Szegedről vatikáni megbízatással: Odafülelni a diákok kérdéseire, alakulni az evangélium tükrében

– Hogyan merült fel a neve a bizottsági tagsággal kapcsolatban?

– Először azt hittem, valami tévedés történt, amikor felkértek, hogy tartsak előadást az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) által szervezett vatikáni konferencián, amelyre a nemzeti püspökkari konferenciák képviselőit hívták meg. A tanácskozást azzal a céllal rendezték, hogy megismertessék az új kateketikai direktórium tartalmát, és elősegítsék, hogy szemlélete minél jobban meggyökerezzen a nemzeti egyházakban. A felkérés után jeleztem, nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember erre a feladatra, hiszen már nem tanítok az egykori szegedi hittudományi főiskolán (ma Gál Ferenc Egyetem), és a tudományos élet vérkeringésében sem vagyok benne.  A frontvonalban dolgozom, egyházi középiskolában tanítok, ahová sok olyan diák jár, aki nyitott és jó szándékú, de vallásos háttere nincsen. Egy válaszlevélben megerősítették, hogy erre a tapasztalatra van szükség, én pedig elkezdtem a felkészülést a konferenciára a 2020 májusában megjelent kateketikai direktórium és Ferenc pápa Antiquum ministerium kezdetű motu propriójának áttanulmányozásával.

– Irányt mutatott Önnek ez a munka?

– Nagyon izgalmas volt. Amit a kilencvenes évek második felében tanultam Rómában, az most jelent meg a direktórium szintjén. Ez megerősített, hiszen láttam, hogy amit tanultam, beérett. Meghatározó benne az a szemlélet, hogy

az evangélium az életet szolgálja.

A diákok szomjazzák az életbölcsességet. Nem pusztán a tudást keresik, hanem azt, hogy mit ad hozzá az evangélium az életükhöz, hogyan segít megvilágítani a kérdéseiket, az útkeresésüket, és miként tudnak ennek köszönhetően előrelépni a hivatásuk felfedezésének útján. Bátor a direktórium a hangsúlyok tekintetében: nemcsak utolérte magát a pápai egyetemeken tanított ismeretekhez képest, hanem előrelépést tett.

– Milyen hangsúlyokat emelne ki?

– A direktórium és az említett motu proprio is jelentős részben épít Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítására. A Szentatya az evangelizáció életre váltására bátorít. Ez a szemlélet hatja át írását, és ez a direktórium alapállása is.  Amit Magyarországon katekumenális szemléletnek hívunk, átitatja az egész direktóriumot. A legfontosabb a kerigmatikus katekézis: legyen szó a szentmise ünnepléséről, az iskolai és a plébániai közegben történő hitnevelésről vagy a felnőttekkel, az idősekkel való foglalkozásról, mindig a lényegre kell koncentrálnunk. Arra, ami az evangéliumi üzenet szíve, amitől a lüktetését kapja, úgy a szavak, mint a tapasztalat szintjén. Amire meghívunk, azt éljük át együtt. A hívő közösségben is fontos újra felfedezni az evangélium éltető erejét. Tudatosítsuk, hogy amit kézenfekvőnek veszünk, az életünk része.

Fedezzük fel újból a forrást, a lényeget, és tüzesedjünk át az evangéliumi üzenettől.

Ferenc pápa elkötelezetten képviseli, hogy a katekétai szerepkör kerüljön egy szinttel feljebb a jelentőségét, elismertségét tekintve. A katekéta közösséget alapít és épít, evangelizál, Isten igéje köré gyűjti a híveket, és meghívja a hitre a nem hívőket. A Szentatya motu propriója az eddigiekhez képest sokkal nagyobb szabadsággal, felelősséggel és mozgástérrel ruházza fel a katekétát, amennyiben a püspöki konferencia úgy dönt, hogy élni akar ezzel a lehetőséggel.

– A néhány hónappal ezelőtt megrendezett vatikáni konferencián előadást tartott, illetve negyedmagával részt vett egy kerekasztal-beszélgetésen is. Ez utóbbi hogyan közelített a tanácskozás témájához?

– Gyakorlati oldalról. A beszélgetés résztvevői megvizsgálták a katekézis kapcsolatát a plébániai közeggel, az internet világával, az iskolával és a katekézist megelőző tevékenységgel. Ezek provokatív megszólalások akartak lenni. A cél az volt, hogy vitázzunk, kérdéseket tegyünk fel egymásnak, tapasztalatokat osszunk meg egymással ezekről az életbevágó témákról. Jól tudtunk együtt gondolkodni.

– A munka folytatódik, hiszen Ön tagja lett a Katekézis Nemzetközi Bizottságának.

– Egy tizenöt fős munkatársi közösségbe kaptam meghívást, melynek az a feladata, hogy javaslattétellel, reflexióval és tapasztalatok megosztásával támogassa a Szentszék, s ezen belül az új evangelizációért felelős pápai tanács munkáját és szolgálatát.

Olyan, a világ különböző részeiről származó emberekkel dolgozhatok, gondolkodhatok és alkothatok együtt, akik hozzám hasonlóan a szívügyüknek tekintik a katekézist. A közös szolgálat lehetőségét jelenti ez számomra.

A leköszönő bizottságnak nagy szerepe volt a jelenlegi kateketikai direktórium megfogalmazásában, nekünk is hasonló lesz a feladatunk. Az idők változnak, a kihívások és a lehetőségek is, nekünk ezekre kell válaszolnunk.

– Milyen tapasztalatokat hozott haza magával a konferenciáról?

– Kitágult számunkra a világ, megismertük egy-egy nemzeti közösségnek a miénktől nagyon eltérő kihívásait és örömeit. Mindez segít, hogy tisztábban, árnyaltabban és mások helyzetéhez viszonyítva lássunk a saját problémáinkat. Megtapasztaltuk a kollegalitást, megéltük, hogy egyazon Egyházhoz tartozunk, egy szekeret húzunk. Jó volt, hogy én is hozzá tudtam adni valamit a közös munkához. Szakmailag óriási elismerést jelent ez számomra, és nagyszerű látni, hogy amivel eddig foglalkoztam, ami nagyon a szívem közepében van, az másnak is fontos. Megerősítést jelent a munkában közösségi szinten is, arra ösztönöz, hogy bátran haladjunk tovább az evangelizáló hangsúlyú katekézisben, amire évek óta törekszünk piarista tartományi szinten is. Igyekszünk átbeszélni a konferencia tapasztalatait, megvizsgálni, mi az, amit be tudunk építeni a mindennapi gyakorlatunkba.

– Mi jellemzi ezt a gyakorlatot?

– A piarista közösségben különböző keretek között foglalkozunk a hitre neveléssel. A közös alap a Kalazancius Mozgalom. A meghívás ebbe a közösségbe elsősorban az iskolák diákjainak szól, és az öregdiákok visszajárnak akár tagként, akár csoportvezetőként. Az utóbbi megbízatás képzési folyamathoz kötött. Szegeden a diákság ötöde elkötelezett tagja a mozgalomnak, de koncentrikus körökben sokan tartoznak hozzá. Vannak, akik hetente járnak a foglalkozásokra, mások az évente néhány alkalommal rendezett kirándulásokra és más alkalmakra jönnek el. A nyári táborok is egyre népszerűbbek.

Az utóbbi években újragondoltuk az iskolai kötelező hittanórák tantervét. A jelenlegi helyzethez sokkal rugalmasabban illeszkedő szemléletet próbálunk átültetni a gyakorlatba. Gondoltunk azokra is, akik úgy kerülnek hozzánk, hogy még nem részesültek a szentségekben, de már elindultak a hit útján. Számukra is fórumot teremtünk.

Minden évben indul szentségi felkészítő csoport katekumenális jelleggel.

A hittanórák mellett tartunk korábban bűnbánati liturgiának nevezett alkalmakat is a tanév elején, adventben, nagyböjtben és a tanév végéhez közeledve. A fiatalok sokféle helyzetére való tekintettel ezt kétféleképpen hívjuk. Bűnbánati liturgia a hívő fiatalok számára, akik a bűnbánat szentségéhez szoktak járulni, illetve önreflexiós foglalkozás a nem hívő fiataloknak, valamint azoknak, akik a hit útjának még nagyon az elején járnak, még távol vannak attól, hogy a bűnbánat szentségéhez járulhassanak. Ebben a formában azonban ők is megtehetik az első lépéseket efelé. Alkalmat teremtünk számukra, hogy visszavonulhassanak saját lelkiismeretük világába, szempontokat adunk nekik ahhoz, hogy megvizsgálhassák, melyek voltak a jó döntéseik, és melyek a kevésbé jók. Azt is megtanulják, hogy egy kis közösségben miként osszák meg másokkal is mindazt, ami ebből a lelkiismeret-vizsgálatból elmondható. Így a terhektől megszabadulva, tudatosabban futhatunk neki az előttünk álló következő időszaknak. Emellett vannak még évfolyam- és iskolai misék, valamint kétnapos nagyböjti lelkigyakorlatok, amelyek a többi tevékenységgel együtt mozdítják elő a szemléletformálást.

– Milyen változásokat vezettek be a hittanórák tananyagába?

– Éveken keresztül a Katolikus Pedagógiai Intézet (KaPI) honlapján szerepelő és az érettségi követelményrendszert is tükröző tanmenetet használtuk. Azt vettük észre, hogy a diákság hitbeli hátterének átalakulásával ez kevésbé tartható.

A munkák során a alapozó, a lényeget megragadó szemléletet igyekszünk képviselni, amit a direktórium is hangsúlyoz.

Nagyon életszerűen és élményszerűen próbáljuk feldolgozni a témákat, úgy, hogy a diákok világával és tapasztalataival ez mindig összekapcsolható legyen. A hitoktatásban egyfelől szeretnénk kiemelni a hit egzisztenciális jelentőségét. Másfelől minden évben vannak olyan diákok, akik érettségi tárgynak választják a hittant. Nekik minden lényeges tartalommal találkozniuk kell, hogy az érettségire megszerezzék a szükséges ismereteket. Az elsődleges cél azonban mégis az, hogy a fiatalok elinduljanak és megerősödjenek a hit útján, hogy megértsék: mindez az életért van.

– Ma nagyon népszerű az önsegítő irodalom. A diákok milyen forrásokból merítenek, amikor életvezetési kérdésekre keresnek választ?  

– A mai fiatalok az előttük járó generációkhoz képest sokkal kisebb százalékban olvasnak komolyan. Ugyanakkor a keresés ott van bennük. Leggyakrabban az internet végeláthatatlan használatával próbálnak válaszokat találni, onnan merítenek, vezérfonal nélkül. Önmagában az információ nem elég nekik. Fontos, hogy legyenek olyan kapcsolataik – nevelőkkel és más fiatalokkal egyaránt –, amelyek erővel töltik meg az üzeneteket, a hívást.

Az évek során meggyőződésemmé vált, hogy bár nagyon lényeges, milyen témák kerülnek elő a hittanórákon, még fontosabb, hogy katekétaként én magam mit viszek a fiatalok közé a személyemen keresztül.

Milyen az a légkör, amit megtapasztalnak a találkozásaink során, milyen hozzáállást, viszonyulást látnak tőlem, mi az, amit meg tudok élni velük. Ennek sokkal erősebb üzenetértéke van, mint annak, hogy éppen miről tartok órát.

– Mennyire kapnak teret a hitoktatásban a diákok kérdései?

– Kollégáimmal koncepcionális döntést hoztunk e tekintetben: szeretnénk odafülelni a diákok kérdéseire. Ez nemcsak azt jelenti, hogy válaszokat akarunk adni, hanem azt is, hogy teret hagyunk az ellenállás kifejezésének.

Szeretnénk, hogy aki nehézséget, küzdelmet él meg a keresztény üzenet bármely részletével kapcsolatban, az kimondhassa az érzéseit.

Nálam az a gyakorlat, hogy a tanév legelején megbeszéljük, mi mindenről fogunk tanulni, majd név nélkül mindenki hozzáfűzheti a véleményét, megfogalmazhatja a kérdéseit, a témajavaslatait.  Fontos, hogy őszinte legyen a rákérdezés, akkor nagyon jó felvetések érkeznek a fiataloktól. A témáinkhoz kapcsolódó kérdéseket igyekszem beépíteni az órák anyagába, a tananyagba nem illeszkedő kérdéseknek pedig külön blokkot szánunk. Emellett minden órán előkerül, hogy van-e kérdés, ellenvetés. Mindig adok időt erre. Így persze nem mindig tervezhető, ütemezhető az óra úgy, ahogy szeretném, de inkább lassabban haladjunk, csak tegyük helyre a diákokkal együtt a felmerülő kérdéseket. Hogy mernek-e kérdezni, az nagymértékben függ attól, milyen a légkör. Biztonságos közegre van szükség, ahol elhangozhat kritika is. A fiatalok nagyon gyakran fogalmaznak meg kritikát, és én rengeteget tanulok ezekből. Sok nagyon jó kérdést vetnek fel.

– Eljutnak hozzájuk a tanár válaszai?

– Végzős diákjaimtól emlékezetes ajándékot kaptam. Egy könyvet állítottak össze az osztály hatéves története során készült képekből és szöveges emlékekből. Az egyikük ezt az idézetet írta bele a kötetbe:

„Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat a szavaidtól (Carl William Buehner).”

A közös munka mindannyiunk számára meghívás és kihívás egyszerre. Nagy ereje van annak is, ha jól csinálok valamit, és annak is, ha elrontok valamit. Óriási a felelősség ez. Munkatársaimmal igyekszünk erősíteni egymást, és minden tökéletlenségünk ellenére is képesek vagyunk jól végezni ezt a szolgálatot. Akár biológiát, akár hittant tanítok, akár plébániai katekéta, szülő, barát vagy szomszéd vagyok éppen, mindig azon áll vagy bukik minden, hogy tudok-e meghívó evangéliumi hírnökként jelen lenni mások között, és engedem-e, hogy formálódjon a szemléletem.

Ha felvállalom, hogy magam is alakuljak istenkapcsolatomban és emberi minőségemben, az evangélium tükrében – és ebben pótolhatatlan szerepe van számomra a szeged-alsóvárosi ferences plébániaközösségnek, valamint a Loyolai Szent Ignác lelkiségét élő Keresztény Élet Közösségének –, akkor várhatom azt, hogy a szolgálatban, amit végzek, ott lesz a krisztusi jelenlét, és az másokra is hatni fog.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 16-i számában jelent meg.