Elmélkedjünk együtt az Amoris laetitiáról – A törékenység kísérése, megkülönböztetése és integrálása

A családban megélt szeretetről kezdetű apostoli buzdítás utolsó, fő – ha lehet így fogalmazni, legfontosabb – fejezetéhez értünk [8. fejezet], mely nagy visszhangot, sőt vitát váltott és vált ki az Egyházon belül és kívül egyaránt. Számomra külön erőt és bátorítást jelent, hogy a jezsuita pápa kimondottan súlyos, ignáci lelkiségen alapuló gondolatait éppen Loyolai Szent Ignác talán legkedvesebb tanítványának, Xavéri Szent Ferencnek, a missziók védőszentjének emléknapján írom.

Ahogyan említettem, még az Amoris laetitia megjelenése után öt évvel is vihart kavaró, a legellentétesebb véleményeket kiváltó fejezethez érkeztünk, melynek legfőbb célkitűzése, hogy a házasság és a család terén tapasztalt nehézségek, kihívások, sőt eltévelyedések és bűnök közepette is a „lelkipásztori irgalmasság logikáját” tárja fel szívünk és értelmünk előtt. Bár a problémák, gyarlóságok sokaságát és bűneink, mulasztásaink súlyát mindig világosan kell látnunk, s az őszinte megtérés vágyával szívünkben bűnbánatot kell gyakorolnunk, sohasem szabad szem elől tévesztenünk a „szeretet primátusát”, Isten feltétel nélküli szeretetét. Sajnos

mi sokszor annyi feltételt állítunk az irgalmasság elé, hogy ezzel megfosztjuk azt konkrét tartalmától és valós jelentésétől, s ez „az evangélium felvizezésének legrosszabb formája” – mondja Ferenc pápa.

Ahogy a Nemzetközi Teológiai Bizottság által 2007-ben kiadott, Az üdvözülés reménye a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek számára című dokumentumból ugyancsak kiderül: „Ezért mindig helytelennek kell tartani bármely teológiai felfogást, mely végső soron kétségbe vonja Isten mindenhatóságát, s különösen irgalmasságát.”

A nyolcadik fejezet rövid ismertetését kezdjük talán magával a címmel. A címadó három Szent Ignác-i szakkifejezés ugyanis már magában hordozza az egész fejezet lényegi mondanivalóját.

Az első a kísérés fogalma: lelkipásztori kísérés, vagy Ferenc pápa megfogalmazásában: a törékenység kísérése. Fontos alapelv, hogy

minden helyzetet a maga egyediségében kell szemlélni, s személyes közelséggel, előremutató és támogató jelenléttel kell odaállni mindazok mellé, akik nehézségekkel küzdenek, a törékenység terhét hordozzák.

Ahogy azt a szinódusi jelentés összegzi a polgári házasság vagy akár a különböző formákat öltő egyszerű együttélés választásával kapcsolatban: „Az összes ilyen helyzethez konstruktív módon kell közelíteni, keresve a lehetőséget, hogy a család és a házasság evangéliumi teljessége felé vezető út alkalmává alakítsuk át ezeket, azaz mindig türelemmel és tapintattal kell fogadni és kísérni őket.” Így tett maga az Úr Jézus is a szamariai asszonnyal: válaszolt igaz szeretetre irányuló vágyára, hogy megszabadítsa mindattól, ami beárnyékolta életét, s elvezesse az evangélium teljességére. Ferenc pápa hivatkozik továbbá Szent II. János Pál pápa éppen negyven évvel ezelőtt kiadott Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítására is, amelyben javasolja a „fokozatosság törvényét”, tudván, hogy az ember az erkölcsi jóra nem egyszerre tesz szert, hanem a növekedés, az éretté válás egymást követő szakaszaiban ismeri, szereti és valósítja meg azt.

A második kifejezés a megkülönböztetés sajátosan ignáci értelmezése. A pápa gondolkodásmódjára nagy hatással van a lelkek (szellemek) megkülönböztetésének tematikája, amelyet Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban alaposan kifejtett.

A formális és külsődleges elvek alkalmazása mellett itt a konkrét, egyedi helyzetre, sőt a személyességre is reflektálni kell a Szentlélek világosságánál.

Nem lehet feketén-fehéren látni, a fokozatosság törvénye (amely nem a törvény fokozatossága) azt kívánja meg, hogy még a rendezetlenségekben is keressük azokat a tényezőket, amelyek potenciálisan egy nagyobb jó felé mutatnak. A Szentatya ezért leszögez bizonyos normákat a megkülönböztetés terén. A legfontosabb kapcsán a teológia nagy mesterét, Aquinói Szent Tamást és Summáját hívja segítségül: „Jóllehet, az általános dolgokban fennáll egy bizonyos szükségszerűség, minél inkább alászállunk az egyedi dolgok felé, annál inkább találkozunk a hiánnyal. Gyakorlati téren nem egyenlő mindenki számára az egyedire vonatkozó igazság vagy gyakorlati norma, hanem csakis az, amely az általánosra vonatkozik.” Ezért a buzdítás arra hív, hogy elkötelezetten járjunk a szeretet útján, ami a legfőbb törvény.

Végül ott van a címben a harmadik fogalom, az integrálás is. Az Egyház soha nem tekintett magára úgy, mintha már itt a földön a bűntelenek, a tiszták és tökéletesek közössége lenne. Ezért a házas és a családi állapotuk okán „rendezetlen körülmények között” élők esetében is meg kell vizsgálni, hogy miként tudnak az Egyház életében részt venni.

Az Egyház útja a jeruzsálemi zsinattól kezdve mindmáig a jézusi út: az irgalmasság és az integrálás útja.

Ahogy Ferenc pápa egy 2015-ös homíliájában megfogalmazta: „Az Egyház útja az, hogy senkit nem ítél el örökre szólóan, hanem kiárasztja Isten irgalmasságát mindenkire, aki őszinte szívvel kéri azt. (…) mert az igaz szeretet mindig ki nem érdemelt, feltétlen és ingyenes.” Tehát mindenki integrálásáról van szó, hiszen minden egyes embert segíteni kell, hogy megtalálja a maga módját, ahogyan részese lehet az egyházi közösségnek.

Ahhoz, hogy az Egyház vállalni tudja az emberiesség tanúságtételét, és vonzó legyen mindenki számára, folytatni kell a szinodális utat, amelyhez a pápa annyira ragaszkodik. A helyi egyház, az egyházmegyék, az egyházközségek máris munkába álltak, hogy elindítsák ezt az irányváltást, amely kétségtelenül megköveteli az igazságot, az irgalmasságot és a türelmet, valamint a párbeszédet a hívek, a lelkipásztorok és a teológusok között.

Végül adjuk át a szót magának a dokumentumnak. A szinódusi folyamat során született megfontolás „olyan kereteket és klímát teremt számunkra, amely megakadályozza egy rideg íróasztali erkölcstan kidolgozását a legkényesebb témákkal kapcsolatban, és inkább

az irgalmas szeretettel áthatott lelkipásztori megkülönböztetés szövegkörnyezetébe helyez bennünket, amely mindig készségessé tesz a megértésre, a megbocsátásra, a kísérésre, a reményre, s főként az integrálásra” a szeretet útján.   

 

Szerző: Bognár István

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 12-i számában jelent meg.