Az eucharisztikus kongresszusok célja

A helyi, a nemzeti és a nemzetközi eucharisztikus kongresszusok közel százötven éves hagyományra visszatekintő egyházi ünnepségsorozatok, amelyek középpontjában az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus áll. Őt ünnepeljük a szentmiséken, a körmeneteken, a szentségimádásokon, sőt még katekézisek, tanúságtételek és különböző kulturális rendezvények keretében is. A nemzetközi eucharisztikus kongresszusok célja pedig az, hogy a világ számos országából összegyűlt keresztények közösségében – s főként a rendező részegyház híveiben – tudatosítsák, hogy az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcspontja az Eucharisztia.

Tanulságos és érdekes lehet számunkra a nemzetközi eu­charisztikus kongresszusok története. Az eucharisztikus kongresszusokat egy fiatal francia lánynak, Émilie Tamisier-nek (1843–1910) köszönhetjük, aki papok – főként Szent Pierre-Julien Eymard (1811–1868), az Oltáriszentséget Imádó Papok Társulatának (szakramentinusok kongregációja) alapítója – segítségével először nemzeti eucharisztikus kongresszust kezdeményezett. Végül 1881-ben – XIII. Leó pápa jóváhagyásával – Lille-ben rendezték meg az első nemzetközi eucharisztikus kongresszust.

Az első kongresszusok főként Jézus Krisztusnak az Oltáriszentségben való jelenlétéről akartak tanúságot tenni, s ennek megfelelően az Eucharisztia tiszteletében különösen az ünnepélyes szentségimádások és a nagy körmenetek voltak a legfontosabbak. A kongresszusok célját meghatározó első szabályzat is ezt hangsúlyozta: „arra törekedjünk, hogy az emberek mindinkább megismerjék, megszeressék és szolgálják Urunkat, Jézus Krisztust a legszentebb Oltáriszentségben (...), és országa mindinkább elterjedjen a világban”. X. Piusz pápa határozatainak köszönhetően a szervezők egyre jobban hangsúlyozták a szentáldozás fontosságát, és az eucharisztikus kongresszusok lettek ennek a legfőbb hirdetői.

A tanítóhivatali megnyilatkozásokban

A következőkben ismertetjük azokat a legújabb tanítóhivatali megnyilatkozásokat, amelyekben rövidebb vagy hosszabb formában szó van a nemzeti vagy nemzetközi eucharisztikus kongresszusok jelentőségéről és céljairól. Vizsgálódásunkat a II. vatikáni zsinat utáni dokumentumokra korlátozzuk, mert ezekből látjuk, hogy az Egyház szándéka szerint napjainkban mire kell törekedni az Eucharisztia tiszteletének abban a sajátos formájában, amit eucharisztikus kongresszusnak nevezünk.

Egy példával előre jelezném a szemléletváltozást. A Budapesten 1938-ban tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról emlékkönyv készült, amely a május 27-i éjszakai esemény leírását ezzel a címmel kezdi: „A világosság a sötétségben világít!” Alcím: „Százötvenötezer férfi éjszakai szentségimádása és szentáldozása a Hősök terén.” A leírás is arra utal, hogy a régebbi eucharisztikus kongresszusok rendezői arra törekedtek, hogy szentségimádással, nagy körmenettel és sok ezer ember szentáldozásával tanúskodjanak az Oltáriszentség tiszteletének fontosságáról. Ezeken a kongresszusokon az Eucharisztia megünneplése, a szentmise háttérbe szorult. Nyilvánvalóan ünnepi szentmiséket is tartottak, de ezeknek a „kimondatlan” fő céljuk az volt, hogy a szentségimádáshoz és a körmenetekhez „biztosítsák” az Oltáriszentséget. A régebbi eucharisztikus kongresszusok főként a szentségimádást és az ünnepélyes körmenetek fontosságát hangsúlyozták. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dokumentuma ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy „az Eucharisztia megünneplése legyen a kongresszusok megnyilvánulásának és áhítatgyakorlatainak középpontja és csúcspontja. (...) Minden kezdeményezés és a különböző ájtatossági formák erre irányuljanak” (112. p.).

A II. vatikáni zsinatot követő időben csak négy vatikáni dokumentumban találunk direktívákat az eu­charisztikus kongresszusokkal kapcsolatban. Már a Rítuskongregáció Eucharisticum mysterium (1967. május 25.) című dokumentumának 67. pontja azt hangsúlyozza: a kongresszusok fő célja, hogy „az Eucharisztia titkának ismerete elmélyüljön a hívek lelkében”. Említi a szentségi körmeneteket és különböző ájtatosságokat, de hangsúlyozza, hogy az „ünnepségek fénypontja az ünnepélyes mise legyen”.

Szent II. János Pál pápa még apostoli szolgálata elején nagycsütörtökre írta ezt az apostoli levelet az Eu­charisztia misztériumáról és imádásáról (Dominicae cenae, 1980. február 24.), de főként arról, milyen fontos az Eucharisztia a papok lelki életében és lelkipásztori szolgálatában. Azért említendő ez a dokumentum, mert a szentségimádás különböző formái között a hosszú felsorolásban, utolsó helyen, megemlíti az eucharisztikus kongresszusokat is.

A 2005 októberében megtartott és az Eucharisztiáról tanácskozó XI. püspöki szinódus gyümölcse A szeretet szentsége kezdetű posztszinodális dokumentum, amely XVI. Benedek pápa jóváhagyásával jelent meg. Az apostoli buzdítás az eucharisztikus áhítat különböző formái között említi „a helyi, nemzeti és nemzetközi” eucharisztikus kongresszusokat (Sacramentum caritatis, 2007. február 22., 68. p.). A dokumentumnak ebben a pontjában két megfontolandó és megszívlelendő szempontra érdemes odafigyelnünk. A szinódus kijelenti, hogy az Eucharisztiával kapcsolatos különböző „áhítatformákat” „megfelelően modernizálva” ma is érdemes gyakorolni. Azután hangsúlyozza, hogy az Eucharisztia tiszteletének hagyományos formáit is közösségben végezzük. Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy „a személyes kapcsolat, melyet egy-egy hívő ápol az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal, mindig az egyházi közösség egészére utalja őt, táplálva benne annak tudatát, hogy Krisztus testéhez tartozik”.

Új szempontok

Egyházunk Tanítóhivatala szerint vannak olyan új szempontok, amelyekre jobban oda kell figyelnünk az újabb nemzetközi eucharisztikus kongresszusok megrendezésekor. Ezt hangsúlyozta Piero Marini érsek, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának elnöke is 2017. november 8-án, az országos papi rekollekción, amelynek témája a 2020-as budapesti eucharisztikus kongresszus volt. Ezeket az új szempontokat figyelhetjük meg a II. vatikáni zsinat után megjelent idevonatkozó dokumentumokban és főként a Szentáldozás és az Oltáriszentség tisztelete a szentmisén kívül című szertartáskönyvben, amely külön fejezetben tárgyalja az eucharisztikus kongresszusok témáját.

A szertartáskönyv 109. pontja meghatározza az eucharisztikus kongresszusok lényegét és céljait s egyúttal az Egyház szándékát és elvárásait: „Az eucharisztikus kongresszusokat úgy kell tekintenünk, mint valamely »állomást«, melyre valamely közösség az egész helyi egyházat vagy valamely helyi egyház a vidék vagy nemzet többi egyházait vagy a földkerekség valamennyi egyházát meghívja, hogy az Eucharisztia szent titkát bizonyos szempontból együtt jobban megismerjék, és a szeretet és az egység kötelékében nyilvánosan tiszteljék” (109. p.).

A megfogalmazásban magyarázatra szorul az a kifejezés, mely szerint ezeket a kongresszusokat „úgy kell tekintenünk, mint valamely »állomást«”. Ez csak azok számára érthető, akik hallottak arról, hogy az 1960-as müncheni kongresszus óta a nemzetközi eucharisztikus kongresszusokat Statio Orbisnak (a földkerekség stációjának) nevezik Josef Jungmann, a nagy osztrák liturgikus javaslatára, a hagyományos római stációs liturgia nyomán. A stációs liturgia lényege az volt, hogy a pápa a nagyböjti időszak vasárnapjain szentmisét mondott valamely kiemelkedően fontos templomban, hogy így látható módon is megjelenítse a püspök, a papok és a hívő nép egységét. Ez a „statio urbisnak” nevezett szokás lett a mintája a „Statio Orbis” megvalósításának. Ahogyan annak idején Róma keresztényei egybegyűltek az Eucharisztia ünneplésére, ugyanúgy a nemzetközi eucharisztikus kongresszusok is az Egyház egységének megjelenítői, az egész világegyház szintjén. Minden eucharisztikus világkongresszuson a világ valamennyi országából egybegyűlt Egyház az Eucharisztia ünneplésében, a szentmisében éli meg az eucharisztikus kongresszus csúcspontját. Ezért a II. vatikáni zsinat utáni időszakban a kongresszusokon a központi esemény már nem az ünnepélyes zárókörmenet, hanem az Eucharisztia közös ünneplése.

A 110. pont azt kéri, hogy „a megrendezendő kongresszus helyéről, témájáról és rendjéről megfelelő előzetes tájékoztatást adjanak mind a helyi egyházban, mind pedig a többi egyházakban”. Nyilvánvaló, hogy ezt a célt szolgálja a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottsága (Pontificio Comitato per i Congressi Eucaristici Internazionali), amelyet az első eucharisztikus világkongresszussal kapcsolatban (1881, Lille) XIII. Leó pápa hozott létre 1879-ben. II. János Pál pápa 1986-ban a pápai (pontificio) bizottságok rangjára emelte, végleges statútumát pedig XVI. Benedek pápa hagyta jóvá 2009. december 24-én. Ez a feladata az eu­charisztikus kongresszust megrendező városban (országban) felállított helyi bizottságnak is, amelyet a kongresszus helyszínének ordináriusa hoz létre (Statútum, 16. pont). Ennek a bizottságnak, amelynek hivatalos elnevezése Általános Titkárság (Segretaria Generale), együtt kell működnie a római pápai bizottsággal, hogy a kongresszus minden célja, célkitűzése és feladata megvalósuljon. A szöveg azt tartalmazza, hogy a felkészülésben fel kell használni „a teológiai, biblikus, liturgikus, pasztorális tudományok, valamint az úgynevezett humán tudományok szakembereinek közreműködését”. A pápai bizottság statútuma ennél már egyértelműbben fogalmaz, amikor azt írja, hogy az adott országban a megfelelő előkészület érdekében létre kell hozni egy teológiai bizottságot, amely egy dokumentumban kifejti a kongresszus fő témáját (Statútum, 17. pont).

A 111. pont arra figyelmeztet, hogy az előkészület során főként három dologra kell törekedni: egyrészt prédikációkat, katekéziseket, előadásokat és konferenciákat kell tartani az Eucharisztiáról; másrészt törekedni kell arra, hogy a felkészülés éveiben a hívek buzgóbban és tevékenyebben vegyenek részt az Eucharisztia megünneplésében; harmadrészt pedig arról sem szabad megfeledkezni, hogy az Eucharisztia a diakónia, a hitből fakadó szeretetszolgálat forrása.

A 112. pont elvi szempontokat fogalmaz meg a kongresszus megrendezésével kapcsolatban. A négy alapelv közül az első és legfontosabb, hogy „a szentmiseáldozat” legyen az igazi központ és csúcspont. Minden kezdeményezés és a különböző ájtatossági formák erre irányuljanak. Szépek és látványosak lehetnek a gyertyás vagy gyertya nélküli körmenetek, a különböző rekordokat megdöntő szentségimádások, de mindezeknél fontosabb, hogy a helyi egyház a világ más ­részeiből érkező katolikusokkal együtt ünnepelje az Eucharisztiát, amely a keresztény élet csúcsa és forrása (SC 10, LG 11, PO 5).

A kongresszus alatt igeliturgiákat és katekéziseket is kell tartani, hogy a megadott témához kapcsolódóan a hívek egyre jobban megértsék az Eucharisztia misztériumát, és az életükben meg is valósítsák. A nagy közös ünnepségek mellett az előre kijelölt templomokban a hívek kisebb vagy nagyobb csoportja közösen imádkozzon az Oltáriszentség előtt. Nyilvánvaló, hogy az eucharisztikus kongresszus fő rendezvényei között ott vannak az eucharisztikus körmenetek. A dokumentum kéri, hogy ezek megrendezésében tartsuk meg a szentségi körmenetekre vonatkozó szabályokat, amelyeket az Eucharisticum mysterium kezdetű kongregációs utasítás egyértelműen megfogalmaz (vö. 100–108. pontok), de figyelembe véve a helyi társadalmi és vallási viszonyokat.

Az eucharisztikus kongresszusok hűségesen tükrözik és hirdetik az Egyház Eucharisztiára vonatkozó hitét. Az elmúlt évszázadokban – a reformáció miatt létrejött kontroverz teológiai szemléletmódban – a teológiában főként a szentmise áldozat jellegét és a valóságos jelenlétet hangsúlyoztuk. A II. vatikáni zsinat utáni eucharisztikus teológiá­nak vannak olyan meglátásai, amelyekről nemcsak az eucharisztikus kongresszusok megrendezésében, hanem az eucharisztikus lelkiségben sem feledkezhetünk meg.

Fotó: Thaler Tamás; Egri Főegyházmegye

Dolhai Lajos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. június 3-i számában jelent meg.