Krisztust szerető emberré válni – Csépányi Gábor a hivatástisztázó lelkigyakorlatról

– Hány résztvevővel és hogyan zajlott a hivatástisztázó lelkigyakorlat?

– Az évtizedek óta működő lelkigyakorlaton évente változó – egy és tizenhárom közötti – a jelentkezők száma. Idén heten jöttek el. A dömösi plébánián matracokon alszunk, kissé nomád körülmények között, de festői a környezet, és kiválóan alkalmas arra, hogy elmélyüljünk az imádságban. Különböző imagyakorlatokon keresztül fedezzük fel Isten közelségét, aki amúgy is közel van hozzánk, talán jobban is, mint mi önmagunkhoz, ahogyan Szent Ágoston is mondja. A fiatalok ebben a közelségben, az Istennel való kommunikációban felfedezhetik a hívást. Tanúságtevő kispapokat is meg szoktunk hívni a lelkigyakorlatra. A Központi Szemináriumból Riesz Benedek ötödéves szeminarista látta el a „gazdasági hivatal” szolgálatát, és Faragó András diakónus, valamint Háder Márk harmadéves szeminarista is segített idén.

– Nemcsak a papi hivatásban, hanem a házasságban is azt látjuk, hogy manapság nehéz az elköteleződés. Miért van ez?

– Sokan attól félnek, ha kiválasztanak egy utat, azzal elszalasztanak más lehetőségeket. Azt hiszik, ha sok mindenre nemet mondanak, nem lesz életük, nem lesznek szabadok. Pedig

akkor válok szabaddá, amikor tudom, mire és kinek mondok igent, kinek hiszek. Ha ez megvan, akkor lesz az életem teljes egész, mert akkor tudom odaadni magam.

Egy átmeneti igenben nem lesz teljes és őszinte önátadás, nem lesz boldogság. Minden hivatásnak és elköteleződésnek ez a titka.

Mi, katolikusok a teljesség szerint gondolkodunk, holisztikus szemléletűek vagyunk, az örök élet távlatában látjuk meg a hivatásunkat. Mindenkinek az a hivatása, hogy Istennel legyen, de hogy milyen életállapotban, az már attól függ, hol tud Krisztus-szeretőbb emberré válni. Ezért fontos a megkülönböztetés, ami jó esetben már ifjúkorban megtörténik, de előfordul, hogy később érik be az igen, akkor jön meg hozzá a bátorság.

– Hogyan lehet megállapítani, hogy egy fiatalnak papi hivatása van?

– Három szempontot vizsgálunk. Az első, hogy kaptam-e Jézustól személyes meghívást a papságra, van-e erről személyes tapasztalatom. A második, hogy mi a vágyam, mit szeretnék válaszolni erre a hívásra. A harmadik szempont pedig az, hogy az Egyház is igent mond-e minderre. Ha ez a három komponens megvan, az azt jelenti, hogy az illetőnek papi hivatása van.

– Lehet nemet mondani Isten hívására? Nem okoz ez belső meghasonlottságot?

– De, okozhat, ám

lehet nemet mondani. Az Úr szeretete nem birtokba vesz, hanem szabadon hagy.

Látunk erre példát az Újszövetségben is, például a tékozló fiú történetét. Az Atya nem örvendezett, de elengedte a fiát, biztosan tudta, hogy egyszer vissza fog jönni. Én azt vallom, hogy Istennek mindenkivel terve van.

Az a hivatásunk, ahol inkább tudunk Krisztust szerető emberré válni. Ha ez sikerül, akkor vagyunk igazán boldogok. Minden ember alapvető vágya, hogy Isten közelségében élje az életét.

– Hogyan, miből érezheti meg valaki, hogy Isten a papságra hívja?  

– A papi hivatás vissza-visszatérő belső indítás. Újra és újra eszembe jut, hogy talán papnak szólít az Úristen. Jól érzem magam az oltár körül, a szabadidőm jelentős részét a plébánián töltöm, mások szolgálatában. Sokszor tapasztalható egyfajta belső vonzódás is az Eucharisztiához.

– Előfordulhat, hogy félelem vagy más rossz érzés is megjelenik az emberben a hívással kapcsolatban? Például akkor, ha valaki éppen szerelmes, de mégis érzi, hogy szólítja az Isten…

– Loyolai Szent Ignác „két zászló” elmélete szerint két tábor van: az egyik, ahol a szorongás, a félelem, a harag, a fegyverzörgés, a fenyegetettség uralkodik, és a másik, ahol az otthonérzés, az elfogadás, a szeretet, a béke, a belső harmónia. Ez utóbbi Jézus tábora. Amerre az Úr van, ott belső béke is van. „Keresd a békét, és járj a nyomában” – olvassuk a zsoltárban.

A megkülönböztetés alapja, hogy keresem a békémet, azt, ahol igazán önmagam lehetek mindazzal, amim van és ami vagyok, és aztán elajándékozhatom az életemet.

Az ember alaphivatása, hogy elajándékozza önmagát. Amikor hivatást kutat valaki, ez a fő kérdése: hogyan tudom elajándékozni az életemet? Hogyan lesz élet ebből az ajándékozásból?

Nem ritka, hogy valakiben félelmet kelt a hivatás gondolata. Úgy gondolja: inkább nem is imádkozom, nehogy az Úristen meghívjon papnak. Nem merem feltenni a kérdést: Uram, mi a vágyad velem kapcsolatban? Nem merek odatérni a belső vágyaimhoz, mert azok először félelmetesnek hangzanak. Sokszor előfordul, hogy a család vagy a munkakörnyezet sem veszi szívesen, ha papnak megy valaki. Egy jó lelkivezető segíthet abban, hogy a félelmeim, szorongásaim körül forgás helyett inkább az Úrra bízzam az életemet. A félelmeink gyakran nem létező dolgokról szólnak, Isten pedig a legvalóságosabb személy, akivel kapcsolatba kerülhetünk. Akkor maradunk a realitás talaján, ha őrá figyelünk.

– Általában mit szól a család?

– Támogató és visszatartó közeg is van. Talán ha kevésbé fogadják szívesen a papi hivatásomat, az a könnyebb helyzet, mert akkor biztosan tudom, hogy nem azért megyek szemináriumba, mert anyuka ezt szeretné. Ismerek olyan történetet is, hogy valakit magzatkorában felajánlottak papnak, de az édesanya volt olyan bölcs, hogy ezt nem mondta el a fiának, csak a pappá szentelése után. Ez így rendben van.

Fontos eleme a hivatáskeresésnek, hogy szabadon történjen.

Nagyon káros, ha valakinek azt mondják: neked pedig papi hivatásod van. Azt az egyénnek kell felfedeznie, és az istenkapcsolatából következik. Nem adhat neki papi hivatást más, mert akkor nem fogja megtalálni benne a helyét. Lehet, hogy még a szentelésig is eljut, de nagyobb kárt okoz, ha kilép. Olyan az igazi hívás, mint amikor valaki megtalálja a menyasszonyát, együtt tervezgetik az életüket, aztán összekötik, és ebben az életszövetségben maradnak. Nem feltétlenül jár nagy érzésekkel a papi hivatás. Mindenesetre, ha a szentelés előtt semmilyen papi jellegű feladathoz nincs tehetsége valakinek, ha nem igazán érzi otthon magát az oltár körül, akkor érdemes felülvizsgálnia a motivációit. Jó lelkivezetővel könnyebb a megfelelő úton maradni.

– Van, aki már a lelkigyakorlat után azt érzi, hogy neki mégsincs hivatása?

– A lelkigyakorlatnak nem az a célja, hogy két és fél nap alatt szilárd meggyőződés alakuljon ki valakiben, hanem az, hogy egy lépés legyen egy akár hosszabb úton, ami a papi hivatás, de mindenesetre az elköteleződés felé vezethet. Akkor tudunk szabadon élni, ha elköteleződünk, mert akkor már nem a világ fog irányítani minket olyan értelemben, hogy ide-oda csapódunk a divatos áramlatoknak megfelelően. Ha elköteleződtem, akkor van egy szabad utam; tudom, hogy miről kell döntenem és miről nem, mert már döntöttem. Vannak olyan helyzetek, amelyekben így már fel sem merül a döntés kérdése. Ha valaki házasságot kötött vagy pappá szentelték, és meglát valakit, aki nem az a személy, akivel életszövetségben él, bármennyire tetszhet neki, nem kell döntést hoznia róla, mert már nincs döntéshelyzetben. Ha én szerelmes leszek, azt meg tudom állapítani, de tisztában vagyok azzal, hogy úgyis elmúlik, és nem kell döntést hoznom, hogy feleségül vegyem-e az illetőt vagy sem, mert én már döntöttem.

– Ha jön az életközepi válság, nem bíráljuk felül a döntéseinket? Gyakran látjuk, hogy elkötelezett emberek kilépnek a szövetségből, amelyben élnek, hiszen a válságuk pont abból fakad, hogy a korábban vélhetően szabadon meghozott döntéseiket megkérdőjelezik.

– Az életközepi válság erről szól. Ezért is fontos tudnom, hogy a döntésem szabadon meghozott döntés volt.

Minden életszövetséget ápolni, táplálni kell. Ha nem táplálom, könnyebb kilépni belőle. A házastársak is jól teszik, ha mindennap szorítanak időt nemcsak a gyermekeikre, hanem egymásra is.

Az életközepi válságban ezek az apró szálak, hogy a házastársak mindennap érdemben beszélgetnek egymással, vagy hetente egy kis időt romantikusan együtt töltenek, összetartó erőnek bizonyulnak. Ugyanilyen egy pap életében, amikor maga is elmegy lelkigyakorlatozni, vagy amikor mindennap időt szán az Istennel való párbeszédre. Jézus meghívja a tanítványait, hogy vele legyenek, és azután prédikáljanak.

A szolgálatot meg kell előznie annak, hogy Krisztussal vagyok. Az identitásom és minden más abból fakad, hogy vele vagyok, és mindent egyeztetünk.

– Említette, hogy az Egyház is megvizsgálja, van-e hivatás.

– Az Egyház igenje a püspök igenje, ő fogadja el munkatársául a jelentkezőt. Ha valaki elmegy konkurzusra, és az adott egyházmegyében nem veszik fel, akkor oda nincs hivatása. Attól még a karizmáit máshol kamatoztatni tudja. Szabad állapotú, elköteleződésre képes férfiakat vár az Egyház, akik testileg-lelkileg egészségesek. Vannak szentelési akadályok, ha valaki ilyennel bír, akkor nem veszik fel.

– Van a fiataloknak más lehetőségük is a hivatásuk megvizsgálására?

– A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán az Iránytű Hivatástisztázó Műhely egy kétszer hatalkalmas interaktív foglalkozás, amelyre kéthetente szerda esténként kerül sor. Öten tartjuk, különböző szerzetesrendek hivatásgondozó szerzetesei és én, egyházmegyés papként. Erre azokat a fiatalokat hívjuk, akiknek az a kérdésük, hogy van-e papi vagy szerzetesi hivatásuk. Szó esik itt önismeretről, istenismeretről, a kettő kapcsolatáról, a kapcsolatokról általában, életszentségről és életállapotokról, a döntéshozatali mechanizmusokról. Ez utóbbiaknak Nagy Bálint jezsuita atya a specialistája. Fő témáink: a hivatás mint identitás, a papság és a szerzetesség közelről. És tanulunk imádkozni, ami a legfontosabb. Ha a hivatásodra vagy kíváncsi, akkor imádkozzál, de igaziból, és ebben segítünk.

– Milyen a helyes imádság?

– Az ima nem egy szöveg, hanem élő kapcsolat, beszélgetés Istennel. Szépen tudjuk a definíciót, hogy az ima párbeszéd Istennel, mégis sokszor monológ lesz belőle: elmondom Istennek, hogy mit kérek. Jobb esetben azt is elmondom, mi van velem. Az ima lezárása előtt jó még egyszer odatérni Istenhez, és megkérdezni: „Uram, te mit akarsz mondani nekem?” Jó az is, ha együtt visszanézünk az imára, az életünkre, egy adott életszakaszra.

Fontos hogy reflektált életet éljünk, Isten jelenlétében újra és újra visszatekintsünk arra, ami történt. Szemlélődő létmódnak is hívjuk ezt. Ha Istennel élem az életemet, akkor az életesemények üzenetekké válnak számomra.

Folyamatosan egyeztetek az Úrral úgy, mint egy GPS. Jön a jel a műholdról, visszaküldi a GPS. Ahogyan elmozdulok, jön a megerősítés vagy az újratervezés. Egy jó szentgyónás is az újratervezés lehetőségét rejti magában. Korunk embere számára a sok beérkező impulzus között nem egyértelmű, mit jelent jelen lenni. Gyakorlatilag létezni tanulunk újra az imában. A jelenlét gyakorlatát sajátíthatjuk el személyes kapcsolatainkban, amely az Úr előtt való megállásból, a sabbátból indul.

– Sok szó esik mostanában a cölibátusról.

– Ha valaki papi hivatást érez, ezzel a kérdéssel fog a leggyakrabban találkozni. Azért, mert ez egy felkiáltójel, a legerősebb jele annak, hogy Isten élő személy, akivel életre szólóan elköteleződhetek. A mennyek országáért vállalt cölibátus az ember Istennel közösségben töltött végső elhívásának elővételezése: az örökkévalóságban Jézus mondása szerint már nem nősülnek, nem mennek férjhez az emberek, hanem az angyalokhoz válnak hasonlóvá (vö. Mt 22,30), és ott az Isten szeretete tölti be a szíveket. Vagyis a házastársi életszövetség csak erre az életre szól, és hivatása szerint mutat Krisztusnak az Egyházzal kötött felbonthatatlan szövetségére.

Isten jegyesi szeretettel szereti az embert, az Egyházat. Ha végignézünk a Biblián, azt látjuk, hogy az egy nagy menyegzős történet: Ádám és Éva frigyével kezdődik, és a Bárány menyegzőjével zárul. A kettő között a cölibátus a Bárány menyegzőjére utal, amikor úgy vagyunk együtt Istennel, hogy ő tölti be a szívünket.

Azért botrány a cölibátus, mert már a zsidó vallásban is a főparancs része, hogy szaporodjatok és sokasodjatok, hajtsátok uralmatok alá a földet. A Bibliában a meddő asszonyok nem tudják végrehajtani a főparancsot, ami számukra szégyen és fájdalom. Ha valaki szándékosan nem nősült meg, az egyenesen istenkáromlásnak számított. Maga Jézus mondja, hogy van, aki eleve képtelen a házasságra, másokat az emberek tesznek képtelenné rá, de olyan is akad, aki a mennyek országáért nem nősül meg. A cölibátus szóban benne van a coelum, az ég, azaz a mennyek országáért vállalom ezt. Egyébként csak így van értelme.

Amikor esketek, nem arról fog szólni a homília, hogy szegény József, mostantól 3,5 milliárd nőről le kell mondanod, és ez milyen borzasztó! Eljött ez a gyászos nap, amikortól kezdve már csak a Gizi van itt neked! És ó, Gizi, most már több férfi nincs az életedben, csak ez a Józsi! Milyen szomorú, mert eddig 3,5 milliárdból választhattál volna… Ha a lemondás felől közelítjük meg a cölibátust, az igen gyászosan hangzik. De ha onnan, hogy megtalálta a szívem, akit szeret, akkor az életemmel arról szeretnék tanúságot tenni, hogy létezik egy olyan ország, ahol már nem mennek férjhez és nem nősülnek, hanem Isten szeretete tölti be a szíveket.

Ez egy nagyon erős jel. Ha nincs Isten, akkor bolondok vagyunk. Ki az az őrült, aki cölibátusban akar élni Isten nélkül? Nem lehet! Ez egy ajándék, amit Isten megad a meghívással. És persze, hogy küzdelem. Melyik szövetség nem küzdelmes?

Ez nem pusztán matematika, hogy én csak eggyel kevesebb nőről mondok le, mint más. Erre az Úr meghívott engem. A cölibátus Jézustól ered, ő is így élt, azért, mert teljesen le volt foglalva Istennek.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 18-i számában jelent meg.