Lenin arcképe alatt beszéltem a feltámadásról – Beszélgetés a Hit Pajzsa díjas Bábel Balázs érsekkel

– Birtokos paraszti családba született 1950-ben. Ez a Rákosi-korszak legsötétebb időszaka volt. Mennyire érintette ez a családját?

– Természetesen érintette, de hál’ Istennek nem volt sok földjük, mert az apám tizennegyedik gyerek volt a családban, és a tizedik fiú. Csak kevéske földünk volt, mert nagyapámnak akkorra már elvették a tanyáját, mindenét. Ebből adódóan Gyónon, a Zlinszky-kastélyban születtem, ami a későbbi alkotmánybíró, Zlinszky János családjáé volt. Két évig ott éltünk. A szüleimnek nagyon jó kapcsolatuk volt az öreg Zlinszkyvel, az ifjút János úrnak szólították. Ezután egy nádtetős, földes konyhás paraszti házba költöztünk, ami már a családé volt. Közben a szüleim felépítettek a faluban egy másik házat, ide az 1956-os forradalom napjaiban költöztünk. Hatéves voltam akkor. Az első napokban a tanácsházáról kidobálták az iratokat, az óvodából hazafelé jövet turkáltunk közöttük a társaimmal. Már beköltöztünk az új házba, amikor a gyóni párttitkár, a Dabasi járás funkcionáriusa, Biksza Miklós gyilkosság áldozata lett.

– Ez már a forradalom leverése után, 1956. december 10-én történt.

– Igen, és óriási országos ügy lett belőle. A lövöldözést Biksza kezdte, de a kommunistákat ez nem érdekelte. Több embert felakasztottak, sokat összevertek, bebörtönöztek. Félelem, rettegés töltötte el az embereket, a falut tankokkal is megszállták, két-három hónapig nem volt nyugalom. Az ÁVO rendszeresen kiszállt, a gyóni papot elvitték és borzalmasan megverték, csakúgy mint a kántort, aki a nagybátyám volt. Apám is csak azért úszta meg, mert volt alibije: éppen a kovácsnál járt, amikor Biksza Miklóst megölték. 

– A szülei vallásosak voltak?

– Igen, apai és anyai ágon is. Anyámra a gyóni apácák is hatottak, apámra inkább a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete). A vezetőikkel is kapcsolatban állt, sőt fiatalkorában a Barankovics István-féle Demokrata Néppárt képviselőjelöltje volt. Apám közel állt a politikai kereszténységhez. Ötven éven át templomgondnok volt, harminc évig énekelte Jézust a Passióban. Végig kitartott a férfias vallásosságban.

– Hogyan került a kecskeméti Piarista Gimnáziumba?

– Jó híre volt az iskolának, a faluból odajárt néhány gyerek. Emellett volt egy Erőss József nevű piarista, kecskeméti plébános, aki nem engedte misézni az egyik békepapot, Máté Jánost. Bosszúból Felsődabasra helyezték, egy rettentően elhagyatott plébániára, közvetlenül a nádas mellé. Mindennap jelentkeznie kellett a rendőrségen. Titokban kerestük fel őt. A gimnáziumba bejutottam, de a kollégiumba nem biztos, hogy fölvettek volna, mert csak a legalább ötven kilométerre lakóknak biztosították a kollégiumot. Erőss József odaszólt a tanároknak, hogy ne kelljen már ennek a gyereknek napi négy órát bumliznia oda-vissza a lajosmizsei vonalon. Gyakran jártam hozzá. Gyónon volt egy szociális otthon, korábban apácazárda, Vay Péter címzetes püspök birtokán létesítették. Ő nagyon érdekes személyiség volt. Református családból származott, XIII. Leó pápa alatt katolizált és pap lett. Gyónon templomot építtetett. Letelepítette az első világháború árváit, iskolát létesített számukra, és odahozta azokat a karmelita nővéreket, akik gyerekekkel is foglalkoztak. Miután a kommunisták hatalomra kerültek, felszámolták az apácarendet, de a nővéreket odavitték, máshonnan is. Titokban bejártunk oda, Deák-Bárdos Lénárd jezsuita miséire, aki hivatalosan az udvart tartotta rendben, szamarakat hajtott. Kiváló prédikációi voltak. Ilyen hatások értek már gyermekkoromban. Emlékszem a gyóni plébánosra, Keresztes Pálra is, akit egy szónoklata miatt elhurcolt az ÁVO, összeverték. Művészcsaládból származott, rengeteg könyve volt. Később, iskolás gyerekként is tartottam vele a kapcsolatot. A nyári szünetben egy-egy hetet nála töltöttem, irodalomról beszélgettünk, Maria Callas lemezeit hallgattuk. Keresztes Pálnak volt egy zenész és egy jezsuita fivére is.

Találkoztam Tabódy Istvánnal is, aki tizennyolc évet ült börtönben; ministráltam a miséin, szentképet is őrzök tőle. Ezek a lelki-szellemi hatások értek, amellett, hogy paraszti családban nőttem fel. Voltak lovaink, teheneink, csirkéink, bérelt földünk, tudtam kaszálni, kapálni. Mégis egészen más szemléletben nevelődtem, mint a korabeli paraszt gyerekek, pedig én is az voltam.  

– Mindig pap akart lenni?

– Nem. Amikor elkezdtem a gimnáziumot a piaristáknál, régész vagy mezőgazdász szerettem volna lenni. Mindkettő vonzott. Nagyon szerettem a történelmet, a mezőgazdaság pedig adva volt. A piaristáknál határoztam el, hogy pap leszek. A végső döntést az érettségi évében hoztam meg.

Pozitív élmények értek, láttam magam körül jó példákat. Óriási hatással voltak rám a piarista tanáraim, többek között Lukács László. Nagy műveltségű, szegény körülmények között élő, elkötelezett emberek voltak, mindannyian a gyerekekért éltek.

Pap tanár nem szerettem volna lenni, pedig később még a bencések is invitáltak. Együtt voltam katona Várszegi Asztrikkal. Úgy éreztem: ha valamelyik rend iskolájában magyart és történelmet tanítanék, az kihívás nélküli, túl konszolidált élet lenne számomra. Láttam, hogyan élnek a plébániákon a papok, jobban tetszett nekem az ő keményebb életformájuk.

– Szeminaristaként eltöltött évei és papi hivatásának kezdete a Kádár-rendszer fénykorára esett. Az úgynevezett „puha diktatúra” éveit éltük akkor. Hogyan mutatkozott meg ez az állam és az Egyház viszonyában?

– Teljesen világos volt számomra, hogy diktatúrában élünk, még ha ezt puhának nevezte is a köznyelv. Otthon, a családunkban például soha nem neveztük ellenforradalomnak 1956-ot, számunkra az mindig forradalom volt. Az oroszok bejövetelét sem mondtuk felszabadításnak. Én, aki Tabódy István mellett ministráltam, Kádárról is tudtam, hogy kicsoda. A KISZ-t csak úgy neveztük: Kádár Idomított Szamarai. A környezetemben apámtól kezdve senki nem rajongott Kádárért. Azt tudtuk, hogy Rákosinál vagy Ceauşescunál különb, de soha nem mondtuk: Jánosom, Kádárom, addig jó nekünk, míg ő van.

A kiszolgáltatottságot a saját sorsomon keresztül is megéltem. Elvették az útlevelemet, figyeltettek, személyesen is többször felkerestek, ellenőriztek kezdettől fogva.

Az állam embere 1989. december 7-én jött el hozzám utoljára. Feltűnt, hogy addig mindig parancsoló hangnemben beszélt velem, nem taníthatok hittant, ezt sem tehetem meg azt sem, de akkor már azt hajtogatta, hogy milyen világ lesz itt... Mondtam neki: ne ijedezzen, ma Szent Ambrus napja van, ő olyan rendőrféle volt, városi ember, mint maguk, imádkozzon a közbenjárásáért, akkor biztosan jó lesz.

Korábban, amikor elmentem Bánk József érsekhez, feltűnt, hogy zörgött az asztalon a papírokkal. Azonnal rájöttem, hogy miért csinálja ezt. Előfordult, hogy latinul vagy németül válaszolt. A legmélyebb tapasztalatom az volt, amikor Pestújhelyen egy békepap, Vigh Tivadar mellett voltam káplán. Amikor később kikértem az iratait, kiderült: nemcsak ügynök volt, de a legmagasabb szinten ágyazódott be a hatalomba, talán még a titkosszolgálatnál is. Szerencsétlen lebukott egy határátlépésnél. Emellett voltak nagy emberi gyengeségei, ezekkel megfogták, és 1950-ben beszervezték. Rendszeresen jelentett rólam. Minden szempontból kegyeltje és magas fokon elkötelezettje volt a kommunista rendszernek, ennek ellenére rettegett, a plébánia ablakaira rácsokat szereltetett.

– Igaz, hogy ő akadályozta meg, hogy érsek atya külföldi ösztöndíjat kapjon?

– Az útlevelemet akkor vették el, amikor 1974-ben rengeteget könyvet vittünk Erdélybe, vallásos és magyar irodalmat, legalább harmincezer forint értékben. Többen is lebuktunk. Köztünk volt a későbbi jezsuita, Sajgó Szabolcs is. Ettől kezdve nem utazhattam külföldre. Ha nem lett volna rendszerváltozás, még nagyon sokáig káplán maradtam volna. 

– Sokat foglalkozott a családokkal és az ifjúsággal. Ez utóbbi különösen szálka volt a hatalom szemében.

– Így igaz.

A rólam szóló jelentésekben benne van, hogy illegális vallási csoportokkal tartom a kapcsolatot. Ebbe az is beletartozott, hogy 1981-ben csatlakoztam a Regnum Marianumhoz.

A Történeti Levéltárból megkaptam a jelentéseket. Néha meglepődtem azon, hogy kik jelentettek rólam. A kétezres években lelkigyakorlatot tartottam a híveknek a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templomban, a barátságról szóló leveléről beszéltem. Nálunk a barátság fogalma a múlt rendszerben átértékelődött. Györe Balázsnak van egy könyve: Barátaim, akik besúgóim is voltak. Ez éppen az ellenpontja Jézus kijelentésének: „Barátaimnak mondalak titeket.” A mise után odajött hozzám két nő: Érsek úr, maga tud valamit? – Mit kellene tudnom? – kérdeztem. – A levéltárban dolgozunk, jöjjön be! – Bementem, és elolvastam a rólam szóló jelentéseket, a jelentéstevők nevével együtt.

– Mikor gondolta végig először, hogy milyen körülmények között vállalja a papságot?

– Kezdettől fogva tudtam. Említettem, hogy már fiatalon is több olyan pappal, egyházi személlyel találkoztam, akiket összevertek, börtönbe zártak.

Amikor a gimnázium utolsó évében otthon közöltem, hogy pap akarok lenni, apám azt mondta: vagy békepap leszel, vagy börtönbe kerülsz.

– Szent Pál apostol úgy fogalmaz: „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”.

– Igen, de azt is írja: „mert sok viszontagság után jutunk el Isten országába” (ApCsel 14,22). Amikor a katonaságtól először mehettem haza szabadságra, éppen ennél a résznél nyitottam ki a Szentírást. Attól fogva tisztában vagyok ezzel. És most is, az érsekségem idején, amikor egymást követték a súlyos bajok, gondok.

– Együtt kell élnünk a viszontagságokkal.

– Igen. A földi élet nem Kánaán. Az lenne, ha betartanánk a tízparancsolatot. Isten országa eljönne, ha a nyolc boldogság szellemében élnénk. De mivel egyiket sem tartjuk meg, azt lehet mondani, hogy ez a siralom völgye. Gondoljunk csak a szomszédunkban, Ukrajnában dúló szörnyű háborúra meg a világ sok más, feszültséggel terhelt részére.

– Az egyházmegyét érintő botrányok miatt az elmúlt időszak nem volt könnyű Önnek. Hogyan látja a történteket a hit szemszögéből?

– Mindez szintén Szent Pál igazságát igazolja: „mert sok viszontagság után jutunk el Isten országába”. Ami történt, megrendített. Lépnem kellett. Fölkértem egy olyan embert, aki a kánonjog alapján, a világi jogot is ismerve, szakszerűen jár el. Talán furcsán hangzik, de én a felfüggesztett papokat is sajnálom. Korábban jó dolgokat is tettek, de végül mindent annulláltak. Az életük kisiklott. Egyértelmű, hogy az áldozatokkal még jobban együtt érzek,

egyetlen percig sem tűrhetjük, ami történt. Ezért léptünk azonnal.  

– A Hit Pajzsa díj mit jelent Önnek?

– Villámcsapásként ért a hír, azt mondtam a díjat nekem ítélőknek, hogy adják érdemesebb embernek, aki valóban rászolgált erre. Mivel nem tudtam meggyőzni őket, elfogadtam.

Ez biztatás. Az igaz, hogy a hitért mindig kiálltam.

Egyéb vonatkozásokban voltak, vannak gyarlóságaim, bűneim, de a hitet mindvégig megtartottam. Soha nem húztam be a nyakamat, ha kellett, apologetikusan is védtem a hitet. Tápiószecsői káplán koromban előfordult, hogy a párttitkár hazazavarta a hittanos gyerekeket, azzal, hogy hülyeség, amit tanulnak. Azonnal tiltakoztam az igazgatónál. Az egyik alkalommal Valkón egy tanárnőt a kérésére felkészítettem a marxista vizsgájára. Miután sikerült neki, megkért, hogy menjek el vele a KISZ-klubba.

Lenin arcképe alatt beszéltem nekik a feltámadásról. A falu KISZ-titkárát aztán leváltották, mondván: hogy lehet ennyire ostoba, hogy meghívja a papot, a végén még megtéríti őket!

– Rendkívül fontos szerepe van az életében az irodalomnak. Az imént említette, hogy a földet siralomvölggyé tesszük. Az irodalom és a hit az, ami erőt, reményt ad Önnek?

– Igen. Különösen igaz ez a transzcendens irodalomra. Kedves jó barátom, a 2022-ben elhunyt jezsuita pap költő, Szabó Ferenc írja:

Csak azt mondani, mi kimondhatatlan, / a költészet nélkül földünk lakhatatlan.”

Mások kérésére kiadtam két kötetet a kedvenc költeményeimből: A szó ünnepe – 100 szép magyar vers és Magyar zsoltárok – 150 örök érvényű vers címmel. Ezekben egyébként nem csak istenes versek vannak. A költő Mallarmé mondta a festő Degas-nak: nem feltétlenül nagy eszmékből áll a jó vers, hanem pontos szavakból.

Fotó: Merényi Zita 

Kuzmányi István, Bodnár Dániel/ Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 16-i számában jelent meg.