Koronkai Zoltán SJ: Gondolatok James Martin SJ Hidakat építünk című könyvéről és az LMBT-mozgalomról

Pár napja Hodász András atya méltatta James Martin Hidakat építünk című könyvét a Szemlélek.net-en, csupa pozitív dolgot kiemelve az LMBT-mozgalomról írott műből. Az Embertárs folyóirat 2021/1. számában én is írtam a könyvről egy hosszabb elemzést, benne egyetértő és kritikai észrevételekkel. A szöveg lényegében még 2020 őszén született, azóta sok minden történt ebben a vonatkozásban Magyarországon, ami erősen a politikai szférába tolta a kérdéskört. De talán mégsem haszontalan a jezsuita blogon is publikálni ezt az írást, hogy szélesebb körben is olvasható legyen. Íme, a cikk:

Nemrégiben jelent meg a Magyar LMBT Szövetség kiadásában amerikai jezsuita rendtársunk, James Martin könyve Hidakat építünk – Hogyan alakíthat ki a katolikus egyház és az LMBT-közösség tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatot? címmel. Martin atya a párbeszédre, az imádságra és a szolgálatra hívja meg olvasóit. Célja, hogy hozzájáruljon az intézményes Egyház és az LMBT-közösség kapcsolatának javulásához.

Jezsuita papként szeretném megosztani gondolataimat, amelyek e könyv olvastán felmerültek bennem, valamint Ferenc pápa néhány talán kevéssé ismert gesztusára és kijelentésére is felhívom a figyelmet. Számos pontban egyetértek rendtársam meglátásaival, de vannak olyanok is, amelyek komolyan kérdőjelesek számomra; illetve akad néhány szempont, amelyre Martin atya nem tér ki, mégis úgy gondolom, hozzátartozik a teljes képhez.

Amit nagyon értékelek

Az első ilyen maga a szándék: a hidak építése. A jezsuita rend egyik aktuális célkitűzése is ez, hiszen legutóbbi általános rendgyűléseink a kiengesztelődés szolgálatát jelölték meg apostoli tevékenységünk fő irányaként. A jezsuita létből fakadó szándék is az, hogy odafigyeljünk a határokra, nyitottak legyünk az Egyház perifériáin élők iránt, és törekedjünk a szolgálatukra, evangelizációjukra. Ezt erősen látjuk a jezsuita Ferenc pápa lelkipásztori működésében is.

James Martin több évtizede lelkipásztorként foglalkozik a magukat szintén az Egyház perifériáján érző meleg emberekkel, a barátjukká vált. Nem elméleti a megközelítése, gazdag élettapasztalat áll mögötte. Minden során érződik a tisztelet és a gyöngédség irántuk. Együttérzése, megértése példaértékű.

Martin atya azt is látja, hogy a kérdéskör sok ember életét érinti. Ez Magyarországon szintén így van. Tapasztalom a lelkipásztori munkában, fiatalokkal foglalkozva, hogy a téma velünk él, s különböző módokon, de számos katolikust is érint. Hogyan tekintsünk a melegekre? Mit gondoljunk keresztényként a jelenségről? Fiatalok tárják fel a szexuális orientációjukkal kapcsolatos problémáikat, vagy éppen szülők keresik meg a lelkipásztort, hogy miképp viszonyuljanak gyermekükhöz, aki homoerotikus vonzalmat tapasztal magában.

A könyv első fele A Katolikus Egyház Katekizmusa 2358. pontja alapján fejti ki, hogy miképp viselkedjünk a homoszexuális emberekkel, tudniillik „tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel”. A második részben pedig a szerző az LMBT-közösség tagjai figyelmét hívja fel, hogy ugyanezt a magatartást igyekezzenek tanúsítani az intézményes Egyház iránt. A gyöngédség például Ferenc pápa egyik kedvelt kifejezése lelkipásztori helyzetekre vonatkozóan, sőt egyenesen a gyengédség forradalmáról beszél (Kasper 2015).

(...)

Kritikai észrevételek

A továbbiakban néhány olyan szempontot szeretnék megfogalmazni, amelyeket kérdésesnek tartok a könyvben, illetve amelyeket a szélesebb társadalmi kontextus kedvéért hozzátennék a párbeszédhez.

1. A szexuális irányultság megváltozásának kérdése

Martin atya könyvéből úgy tűnik, mintha a szexuális irányultság egyszer és mindenkorra adott lenne, nem változik és nem is változtatható, és csak egyetlen opció lenne: elfogadni úgy, ahogy van. Pedig számos szexuálpszichológiai kutatás rámutat, hogy az egyén nemi orientációja képlékeny. Az élet folyamán jelentősen megváltozhat, akár többször is, bár leginkább a heteroszexualitás irányába (Diamond 2016). Nem zárható ki, hogy egy serdülő akár a korai gyerekkorban tapasztalt trauma vagy élmény miatt zárkózik el attól, hogy szexuális érdeklődéssel forduljon a másik nem felé. Ilyen hatásokat vizsgálnak és kezelnek az úgynevezett SAFE-T (Sexual Attraction Fluidity Exploration in Therapy) terápiák is.

Martin atya a nemi orientáció megváltoztatását célzó módszereket egyetlen általánosító és kritikus mondattal intézi el, miszerint „mára már megcáfolt módszereket alkalmaznak” (24). Ebben, úgy gondolom, részben igaza is van. Egészen a közelmúltig (1973 előtt) a homoszexuális vonzalmat még mentális betegségként tartotta a szaktudomány, és elevenen él az erőszakos átnevelési szándék emléke. Ma is léteznek olyan, a nemi orientáció megváltoztatását irányzó törekvések, amelyeknél kétséges, hogy tiszteletben tartják-e az egyén szabadságát és méltóságát.

James Martin felfogása a mai nyugati pszichológia fő sodorvonalának álláspontját képviseli, amely az 1973-as fordulat óta – amikor a homoszexualitást kivették a mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai évkönyvéből (DSM) – azt javasolja, hogy aki a saját neméhez vonzódik, az fogadja ezt el, esetleg vállalja fel nyilvánosan („coming out”), éljen ennek megfelelő nemi életet, és ne törekedjen e hajlam megváltoztatására.

Lelkipásztorként viszont többször találkoztam olyan emberekkel, akik számára elfogadhatatlan ez a megközelítés. Mély fájdalommal és tehetetlenséggel kérdik, hogy tényleg csak ez az egy lehetőség létezik? De hát ők nem akarják ezt a vonzalmat, szeretnének heteroszexuális módon élni, ehhez kérnek segítséget. Hova forduljanak?

Itt furcsa paradoxont láthatunk. Egyrészt úgy tűnik, hogy manapság mindent meg lehet változtatni. Ha a külsőm nem tetszik, jöhet a plasztikai műtét; ha énidegennek tartom a biológiai nememet, vagyis testileg férfi vagyok, de lelkileg nőnek érzem magam, vagy fordítva, akkor átoperálnak, hormonkezelést és pszichiátriai segítséget kapok – és mindebben támogatnak az LMBT-szervezetek is.[1] S mi a helyzet a nem kívánt homoszexuális orientációval? A jelek szerint ez az egyetlen, aminek a megváltoztatására való törekvés „működésképtelen” vagy „veszélyes” az egyénre (Román 2016). Pedig a legtöbb esetben az illető kezdeményezi, nem külső kényszerből, hanem belső motivációból. Ez a kisebbség kisebbségének hangja. Nekik nincs joguk, hogy segítséget kapjanak?

(...)

Sokan idézik Ferenc pápa 2013-as szavait: „Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?” Nyilatkozatát azonban érdemes a teljes szövegösszefüggésben szemlélni: „Szerintem amikor találkozunk egy meleg emberrel, különbséget kell tennünk aközött, hogy egy személy meleg, illetve hogy tagja egy lobbinak, mert a lobbik nem jók. Hanem rosszak. Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt? […] A probléma nem az, ha valakinek ilyen beállítódása van; nem, testvéreknek kell lennünk, ez az elsődleges. De van egy másik probléma: ha az ilyen beállítódásúak lobbit szerveznek”

Az írás teljes terjedelmében IDE klikkelve érhető el.

Forrás: Jezsuita blog

Fotó: Lambert Attila, Jezsuita blog

Magyar Kurír