Atyát ismerni a papban – Beszélgetés Pápai Lajos nyugalmazott győri megyéspüspökkel

– Több könyv fordítója és szerzője. Mi volt a szempont ezek kiválasztásakor, illetve megírásakor? Mindig ahhoz nyúlt, ami épp érdekelte, vagy más mozgatta?

– Részben az is, de részben, hogy milyen lehetőségek voltak, hogy mit lehetett éppen kiadni és minek a fordítására volt alkalom. Az első a Szent II. János Pál pápával készült interjúkötet volt, amelyiknek a címe: Ne féljetek. Ezt veszprémi plébánosként fordítottam, ezt követően közreműködtem a Katolikus Egyház Katekizmusában – egy részét én fordítottam, ott nincsenek feltüntetve a nevek –, majd Vanyó László professzor sorozatában is fordítottam enciklikákat. Ezek mind aktuálisan, éppen akkor kellettek, az érdeklődési körömhöz is közelállók voltak, úgyhogy szívesen fordítottam.

– Most is dolgozik valamilyen könyvön?

– Tíz éven keresztül prédikáltam a győri székesegyházban a nagyböjti péntekeken. Mindig más plébánia hívei jöttek be zarándoklatra. Volt egy szentmise, majd a Könnyező Szűzanya kegyképéhez vonultunk. A prédikációk a Szent István Társulatnál fognak megjelenni kötetbe rendezve – ez most épp nálam van, át kell még néznem. Ezekben a beszédekben tulajdonképpen az egész dogmatika benne van. Nem hagyományos prédikációk, dogmatikai kérdésekről szóltak. Remélem, valamikor ősszel vagy karácsony előtt megjelenik.

– Amikor felkérték, hogy lelkigyakorlatot tartson a Szatmári Egyházmegye papjainak, megjelölték a témát vagy szabadon választotta azt, amiről aztán beszél?

– Nem volt megjelölt téma. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mi az, ami egy ma szolgálatot teljesítő pap életében fontos, amit újra és újra át kell gondolnia. Ilyen értelemben mindig a Krisztusba vetett hitünkről beszélek – ez mindennek az alapja –, aztán az apostoli küldetésről, ennek a különféle feladatairól, felelősségeiről, áldozatairól. De szó lesz még az apostoli küldetésről – mint a pap hivatásáról. Aztán a pap atyaságát is megvizsgáljuk, Szent József atyaságához hasonlítva. Szent II. János Pál pápának jelent meg ezzel kapcsolatban egy nagyon szép enciklikája, a Redemptoris custos, illetve nemrégiben, Franciaországban egy kis könyv, ami pontosan erről szól. Mivel Krisztus az Egyház jegyese, és mi Krisztus nevében, az ő személyét megvalósítva tevékenykedünk, a pap is részt vesz Krisztusnak ebben az Egyházzal való jegyesi vagy férji küldetésében – ez is egy érdekes oldala a papi küldetésnek, sőt a cölibátusnak is.

– Hogyan lehet mindezt erősíteni a papokban?

– Azt hiszem, hogy általában amit a törvény tart fenn, azt nem nagyon lehet erősíteni. Valaki egyszer szellemesen azt mondta: ha fakultatívvá tennék a papság számára a nősülést, a cölibátus vagy eltűnne, mint a protestánsoknál, vagy visszaszorulna a szerzetesrendekbe, mint az ortodoxoknál. Tehát lehetne akkor mondani, hogy a törvény tartja fönn. De nem így van. A törvény csak megfogalmazza az Egyház meggyőződését, hogy ez ilyen fontos, és ha az ember ezt megérti, akkor tudja szívvel-lélekkel végezni szolgálatát. Amennyiben az Egyház azt mondaná, hogy nem olyan fontos, akkor ez a hobbi szintjére redukálódna. Holott lényeges része a papságunknak, a papi küldetésünknek.

– Változott, változik az időben, hogy könnyebb vagy nehezebb egy papnak atyaként is megnyilvánulnia a hívek felé?

– Azt hiszem, most olyan társadalomban élünk, ahol az atya eltűnt. Erről sokat beszélnek már, hogy atya nélküli társadalomban élünk. (...) Sokkal inkább a gyereket állítják a középpontba, és az atya szerepe elhomályosodik. (...) a Szent József-i atyaságból kell hogy bizonyos dolgokat a pap életén észre lehessen venni. Tehát a pap olyan ember, akire számítani lehet, aki biztonságot, bátorságot jelent, aki meg mer szólítani, aki mer igent és nemet mondani. (...) Azt ki kell érdemelni, hogy egy-egy felnőtt úgy tekintsen a papra, hogy atyaként fogadja el a tanácsait, úgy figyeljen rá. A gyerekek spontán bizalommal fordulnak mindenki felé, aki kedves velük, de a felnőttek óvatosabbak, és kicsit jobban megvizsgálják, ki az, akiben megbíznak.

Weisz György atya mondta egyszer: „Azért imádkozom, hogy a halálom férfihoz, keresztényhez és paphoz méltó legyen.” Azt hiszem, hogy a pap akkor tud igazán atya lenni a hívek között, ha valódi férfi, vagyis a szavára adni lehet, ura önmagának, érzéseinek, indulatainak; valódi keresztény, vagyis a hit szerint él, gyón, áldoz; és valódi pap, vagyis vállalja az apostoli küldetést az élet minden területén.

Az interjú teljes szövege ITT olvasható.

Forrás: Szatmári Egyházmegye/Romkat.ro

Fotó: Lambert Attila (archív); Győri Egyházmegye (archív); Szatmári Egyházmegye 

Magyar Kurír