akik akkor itt éltek, és az itteni dolgozókkal – és a gyerekekkel is. Bentlakót kéne mondanom, de számomra gyerekek maradtak, az én gyerekeim, hiába nőttek meg… Rögtön megkedveltük egymást. Tizenöt diákkal jöttem először, Johnnal (John Van Mieghem, aki szintén megkapta idén a Szent Erzsébet rózsája díjat – a szerk.) hoztuk őket. 24 órán át utaztunk ide: először vonattal Brüsszelbe, ott átszálltunk Köln felé, onnan Bécsbe, onnan Budapestre, ott két metróval a vonathoz, aztán busszal Ipolytölgyesre. Volt egy magyar ismerősünk, ő várt minket Budapesten az első alkalommal, és elkísért Ipolytölgyesre. És attól az első úttól kezdve ez az egész csak görög, görög tovább…

Azóta eltelt 32 év, és Ipolytölgyes az életem egyik céljává vált. A második évre már tudtam pár szót magyarul – ez fontos volt, mert például az ott dolgozókkal így több kapcsolatom lett, akkoriban nem nagyon tudtak angolul, se németül. Ma már elboldogulok magyarul a faluban, a metróállomásokon, az étteremben is.

– Hogy indult el az a hihetetlenül gyümölcsöző adománygyűjtés, amelyet a Szent Erzsébet Otthon javára végeztek?

– Elkezdtünk gyűjteni ruhát, játékokat, törülközőket, bármit, amire szükségük volt. Akkoriban a gyáraktól is lehetett ilyesmiket kérni Belgiumban, a szállításra pedig összegyűjtöttük a pénzt. Maga a szállítás elég bonyolult volt, közben éppen véget ért a kommunizmus, de még mindenhez rengeteg papírmunkát kellett elintézni. Mindig új ruhákat kértem, a cégektől és a barátoktól is, nem levetett ruhákat, úgy éreztem, az nem lenne jó. Sok cég nagyon együtt érzőnek bizonyult, mindig telefonáltak, elmondták, hogy mit tudnak éppen adni, nekem csak össze kellett gyűjtenem, és a szállítást megszerveznem.

Az iskola miatt kapcsolatban voltam bankokkal is, és olyan jól szituált emberekkel, akik örömmel támogattak karitatív projekteket, így sok szponzort tudtam szerezni. Ahhoz ragaszkodtam, hogy mindezt a gyerekekre költsék, ne az épületre.

Nagyon fontos az adoptációs projektünk is, ami talán 20-25 éve kezdődött. Főként azoknak a bentlakóknak kerestem őket jelképesen örökbefogadó szülőket, akik különösen szegények voltak, nem voltak rokonaik, vagy voltak, de egy évben egyszer ha jöttek. Eleinte 50 eurót kértem, most már 60-at, ami Belgiumban nem számít egy nagy összegnek. Mivel ez ma már nem olyan sok pénz, de nem akartam emelni, ezért az adoptálókat dupláztam meg: sok gyereknek két örökbefogadója van ma már, illetve van, akinek három-négy. Feri például nagyon szeret koncertre menni, de ez igen költséges ebben a helyzetben – egy régi tanítványom, aki ismeri is Ferkót, habár már ő maga is kétgyerekes apuka, támogatja őt, hogy mehessen koncertekre. Az adoptálók többsége volt diákunk, vagy az ő szüleik. Minden évben, mikor hoztam diákokat, beszéltem nekik erről a projektről, s pusztán ebből mindig létrejött néhány új örökbefogadás.

– Hogyan hat az ideérkezőkre Ipolytölgyes?

– Hoztam ide látogatóba például szponzorokat, s mindenkit megrendített az esetek súlyossága, a sok halmozott fogyatékosság. Enyhébb fogyatékkal élőt szinte mindenki ismer, de a súlyosabb fogyatékosságok sokkolják az embereket… Még az igazgatóm is, mikor egyszer eljött velünk, csak az otthon felét jártuk be, amikor azt mondta, nem bír többet… Ennyire szíven üti az embereket. Számomra ez már más, én Beát, Ferkót, Balázst és a többieket látom, nem a fogyatékosságukat; számomra olyanok, mint bármelyik másik ember. Nekünk is vannak fogyatékosságaink, csak nem is tudjuk egymásról… Vagy a személyiségünkkel vannak komoly problémák.

Ezekben a gyerekekben, ezekben a bentlakókban csodálatos, hogy mennyire tiszták; hogy nem viselnek álarcot. Ha szeretnek, elmondják, ha nem szeretnek, azt is. Ha ízlik nekik az étel, elmondják, ha nem, azt is. Nekünk szoktak lenni hátsó gondolataink – nekik nincsenek ilyenek; nyitottak, őszinték. Odahívnak magukhoz, törődnek veled… De megértem azokat is, akik első alkalommal félelmet éreznek, nem mindig könnyű ez, de annyira vendégszeretőek… Ezzel megnyitják mindenkinek a szívét. Bárkit hoztam ide, döbbenetes volt, hogy egy-két nap alatt milyen kapcsolatok alakulnak ki! A diákokkal is. Egy régi tanítványom elhozta a bazális stimuláció módszerét, évente egy-két turnusban harminc-harminc hallgató jön ide ezt elsajátítani. És mindig megdöbbenünk, milyen gyorsan létrejönnek itt a kapcsolatok: egy-két nap, és máris integrálódtál az otthonba.

– Sok-sok diákot hozott Ipolytölgyesre az évek során – mit figyelt meg, hogyan hatott rájuk ez az egész, megváltoztatta-e őket valamilyen szinten?

– Igen, mindenképpen hatott rájuk, és valóban meg is változtatta őket. Rádöbbentek például, hogy milyen jó dolguk van… Hogy ők csak úgy odamennek a hűtőhöz, és kivesznek egy kólát… Vagy bármit, amit szeretnének. Mi önállóak vagyunk, önellátóak, elmegyünk moziba, színházba, kávézni, ha kedvünk van… Ez a ma már 150 ember, aki itt él, más emberektől függ. Ha az itt dolgozók nem szerveznek számukra programokat például, akkor nem történik semmi. A diákjaink ezzel szembesültek, úgyhogy a 104 adoptált bentlakónak nagyjából 200-220 örökbefogadója van, javarészt az itt járt tanítványaim révén. Személyes ismeretség alapján választották ki, kit akarnak adoptálni, és sokszor a súlyos esetek közül. Kinyílik itt a fiatalok szeme… Aztán hazamennek, vagy Budapestre, visszatérnek a nyugati világba, a materiális világba, de megismerték ezeket a gyerekeket, és ettől már mások.

Minden évben egyszer egyedül jövök el két napra, bejárom az otthont, figyelem a dolgokat, tájékozódom, aztán írok egy hosszú levelet, melyben beszámolok mindenkinek az általa örökbe fogadott „gyerekről”, melléteszek egy friss fényképet is róla, és postán küldöm el, hogy kézzelfogható legyen. Szoktak mesélni másoknak a „gyerekükről”, a születésnapjára ajándékot küldenek, vagy megkérdezik, mikor küldök megint adományt, mert akkor beletennének valamit az „ő gyereküknek”. Idő kell az örökbefogadóknak szóló beszámolók megírására, átgondolására, de ezt nagyon komolyan veszem, mert fontos, hogy kapjanak visszajelzéseket, biztatást a folytatásra.

Nagy hatással van ez a hely az emberekre. És már nagyon sokan ismerik Ipolytölgyes nevét, hiába csak egy kicsi falu. Ezt az egészet a gyerekeknek köszönhetem – ha ők nem lettek volna olyan nyitottak felém, ebből az egészből semmi nem lett volna!

– Vissza tudja idézni az első ittlétét, milyen érzések törtek fel Önben? Mi érintette meg legjobban?

– A halmozottan sérült esetek súlyossága… És a magányuk. Többségüknek volt családjuk, látogatták is őket, de mindenben rá voltak utalva az itt dolgozókra. A saját gyerekeim is kicsik voltak még, 2 és 4 évesek, s arra gondoltam, ők milyen szerencsések, meleg otthonban élnek, szerető családban… Most már a Szent Erzsébet Otthon is egy melegséget árasztó otthonná vált. Jó változást hozott a bazális stimuláció módszere is, amit a volt tanítványom tanított meg az itt dolgozóknak; apró lépésenként változott a hozzáállás. Az etetést, a fürdetést lehet semlegesen végezni, de lehet kedves, gyengéd mozdulatokkal is… Szóval az első alkalommal rögtön eldöntöttük, hogy visszajövünk, s azóta a második otthonom lett Ipolytölgyes.

– Melyik elért eredményre a legbüszkébb Ipolytölgyes kapcsán?

– Talán arra, hogy hidat építhettem egy kelet- és egy nyugat-európai ország között. És akiket elhoztam, azok számára megszűntek az országhatárok – ami a gyerekeknek és az ott dolgozóknak köszönhető. Mi már itt voltunk, amikor véget ért a kommunizmus, amikor a fal ledőlt – és soha nem hagytuk el őket. Mindig jöttek a diákjaink, és idővel egyre több iskola lett bevonva, már ők is évek óta visszajárnak. Vagyis a kapcsolatokra vagyok a leginkább büszke. Mindez a nyelvi nehézségek ellenére is működik; mindig azt mondom a diákoknak, csak száz szót tudjanak – a lényeg, hogy a kezükkel, lábukkal, szívükkel kifejezzék a szeretetüket. Az mindig ünnep, buli, mikor a belgák megérkeznek… És számunkra is! Annyit nevetünk, és annyi mindent csinálunk, sokat játszunk.

– Egyik különleges akciójuk az volt, amikor Ferikének speciális széket kellett szerezni…

– Igen, nem volt számára használható szék, amputálni akarták a lábát – kamasz volt még akkor –, de számunkra ez szóba sem jöhetett… Egy gondozó elkísérte repülővel Belgiumba – roppant bonyolult volt, de mindent sikerült megoldani... Ott aztán egy gyárban készítettek neki egy az ő testére szabott tolókocsit. Nagy élmény volt, Ferinek is; karácsony tájékán volt ott, megnéztük a brüsszeli karácsonyi vásárt, nagy kaland volt mindannyiunknak! Feri számomra az intézet szimbóluma…

– Úgy tűnik, Ön nagyon jól tud motiválni másokat – van ennek valami titka? Hogyan kell ezt csinálni? Hogy kell embereket rávenni például arra, hogy támogassanak sérült gyerekeket Magyarországon?

– Azt hiszem, azzal, hogy olyan sok mindent tudok mesélni róluk, hogy átérzik: ez egy valóságos dolog. A szívemben hordom őket, és annyira ismerem őket… Sok helyen beszélek róluk, konferenciákon, cégeknél, és az emberek nyitott szívvel hallgatnak. Annyira a részemmé váltak, talán ez a titka.

Emlékszem, pár éve egy iskolában egy újságíró is hallgatta az előadásomat Ipolytölgyesről – fotózni jött csak a helyi laptól, de utána azt mondta, ez volt az első alkalom, hogy fotózni küldték, és mégis végig odafigyelt az előadásra… És rögtön szponzorálni szerette volna valamelyik gyereket.

– Az iskolájuk egy diákja a halálában még inkább összekötötte Önöket Ipolytölgyessel...

– Igen, egy hallgatónk ott van eltemetve az otthon kertjében… Ahol a játszótér van, mert Pauline támogatta a játszóteret. Itt volt gyakorlaton négy éve, 10 napra; később problémái lettek, amiről mi nem tudtunk (több ezer hallgatónk van), pszichiátrián volt hónapokig, kimaradt az iskolából – és amikor a család már éppen úgy látta, hogy jobban van, öngyilkos lett. 24 éves volt, és a világ túl kemény volt számára... Hátrahagyott egy levelet, amiben azt írta: az egyetlen hely, ahol boldog volt, az Ipolytölgyes. Minden félretett pénzét az otthonra hagyta. A szüleivel gondolkoztunk, mi legyen, és Zsuzsa (az igazgatónő) akkoriban akart egy játszóteret a lakóknak, amit kerekesszékkel is lehet használni. Még egy szponzort kerestem, és meglett a játszótér. Tavaly szeptemberben a szülei elhozták a hamvait, és itt temették el; eljöttek a testvérei és néhány diáktárs, ott voltak a gyerekek és a dolgozók is – nagyon szép együttlét volt. Úgyhogy Pauline most Ipolytölgyesen él. A bátyja azt mondta, „Pauline mindig is szeretett volna egy saját játszóteret – most megkapta végre…” 

Fotó: Lambert Attila

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír