Saul megtérése, avagy Pál megszületése, ahogy Caravaggio látta

Hanyatt fekszik a képen, és kezeit kérő mozdulattal felemeli. Ki tesz ilyesmit rendszerint? Nemde a kisgyermek? Ám itt a földön Saulus fekszik! Na de ki van benne, ha nem a születő Paulus? Mit is jelent ez a latin szó, amely felülírja az eredeti nevet, amibe beleszületett? Nemde csekély, kicsike!

A krisztusi „új ember” van születőfélben Saulban, a régi emberben: még ki sem nyitotta szemét a látásra, de már most bontakozik benne a születés csodája.

Mysterium nativitatis!

Az Ágoston-rendiek római Santa Maria del Popolo temploma Cerasi-kápolnájának Conversio Pauli, Pál megtérése című festményét Caravaggio 1600–1601-ben festette. Már bő háromszáz évvel korábban írt a népek apostola megtérésének időpontjáról a középkor legtöbbet olvasott könyve, Jacopo da Voragine Arany legendája, s eszerint Szent Pál január 25-i megtérése pontosan egy hónappal a december 25-i karácsony után történik. Ahogy írja: a nativitas Domini után a conversio Pauli, az Úr születése után Pál megtérése következik!

Ilyen régről ered tehát, hogy Pálnak a damaszkuszi úton történt megtérését az Üdvözítő betlehemi születéséhez lehet hasonlítani. Pontosabban fogalmazva: együtt áll Krisztus születése és Pál újjászületése. Vajon egyenes út vezette-e idáig az éppen harmincéves festőt, hogy képe értelmezési kulcsaként pont a születést válassza?

Megküzdött érte, és elsőre nem is sikerült neki! Szerencsére fennmaradt a szerződés 1600. szeptember 24-éről, melyet a Pápai Kamara kincstárnoka mint megrendelő kötött a fiatal lombardiai festőmesterrel, aki éppen csak befejezte a San Luigi dei Francesi templom Contarelli-kápolnájában a Máté-ciklusát, ami az „egregius pictor”, kiváló festő címmel ruházta fel, és egy csapásra a legkeresettebb mesterré tette őt Rómában: „A Caravaggióból való Michael Angelo Merisi megígéri Tiberio Cerasinak (a megrendelőnek), hogy ciprusfa táblára két darab, tíz tenyér magas és nyolc tenyér széles képet fest nyolc hónapon belül, melyek Szent Pál megtérésének misztériumát és Szent Péter vértanúságát ábrázolják, a festő szabad találékonysága szerint.” A szerződésre esküt is tettek: „Tiberius prelátus a mellét érintve, a mester pedig a Bibliára tett kézzel.”

A Pál megtérése kép el is készült nagyjából a vállalt időn belül, mégpedig abban a hagyományos formában, ahogy a témát a nyugati ikonográfia kidolgozta, és főként ahogy azt Michelangelo – az a másik, a firenzei! –  az Apostoli Palota Pál-kápolnájában a falra megfestette. Ez úgy hatott Caravaggióra, hogy nem tudott szabadulni tőle, csak éppen a rá jellemző sűrűbb módon fogalmazta át: az idős Saul földre esik, lova megbokrosodik, a vakító fény és a képbe indulattal berobbanó Krisztus elől eltakarja az arcát.

Giovanni Baglione, aki e korszak festőinek életrajzát megírta, jegyzi fel Caravaggio e művéről, hogy az „nem tetszett a Gazdának”. Ha a gazda a megrendelő, akkor az az említett Tiberio prelátus, aki ez idő tájt már halálos beteg volt, és meg is halt 1601 májusában. Közelgő halálát érezve szerezte meg magának a kápolnát, hogy teste a két apostolfejedelem képének szomszédságában és a főoltár Annibale Carracci festette Assunta, a mennybe felvett Szűzanya festménye előtt békében nyugodjon. Meglehet, hogy a kép „gazdája” akkor talán maga a festő, aki éppen az 1600-as években talál rá véglegesen az ő maradandó, „valósághű” stílusára, mely gyökeresen szakít a késő reneszánsz idealizáló módszerével?! Miután elfordul a római elődök hagyományától, fölszabadul az igazi forrásra, a Szentírásra.

Az Apostolok cselekedetei Saul megtérése nagyszerűségének jelzésére háromszor is elmeséli a conversio történetét. Caravaggiót főként ez a rész ragadja meg: „Amint az úton Damaszkusz közelébe értem, az égből hirtelenül nagy fényesség vett körül. A földre zuhantam, és egy hangot hallottam, amint megszólított: Saul, Saul, miért üldözöl? Megkérdeztem: Ki vagy, Uram? Így folytatta: Én a názáreti Jézus vagyok, akit üldözöl. Útitársaim látták a fényességet, de a hangot nem hallották” (ApCsel 22,7–9).

A festő lelkében új kép születik, mely a mennyei fényzuhatag és a párbeszéd után csak Pál lelkére figyel, s az új ember születésének csodálatos és láthatatlan benső misztériumát próbálja láttatni apró jelekkel, mégis lenyűgöző erővel. Hiszen olvastuk előbb, a szerződés kifejezetten a „megtérés misztériumát” kéri tőle. Ezt a mélységes titkot próbálja megfesteni. Nem zavarja, hogy másodjára fut neki, és évekkel később lesz kész vele, de közben valahogy ő maga nő bele a misztériumba.

Tehát Saul a földön, hanyatt fekszik. Először is lefegyverzi őt az Úr.

Nemcsak földre zuhan, hanem kiesik kezéből a kard, és fejéről legördül a sisak. Félig meztelenül, csukott szemmel, védtelenül fekszik, ám az Úr kegyelme a rácsorgó csodálatos isteni fénybe öltözteti.

Arca sima, nyoma sincs rajta erőfeszítésnek, ellenben mintha ámulat töltené el. Pál megadja magát, de Caravaggio többet mutat ennél: Pál átadja magát ennek az odafentről érkező erőnek. Bizonyára ismerte Jeruzsálemben Nikodémust, farizeustársát, és talán hallott a Názáretivel való titokzatos éjszakai találkozásáról, amikor mondatott: „Ámen, ámen, mondom neked: aki nem születik újjá a magasból (anóthen, desuper), az nem láthatja meg az Isten országát” (Jn 3,3).   

Mellette a kardja azon a vörös drapérián nyugszik, mely a római polgár, a civis romanus Paulus katonaköpenye, s ami egyúttal azt a vérfolyamot jelzi, amit ez a kard kiontott volna, ha az Úr le nem veri a lábáról az elébb még „dühtől lihegőt”. S hogy mi is döntötte le? Az a fény, mely Caravaggio szinte egyetlen, mindenható eszköze, hogy ő ebbe a „fény-köntösbe” öltöztesse az isteni kegyelemtől megérintett embereket. Mint ahogy a Máté meghívása képen a kegyelem szelíd fénypásztája ráömlik a vámos Lévi arcára. A Gamáliel lábánál tanult buzgó fiatal farizeus biztosan emlékezetből ismerte a zsoltárokat, köztük a 103. híres sorát: „Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy! Fönségbe és méltóságba öltözöl, a fény, mint köntös ölel körül” (Zsolt 103,1–2).

Pál szemei még nem látnak, de őt már a kegyelem fény-köntösébe burkolták, és éppen ezért becsüli meg az imént kapott új feladatát: „Menj, a pogányokhoz küldelek, hogy nyisd meg a szemüket, s visszatérjenek a sötétségből a világosságra” (ApCsel 26,18). Aki egyszer vak volt, az tudja igazán megbecsülni a megvilágosodást – ahogy régi eleink a keresztséget nevezték hajdanán: fótiszmosz, illuminatio, megvilágosodás!

Caravaggio a kegyelem fényének kiemelésére szinte mindig kioltja az események természetes világosságát.

A páli megtérés délidőben történt, ahogy a megtéréstörténet nyomatékkal hangsúlyozza, mégis mindent sötétség vesz körül, csak az Isten harmatfénye hull alá, ahogy a János-evangélium prológusa mondja: „Az igazi világosság, mely megvilágosít minden embert, a világba jött” (Jn 1,9).    

Furcsa és sajátosan caravaggiói a képen, hogy amíg Saul kísérője, a lovász fejét lehajtva nem érti és talán nem is akarja érteni az egészet, nem emeli föl a fejét, hogy ő is napvilágra kerüljön, addig a kép közepét uraló hátasló engedelmes társa lesz az isteni kegyelemnek.

Igen, még arról a hátaslóról szólok, mert akármennyire furcsa, a festő főszerepet szán neki is, a hátán fekvő újszülött mellett! Rómában vagyunk, ahol az akkor látogatható katakombákból ismerősek voltak a Megváltó születésének kezdeti, gyakorta elementáris egyszerűségű ábrázolásai: pólyába csavart Újszülött, mellette az ökör és a szamár. Nincs semmi történés. Mozdulatlanság és csend. Csendélet, amit a latin nyelvek egészen másként mondanak: natura morta, halott természet. Mintha Caravaggio tudna magyarul, mert ebben a csendben és mozdulatlanságban az Élet születik. Izajás, az úrjövet nagy ádventi prófétája jelzi: „Az ökör megismeri gazdáját és a szamár urának jászlát” (Iz 1,3). Igen, de itt egy lovat látunk! Caravaggio az említett szerződés jegyében szabad kezet kapott a megtérés misztériumának megformálásában. Él is vele. Az első verzió harci ménjét „domesztikálja”, megszelídíti, s az állat hozzá még oly meztelen is, mint egy újszülött. Kantárja is csak arra jó, hogy oktondi lovászát a hirtelen „színében elváltozott” gazdája fölismerésére vezesse, bár igyekezete hasztalan. Azt a vakító fényt – a leírások szerint – mindenki látta, amitől a ló természetesen megrettenne, de itt ez az állat békében van. Csupa sugárzó meleg, szinte érezzük a sima, fényes és fénybe vont testének párálló hevét. Okos állatként jobb első lábát felemeli, nehogy kárt tegyen a lábai közé került gazdájában. Pontosan az ellentéte azoknak a harci méneknek, melyeket Izrael kollektív emlékezete örökre és felejthetetlenül megőrzött a nagy győzelmi énekében: „Magasztalom az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette” (Kiv 15,1). Ez az Egyiptomból szabadulás, a húsvét, a megtérés, és így Saul halála, Pál születése. Azt a lovat egyetlen pontos szóval lehet és kell jellemezni: szelíd állat.

A szelídségnek azt a fajtáját hordozza, ami a dühtől lihegő egykori gazdáját is megszelídítette.

Igen, a názáreti Jézus vonása ez, aki mindnyájunktól kéri: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11,29).

Nemde ezt akarta a megrendelő saját magának, a lelke nyugalmát? El is temették a nevét viselő Cerasi-kápolnába, de előbb még végrendelkezett, ő, a pápa főkamarása, az akkori Róma tán leggazdagabb embere. Minthogy eredeti foglalkozása orvos volt, és ő is ott kezdte pályafutását apja nyomdokaiban, összes vagyonát a római Santa Maria della Consolazione-kórházra bízta, azt is meghagyva, hogy a Caravaggiótól megrendelt képek okvetlenül a helyükre kerüljenek. Az újjászületés békéjében halt meg, és a gondviselés kegyelméből a nagy lombard mester által festett képek azon kevesek közé tartoznak, melyek eredeti helyükön szolgálnak, a Santa Maria del Popolo-templomban, amely elől északnak indul a régi Via Flaminia konzuli út, amin immár négyszáz éve érkeztek a zarándokok Rómába. Teszem hozzá, az első szent hely, amit a „falakon belül” meglátogattak, éppen a megtérés misztériumát őrző Ágoston-rendi Santa Maria del Popolo-templom a híres Cerasi-kápolnával, melyben Róma védőszentjei köszöntik a ma érkező zarándokokat is. 

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír