Ahol a befogadás nem fellángolás – Menekült gyerekek a budapesti Patrona iskolában

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Egy kongói család gyermekei és egy afgán kisfiú tanulnak jelenleg a Patrona Hungariae Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskolában, tavaly pedig egy iraki kurd család két gyermeke is járt ide. A gimnáziumi részt csak lányoknak tartják fenn, az egyetlen kislány, a kongói Christalline itt szeretné folytatni tanulmányait. A többieknek hatodik osztály után új iskolát kell keresniük – a beszélgetés során kiderül, hogy mint életük sok területén, ebben sem maradnak magukra, tanáraik és a befogadásukat előmozdító jezsuiták szívükön viselik sorsukat.

Miért fogad be menekült gyerekeket egy katolikus iskola? – Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont igazgatója elmondta, hogy Forrai Tamás akkori jezsuita tartományfőnök kérte meg őket, hogy fogadjanak be iskolájukba néhányat a Jezsuita Menekültszolgálat által pártfogolt családok gyermekei közül. Iraki és afgán gyermekekről volt szó. A kongói család később jött, ők is a jezsuiták és a Fokoláre mozgalom ajánlására. Közben egy budapesti egyházközség felkarolt egy kameruni családot, ők is jelezték, hogy ide íratnák be a gyerekeket. Ehhez természetesen előbb meg kell ismerniük őket, mint ahogy minden más gyerek esetében is történik.

Ebben az iskolában ez nem egy program, nem egy tudatos üzenet, és semmiképpen sem egy keresztény vagy politikai „termék” – hangsúlyozta az igazgatónő. A menekült gyerekek befogadása tökéletesen illeszkedik a nővérek több mint 150 éves rendi hitvallásába, abba, amit más országokban és a többi magyarországi intézményükben is tesznek. Az Egyház több évszázados tudása, karizmája ez: tudjuk, melyek azok a szerzetesrendek, energiák, amelyek mozgósíthatók, amikor segítséget kér valaki, aki a peremen él, ínséget szenved. A rendalapító, Gerhardinger Terézia anya a 19. században Bajorországban a lányok iskoláztatását tűzte ki célul, mert akkor ők éltek a társadalom peremén. A jelenlegi épületben 1950-ben kezdődött el a gimnáziumi oktatás, egyike volt annak a nyolc szerzetesi iskolának, amely működhetett a szocializmus alatt. 1950-ben a katolikus középpolgárság, értelmiség, a vidéki gazdálkodók, az úgynevezett kulákok voltak a peremen. Ugyanabból a hivatástudatból vállalták el a nővérek, hogy iskolát indítanak a diktatúra idején, amilyen hivatástudatból ma befogadják a menekülteket, vagy romamissziót működtetnek Halmajugrán, Markazon, leánykollégiumokat tartanak fenn a Délvidéken. A menekültek befogadása nem egy fellángolás, hanem ebbe a lelki tartalomba illeszkedik bele. Ezért fogadták be a nővérek ezeket a gyerekeket, ezért biztosítanak számukra ingyen étkezést, vasárnapi ebédet, egy édesanyának pedig munkát.

Beszélgettünk tanárokkal és diákokkal, és mindegyik beszélgetésből az derült ki, hogy nagyon természetes módon élik meg ezt a helyzetet. Úgy működik minden, mint egy nagycsaládban: foglalkozni kell minden gyerekkel, minden családtaggal, a problémákat nem elhárítani, hanem kezelni kell, a leggyengébbeknek pedig különleges figyelemre van szükségük.

A gyerekekkel szóba elegyedve az a közösségi oldalakon látott rajz jutott eszembe, amelyen egy felnőtt és egy kisgyerek beszélget. „Az iskolátokba járnak külföldiek?” – kérdezi a felnőtt. Mire a gyermek csodálkozva válaszol: „Nem tudom. Az én iskolámba csak gyerekek járnak.”

Az afgán származású Hamid ötödik osztályos, olyan gyerek, mint bárki más, sok barátja van. Nem is nagyon érti a kérdést, amit fel szeretnék tenni neki a beilleszkedésről, inkább a nyelvi nehézségekre terelem a szót. Igen, eleinte voltak nyelvi nehézségei, de már azok sincsenek, remekül beszél magyarul. Több tanuló megfogalmazza: „Mi vagyunk a legjobb osztály, mert összetartóak vagyunk.” Mi tartja össze az osztályt? „A barátság, a közösség, hogy nagyon pozitívak vagyunk mindannyian, és segítjük egymást” – mondják.

Hamid osztályfőnökétől, Guzsvinecz Bernadettől megtudjuk, hogy sok nehézségen ment keresztül a kisfiú – konkrétumokat nem mond, talán ő tudja, de nem kérdezgeti a családot, a gyermeket sem. Hamid családja itt akar maradni, fontosnak tartják, hogy beilleszkedjenek. A szülők is tanulnak magyarul. Nyugodt légkört szerettek volna biztosítani a gyereküknek, azért íratták ebbe az iskolába. Jól beilleszkedett, csupa mosoly, csupa derű kisgyerek, könnyen befogadták a többiek, nem voltak előítéleteik. Ugyanolyan csintalansággal van tele, mint a többiek. Bár muszlim, részt vesz a szertartások nagy részén, a reggeli imákon örömmel viszi a gyertyát, időnként mond is imát.

Belucz Györgyné Ildikó, az általános iskola igazgatóhelyettese úgy látja, hogy az integráció útja sokszor menet közben, a tapasztalatok alapján alakul ki. A tanárok például úgy segítették az idegen anyanyelvű gyerekek – köztük egy Budapesten élő portugál kislány – alapvető szókincsének bővítését, hogy kiírták a tárgyakra a magyar nevüket – ez megtetszett a magyar anyanyelvű gyerekeknek, és kérték, írják fel angolul és németül is.

Az iskolába járnak nehéz körülmények között élő magyar gyerekek is, és a diákok nagyon érzékenyek társaik és mások problémái iránt is. A gyerekeket elsősorban az életnek kell nevelnünk, észre kell venniük ezeket a nehézségeket – hangsúlyozza az igazgatóhelyettes. Másokért is összefognak: amikor lakástűz volt az egyik családnál, és vidékre kellett költözniük egy időre, a nagyobbik gyereket befogadta egy másik család, hogy az iskolában maradhasson. Türelemmel, szeretettel segítenek tanulni az idegen anyanyelvűeknek is, akik kezdetben könnyített anyagot, rövid memoritereket tanulnak. Ők általában apránként mondanak el néhány dolgot az életükről, sokaknak kemény tapasztalataik vannak, találkoztak sok szenvedéssel, találkoztak a halállal is. A tanárok mindezekre nem kérdeznek rá direkt módon. Isten végtelen kegyelme, hogy a sok traumát átélt gyerekek gyógyulnak, a többiek pedig nyitottak lesznek az elesettekre. Sokat tanulnak a nehéz sorsú magyar és a menekült gyerekektől is a többiek, megerősödik bennük a közösség érzése, a világot pedig akkor tudjuk jobbá tenni, ha közösségben vagyunk – vallja a pedagógus.

Megkérdezzük Christalline-t, a tizenegy éves kongói kislányt, hogy érzi magát az iskolában. Franciául mesél, de az óvoda szót már magyarul szövi bele a mondatba. Kongóban járt óvodába, az első három osztályt és a negyedik felét is ott végezte, de már Budapesten fejezte be. Kongóban nagyon szigorú az iskolarendszer – tudjuk meg. – Reggel héttől délután kettőig vannak bent az alsósok, egy negyedórás szünet van csak. A felsősök délután 4-5 óráig tartózkodnak az iskolában. A tanárok nem olyanok, mint a budapesti iskolában – mondja Christalline –, kevésbé érződik rajtuk, hogy szeretik a gyerekeket, és mindent azonnal büntetnek. Hatnapos iskola volt, mindennap más egyenruhát kellett hordaniuk. Hallotta, hogy a Patronában egyszer valaki azt mondta a tanárnak, hogy hagyja békén – ezért Kongóban már kirúgták volna. Látszik rajta, és el is mondja, hogy nagyon jól érzi magát ebben az iskolában, új otthonra talált magyar társai között. Örömmel meséli, hogy két magyar barátnőjénél tölti a szombatokat, együtt tanulnak, az egyik édesanya segít neki matematikát tanulni. Nyáron is sok időt töltött velük, még táborba is elvitték.

Rubovszky Rita felhívta a figyelmünket arra, hogy a kongói gyerekek hazát, nyelvet, többen közülük családot is váltottak, most mégis szerető közegben élnek, barátokra is találtak. Van olyan magyar gyerek, akiről nem készítenek riportot, de soha sem várja otthon szerető család – neki nehezebb a beilleszkedés. Nehéz az integráció, a tanárok hősök, ugyanakkor nem látjuk azt a hétköznapi hősiességet, amit a kevésbé egzotikus gyerekekkel gyakorolnak.

Ő maga igazgatóként a fenntartó iskolanővérek világi munkatársának érzi magát, közel áll hozzá a rend karizmája, hitvallása. Ezt a hitvallást kell lefordítani az iskolában, akár a magyar gyerekekkel, akár a menekültekkel foglalkozva. Azzal, hogy tud franciául, nagyon közel került Christalline és Francis családjához. Fontos ugyanakkor megtanulnia, hogy a segítő szakma szabályai szerint menyire vonódjon bele a családok életébe. Meg kell tanulnia egyszerre mindent adni magából, mert keresztény lelkiismerete ezt diktálja, másrészt nem vonódni be annyira, hogy átlépje a határokat. Pótmamaszerepbe is került, mert a gyerekeknek erre szükségük van, nem mondhat nemet nekik. Ugyanakkor nem lehet a család főtanácsadója, aki magára vállalja a döntések terhét, és a saját gyermekétől sem veheti el az időt.

Az iskola sokat kap a befogadás által, ehhez azonban kell a befogadottak együttműködése – tette hozzá az igazgatónő. Ezek a családok itt akarnak maradni, szorgalmasan dolgoznak, elfogadnak minden közösségi szabályt. Különleges dolog az is, hogy a kongói család érkezésével az iskola közösségéhez eljutott a konkrétan átélt keresztényüldözés híre, amelyről korábban csak a médiából hallottak, és ott sem sokat. 

Megtudjuk, hogy a Katolikus Karitász és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is sokat segített, lehetővé tette, hogy felvegyenek valakit, aki ezekkel a gyerekekkel foglalkozik. Ez óriási segítség a kongói család esetében: van itt egy szociális munkás, aki beszél franciául, mellettük áll. A hétgyermekes családnak az ő segítségével tudták biztosítani a családi pótlékot, az adókedvezményt, az ingyenes étkezést. A Jezsuita Menekültszolgálat munkatársai is mellettük állnak, önkénteseik sokat segítenek, általuk sikerült lakást is szerezni. Nélkülük nem is tudnák vállalni – teszi hozzá. Az édesanya munkát is kapott az iskolában – tudjuk meg, de amikor vele szeretnénk interjúzni, éppen a munkája révén kicsit jobban belelátunk a helyzetébe: a feketemosogatóban dolgozik – a konyhát és az iskolát is fenntartó Boldogasszony Iskolanővérek biztosítanak munkát számára –, holott egyetemet végzett ápolónő, Kinshasában főnővér volt a kórházban. Szívesen dolgozik, de nagyon hiányzik az eredeti munkája, amelyet nyelvtudás hiányában egyelőre nem végezhet. Érezzük, hogy a család tragédiájának csak egy nagyon kicsiny részét látjuk a könnyeiben. Megrendítő hallgatni ezt a szép, szelíd, szomorú asszonyt, aki azt is elmondja, hogy a rózsafüzér imádkozása ad neki erőt. A család mind a hét gyermekkel naponta elmondja a rózsafüzért, az iskoláért és az őket befogadó nővérekért, Magyarországért is mindennap imádkoznak. A keresztényüldözés elől elmenekült család számára ez nagyon fontos.

Nagyon pozitív üzenetet hordoz, hogy a gyerekeket az osztályok nemcsak befogadták, hanem mindenki, a szülők is próbáltak segíteni: ruhát, bútort hoztak, berendezték az otthonukat, próbáltak munkát keresni a szülőknek. És ez a segítség folyamatos, szinte minden héten felajánlanak valamit.

Megtudjuk, hogy tavaly év végén a Te Deumon a kongói édesapa családja nevében megköszönte az iskola közösségének ezt az összefogást. Kimentek az oltárhoz, a szülők és a hét gyermek, szépen felöltözve álltak ott hétszáz ember előtt. Az édesapa hálája jeléül gyönyörű, zengő hangon elénekelt egy kongói spirituálét a befogadásról. Mindenki érezte, hogy itt valami komoly dolog történik – idézte fel Rubovszky Rita. Mi is éppen ezt éreztük a riport során végig: itt nagyon komoly dolog történik.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír