Iskoláztatásra fordítják a magyar adományt Damaszkuszban – Kocsis Fülöp érsek-metropolitát kérdeztük

– Második alkalommal visz adományokat a háború sújtotta Szíriába. Hogyan zajlott az idei adománygyűjtés?

– Amint tavaly, úgy idén is csupán szemlélője, és nem kezdeményezője voltam az eseményeknek. A korábbi adománygyűjtés „végeztével” azt tapasztaltuk, hogy a megadott számlára tovább is érkeznek pénzek. De ami újra beindította a folyamatot, az egy jótékonysági koncert volt. A múlt év őszén Bubnó Tamás karnagy vezetésével szerveződött egy hangverseny, amelyen a Szent Efrém Férfikar énekelt. A „gyermekek a gyermekekért” szellemiség jegyében pedig kisebbek is felléptek: imádságokat mondtak el különféle nyelveken. A jótékonysági hangverseny bevételét a szíriai gyerekeknek szánták, s egyúttal kérték a segítségünket, hogy juttassuk ki a pénzt a háború sújtotta térségbe, a megfelelő helyre. Talán éppen ezen a koncerten, de mindenesetre ezzel a koncerttel egy időben Szentendréről jelentkezett egy városi egyesület, amelynek képviselői bejelentették, hogy szeretnének külön gyűjtést is szervezni, és az ebből befolyó összeg Szíriába juttatásához ők is kérték a segítségemet. Valahogy magától indult az egész adománygyűjtés. Közben csordogáltak be újabb összegek is, és még valami történt. Speidl Bianka orientalista, Görögkatolikus Egyházunk „keleti szakértője” is gyűjtést hirdetett szíriai gyerekek táboroztatására, és ez a felhívás szintén sokakhoz eljutott.

– Megtudhatunk többet is erről a táborról?

– Természetesen. Nem egy szokványos nyári tábort kell elképzelni; mentálisan regeneráló, segítő együttlét ez. Sok olyan gyermek él Szíriában, akiket meg kell tanítani élni a békében, hiszen nem tudják, hogy milyen is az. A hétévesnél fiatalabb gyerekek úgy nőttek fel, hogy eddig csak háborúban éltek, állandó félelemben, menekülésben, sokaknak csak a hajléktalan életmódról van tapasztalatuk, vagy arról, hogy a család soha nem lehet biztonságban. Rettegnek attól, hogy a lányokat mikor rabolják el, vagy mikor törnek rá gyilkosok a család valamelyik tagjára. A táborban szakértők segítségével több turnusban foglalkoznak a gyerekekkel, hiszen ilyen lelkiállapotból kiindulva nem könnyű felépíteni egy új életszemléletet, amelybe már a béke világa is beletartozik.

Megjegyzem, a melkita görögkatolikusok, akik Damaszkuszban vendégül láttak, más helyeken is hasonló szemléletre oktatják a kicsiket. Abban segítik a gyerekeket, hogy képessé váljanak otthon érezni magukat saját hazájukban, templomaikban, és a szülőföldjüket ne tekintsék pusztán tűzfészeknek, ahonnan menekülni kell. Visszatérve a Speidl Bianka által kezdeményezett gyűjtésre, mi eleinte azt gondoltuk, hogy a más helyekről eddig érkezett adományokat hozzátesszük e gyűjtés eredményéhez. De eközben újabb gyűjtés indult Debrecenben is, Reviczky Éva szervezésében. Örültünk, hogy egyre jelentősebb adomány gyűlik össze a szíriai gyerekek táboroztatására, mikor is Bianka bejelentette, hogy az általa szervezett akció olyan jól sikerült (ötmillió forint érkezett be), hogy a tábor teljes költségét ebből lehet fedezni.

Természetesen a táboron kívül még nagyon sok minden másra is szükség van, így a kintiekkel egyeztetve határoztuk meg, hogy mire is fordítjuk ezeket az adományokat. Összejött tehát annyi pénz, amiről azt gondoltam, hogy már érdemes kivinni, kézbe adni. Az csak egy „apróság”, hogy a szentendreiek szerették volna hamarabb kijuttatni a pénzt a bankon keresztül, de kiderült, hogy a bank nem vállalt átutalást a háborús övezetbe. Így ők is hozzám fordultak, hogy segítsek kijuttatni a pénzt. A külügyminisztérium egyik képviselőjével, Budai János korábbi szíriai nagykövettel egyeztettem, és ő segített abban, hogy egy lezárt borítékban, külügyi csomagként kijuttathassuk az adományokat. Közeledett július közepe, ám további nagy összegek, felajánlások érkeztek, például egy nyugdíjas püspök atya több mint egymillió forintot adott. Ez utóbbi pénzeket már nem tudtuk beletenni a külügyi csomagba, úgyhogy a sok dollárt valahogy elrejtettük a mi csomagjainkba, így juttattuk ki Szíriába. Egyébként diplomáciai úton nagyon nehéz beutazási engedélyt kapni, így egyházi vonalon oldottuk meg ezt is. A kinti barátaim segítségével egyenesen Damaszkuszba vittem az adományt.

– Miért éppen Damaszkuszba vezetett az útja?

– Damaszkusz keresztény központ, ott tartózkodnak az egyházi vezetők, a szír ortodox pátriárka, az antiochiai ortodox pátriárka és az antiochiai görögkatolikus (melkita) pátriárka. Mint említettem, az ő vendége voltam. Az országban egyébként több melkita metropólia és központ van, de ezúttal nem tudtam más helyekre elmenni, pedig szerettem volna eljutni Aleppóba.

– Néhány szóban bemutatná a melkitákat?

– Görög egyház, akik hozzánk hasonlóan Rómával egyesültek. Egyébként nagyon összetett a szíriai helyzet, sokféle keresztény egyház van jelen a térségben, és majdnem mindegyiknek megvan a katolikus ága is. Ugyanakkor ez a sokféle keresztény egyház nagy békességben él egymás mellett.

– Ottjártakor milyenek látta Damaszkuszt?

– Nagyon érdekes helyzet állt elő, úgy tűnt számomra, hogy a háborúnak vége, legalábbis ez volt érezhető a városban. Az emberek szinte eufórikus hangulatban vannak. Egy évvel ezelőtt, amikor ott jártam, a város egy részét még terroristák tartották megszállva, és ez a tény rányomta sötét bélyegét a városra. Sok lerombolt épületet, elszegényedett, lepusztult környéket láttam. Most, hogy felszabadították a várost, elmehettem azokra a helyekre is, ahova annak idején befészkelték magukat a terroristák. Szörnyű pusztítást végeztek. Romhalmaz mindenütt, kiégett autók, házak. Szír barátaim elvittek egy melkita fenntartású iskolához, amit a katonák annak idején teljesen elpusztítottak, ezt a jövőben szeretnék újjáépíteni. Amikor azt kérdeztem a vendéglátóimtól, hogy valóban véget ért-e a háború, azt a józan választ kaptam: ezt azért még nem lehet mondani. A helyzet változatlanul kiszámíthatatlan. Még mindig vannak dzsihádisták által megszállt területek, főképp délen és Kelet-Szíriában, másrészt a térség jövőjét alapvetően a nagyhatalmi politika határozza meg.

– Azt már lehet tudni, hogy mi lesz az Ön által átadott pénzadomány sorsa?

– Igen, az összeget iskoláztatásra fordítják. Amikor a katonák annak idején elfoglalták a melkiták által fenntartott iskola épületét, a gyerekeket sikerült kimenekíteni, és a tanítás jelenleg kisebb intézményekben, elszórtan, házaknál folyik, nehéz körülmények között. Ezt a tanítói munkát segítik majd a magyar emberek adományai. Ahogy az előbb említettem, a lerombolt iskolát még fel kell építeni, de ez akkora összeg, hogy kormánytámogatás nélkül nem fog menni.

– Hogyan tovább, lesz-e újabb adománygyűjtés, szó került erről a pátriárkával való beszélgetéskor?

– Igen, úgy sejtem, hogy a magyar emberek adakozó kedve nem fog lankadni, és ez nagyon helyénvaló. Az adomány átadásakor Jusszef Abszi pátriárkával azt beszéltük meg, hogy a közeljövőben az értelmi és mozgássérült emberek segítésére van nagyobb szükség, túl azon, hogy a melkita iskolát fel kell építeni, utóbbihoz azonban nagy beruházási támogatás, állami segítség szükséges. A mi adományaink más célokra elegendők. Tavaly egy falu templomának helyreállítását és néhány család életét segítettük vele, most az iskoláztatásban tudunk támogatást nyújtani, továbbá, ha az adakozás folytatódik, jövőre az értelmi és mozgássérült emberek megsegítése a cél. A melkita Egyház fenntart egy intézményt, amelyben sérült gyermekeket, fiatalokat és felnőtteket foglalkoztatnak, bentlakásos formában. A pátriárka ehhez a szolgálathoz kérte a jövőbeli, reménybeli támogatásunkat.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. augusztus 19-i számában jelent meg.