Szívvel, szakértelemmel a rászorulókért – Hetvenöt éves a Katolikus Szeretetszolgálat

– A Katolikus Szeretetszolgálat a szerzetesrendek feloszlatásával párhuzamosan, 1950. augusztus 29-én született meg. Ekkor írták alá az állam és az Egyház közötti megállapodást, hogy az idős, beteg szerzetesek ügyeit rendezzék. Hogyan alakult meg a szervezet?

– A Katolikus Szeretetszolgálat megalapításának megértéséhez ismerni kell az előzményeket. 1948-ban határozták el az egyházi iskolák államosítását. 10 432 szerzetes volt akkor az országban, 753 közösségben: 223 rendházban 2269 férfi és 530 rendházban 8163 nő élt. 1950-ben egyik napról a másikra négy szerzetesrend kivételével az összes többit feloszlatták. Emiatt nagyjából tizenegyezer ember maradt foglalkozás, fedél, fizetés, ápolás, nyugdíj és ellátás nélkül. Ráadásul sok idős, beteg volt közöttük, több mint kétezer olyan ember (361 férfi és 1786 nő), akiknek nem volt hova menniük, nem voltak rokonaik.

A szerzetesrendek feloszlatása, bár sejthető volt, hirtelen történt. A hatóság emberei éjszaka végezték a rajtaütésszerű internálásokat. Azt mondták a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, hogy pakolják össze a legszükségesebb holmijukat, húsz percet kapnak. Majd ponyvás teherautóval elvitték őket, de nem mondták meg nekik, hova.

Az ávósok azzal viccelődtek, hogy jobb lenne, ha Biblia helyett orosz szótárt hoznának magukkal, ezzel azt sejtették, hogy a Szovjetunió is lehet az úti cél. A hatszáz elvett egyházi intézményből ötöt jelöltek ki arra, hogy a megállapodásnak megfelelően az idős, beteg szerzetesek otthona legyen. Ezek Bakonybél, Csákvár, Dabas-Gyón, Jászberény és Jánoshida voltak (az utóbbi a férfi szerzetesek otthonaként), ahonnan később átköltöztették a szerzeteseket Pannonhalmára, mert az épület túl kicsinek bizonyult. Így a jánoshidai otthon utódintézményeként a bencés monostor falai között működött az idősotthon.

A tiszaalpári PAX Otthon

– Mi történt a mintegy kilencezer fiatalabb vagy nem beteg szerzetessel?

– A többi szerzetest szélnek eresztették és megfigyelés alatt tartották, mert gyanús elemeknek számítottak. Szigorú szabályok korlátozták őket: nem telepedhettek le nagyobb közösségeket alkotva, nem tarthattak kapcsolatot egymással, a legtöbbjük nem vállalhatott egyházi szolgálatot. Egzisztenciális bizonytalanságban éltek, nem tudták, holnaptól lesz-e betevőjük. Későbbi munkalehetőségeiket is korlátozták. Jó példa erre Olofsson Placid atya, aki a Gulagról hazatérve nem végezhetett papi szolgálatot: fizikai munkás volt egy pesterzsébeti ládagyárban, majd betegszállítóként, később mosodai munkásként, végül mosodavezetőként dolgozott.

– Hogyan jött létre a megegyezés az állam és az Egyház között 1950-ben, a rettegett Rákosi-érában?

– Mindszenty bíboros, akit a nyilasok és a kommunisták is üldöztek, hangsúlyozta: senkivel nincs egyezség. A püspöki konferencia soraiban is voltak ellenállók.

Azokat az egyházi vezetőket, akik úgy gondolták, hogy mégis szükség van valamiféle megállapodásra, egyértelműen az vezette, hogy nem hagyhatják éhen halni a szerzeteseket.

Hiszen egzisztenciális biztonság nélkül földönfutóvá lesznek, ha nincs munkájuk, börtönbe zárhatják és akár a Szovjetunióba is elvihetik őket. Így jött létre elsőként a Római Katolikus Egyházi Kegydíjasok és Betegek Szeretetszolgálata, ma ismert nevén a Katolikus Szeretetszolgálat. Ezt követően fordult a figyelem azok felé, akik nem idősek, nem betegek, de nincs semmilyen ellátásuk, és az államhatalom bármikor közveszélyes munkakerülőnek nyilvánítja őket.

Bár a sztálinista diktatúra elején az állami vezetés elhatározta, hogy soha semmit nem tesz az Egyházzal közösen, 1954. január elsején mégis létrehozta a Szolidaritás Háziipari Szövetkezetet, amelyben egyházi emberek dolgozhattak. A Szolidaritás 1997-ig működött a Szeretetszolgálat égisze alatt, védőernyőt nyújtva azoknak a férfi- és női szerzeteseknek, akik nem az idősotthonainkba kerültek. A szövetkezethez legálisan tartozhattak egyházi emberek, itt egészségbiztosítást és a munkájukért jövedelmet kaptak, ami a későbbi nyugdíjat is biztosította számukra. A Szeretetszolgálat a kezdetektől hozzászokott ahhoz, hogy a rendkívüli helyzetekre gyorsan reagálva megszervezze több száz ember ellátását, bár sem szakember, sem infrastruktúra, sem finanszírozás nem állt rendelkezésre ehhez. Az indulásnál az állandó bizonytalanság, a legalitás és az illegalitás közötti egyensúlyozás határozta meg a szervezetet, amelynek alapítását a kényszer szülte, de meggyőződésem, hogy sikerült kihozni belőle a legjobbat.

– Mivel magyarázható, hogy állami részről készség mutatkozott a megegyezésre?

– A sztálinista diktatúra négy kivételével feloszlatta a szerzetesrendeket, de senki nem gondolt bele abba, hogy mivel jár ez a döntés. A szovjet vezetés és Rákosi mellett voltak józanabb gondolkodású állami emberek is, akik érzékelték a túlkapásokat. Konkrét feljegyzések nincsenek, de tudjuk, hogy egy állami vezető együtt imádkozott a Szeretetszolgálat munkatársaival. Az ötvenes évek radikalizmusa után, a hatvanas években, a piacgazdaság térnyerésével már látszott, hogy lesz enyhülés, és ez a hetvenes években egyértelművé is vált. Így egyre több otthonunk lett, és Pécsen megkezdte működését egy továbbképző központ, ami alapot jelentett ahhoz, hogy a nyolcvanas évek közepén Ipolytölgyesen megnyílhasson a fogyatékosokat ellátó intézetünk.

Ünnepség a Katolikus Szeretetszolgálat hetvenedik születésnapján a tiszaalpári PAX Otthonban 

– A hejcei püspöki nyaraló épületét 1952-ben adta vissza az állam, idősotthonnak.

– Eleinte mintegy ötven nővér élt itt, de mivel a település igen messze van, ráadásul nehezen megközelíthető helyen, így ide száműzték azokat, akikben a rendszer veszélyt látott. A hejcei kastély egykor a kassai püspök nyaralója volt, és a Trianon utáni Magyarország területén maradt. A püspöki konferencia tagjai között az a mondás járta, hogy bármelyiküket Hejcére, a szlovák határhoz küldhetik száműzetésbe, hiszen így tettek 1953-ban Pétery József váci püspökkel is. Azóta azt is tudjuk már, hogy Mindszenty bíborost is ide akarták száműzni, az ÁVH már meg is tette ehhez az előkészületeket. Badalik Bertalan veszprémi püspök sem rejtette véka alá a kommunizmusellenességét: látogatta a plébániáit, és nem volt jóban a békepapi mozgalommal. 1957. augusztus 15-én házi őrizetbe vették, majd kényszerlakhelyéül a hejcei kastélyt jelölték ki. Badalik szeretett a gyümölcsösben dolgozni, mert tudta, hogy a szobájában lehallgató berendezést helyeztek el. Az ott lakók látták, hogy még a szomszéd iskolában is felszereltek valamit, nekik azt mondták, hogy időjárásjelző készüléket. A mosodában pedig feltűnően sokszor elromlott a mosógép. Nem véletlenül: még abban a helyiségben is működött lehallgató készülék, ami túl sok áramot fogyasztott.

A házban élők tisztában voltak a lehallgatásukkal, ezért általában a kertben beszélgettek azokról a dolgokról, amelyek nem tartoztak az államvédelemre.

Kettős világ volt akkoriban: Badalik Bertalan 1964 júliusában bemutathatta az aranymiséjét a hejcei otthon kápolnájában, az akkori pápa, VI. Pál még apostoli áldását is elküldte neki, ugyanakkor Veszprémben nem emlékezhettek meg az aranymiséjéről. Badalik Bertalan Hejcén írta meg Istennek Szent Anyja című könyvét, amely csak a halála után jelenhetett meg. Hejcéről nem nagyon volt visszaút, Pétery József püspök is ott halt meg, 1967-ben. A hatalmas kastélyt nemrég adtuk vissza az Egri Főegyházmegyének, mint ahogyan Verőcén a Migazzi-otthont a Váci Egyházmegyének.    

– Kik voltak a Szeretetszolgálat vezetői?

– 1950-től 1980-ig Szörényi Gábor jezsuita volt az igazgató. Szerzetesként 1950-ben őt is menesztették. Az alapítás, a Szolidaritás szövetkezet elindítása és az intenzív bővülés mind az ő nevéhez fűződik. Az alapítástól 1983-ig Szabó Erna szatmári irgalmasnővér töltötte be az igazgatóhelyettesi posztot. 1980-ban Virányi Ottó atya lett az igazgató, és 2001-ig ő látta el ezt a megbízatást, de a püspöki konferencia 1979-ben kijelölte Szakos Gyulát püspök főigazgatónak, kifejezve ezzel az intézmény jelentőségét. Virányi Ottót 1983-tól 1998-ig Zalán Katalin Luciána szatmári irgalmasnővér segítette igazgatóhelyettesként. 2001-től 2013-ig Endrődy Zsuzsanna vezette az intézményt, majd ezután két éven át Bató András. Csoó Lászlóné egy két hónapos átmeneti időszakban állt a Szeretetszolgálat élén, majd 2015 és 2020 között Radnainé Egervári Ágnes volt az igazgató. Engem 2020-ban neveztek ki.

– A szerzetesek, egyházi emberek rengeteg viszontagságon mentek keresztül, többen közülük lelkileg megtörtek. Milyen volt a közös élet az intézményekben?

– A közösség mindig igyekezett ellensúlyozni a megpróbáltatásokat, amelyeket az ellátottak átéltek. Az otthonainkban lakó szerzetesek az első időkben jellemzően nem hagyhatták el az intézmények területét. Nyolc-tíz különböző rendből körülbelül százan éltek egy házban, vagy csak férfiak, vagy csak nők. Adódtak nehézségek a különböző közösségek együttélésében. Elbeszélésekből tudjuk, hogy nem volt könnyű összehangolni a napi rutint, de mindenkiben megvolt a másik iránti tisztelet. A csákvári otthon a hetvenes évekre mintaintézménnyé vált. A nyolcvanas évekre azután mindenütt kialakult az egymással és a településsel való harmonikus együttélés, az otthonok a települések szerves részévé váltak. Az intézményekbe egyre több világi került be, és a munkatársak is számíthattak arra, hogy időskorukban majd ellátják őket.

Ma is adódnak nehézségek, mint például a demencia, és a covid-világjárvány is nagy kihívást jelentett az intézményeinknek. De a hit, a közösség, a közös célok és a jobbítás szándéka továbbra is átlendít bennünket a nehézségeken.

 Az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon

– A Katolikus Szeretetszolgálatra ma is sokan úgy gondolnak, mint idősotthonokat fenntartó egyházi szervezetre. Ugyanakkor már a hetvenes évektől más jellegű szociális tevékenységeket is folytatnak. Hogyan bővült a szolgálatuk?

– A siketpasztorációnk 1973-ban indult, és 1982-ben Fehér Anna nővér vak gyerekkel kezdett foglalkozni. 1984-ben hozták létre Pécsett a Szent Margit Szeretetszolgálat-képzőt, s ez alapozta meg az 1986-ban létrejött, már említett ipolytölgyesi intézetet, a Szent Erzsébet Otthont, ahol fogyatékos fiatalok leltek otthonra. Ez az intézmény is gyönyörű példája annak, hogy a Szeretetszolgálat a nyolcvanas évektől kezdve egyre nagyobb súlyt helyezett arra, hogy munkatársai profi szakemberekké váljanak. Kovács Piroska nővér nemcsak az Isteni Szeretet Leányai szerzetesrend tagja, hanem egészségügyi szakoktató is. Amikor az ötvenes évek elején a szerzeteseket teherautóra rakták, és az idős betegeket elvitték az öt kijelölt intézetbe, a fiatalabb szerzetesek kezdték gondozni őket, bár nem volt végzettségük hozzá. Ma már hivatásos szakemberek végzik a szerteágazó gondozási munkát, amely kiterjed a táplálás, betegellátás, sebkötözés, diétáztatás, járóképesség-fejlesztés és a mentális hanyatlás kezelésének területére. Dabason a hatvanas évektől foglalkozunk demenciával. Hosszú évtizedeken keresztül nem is ismerték ezt a kifejezést, időskori elbutulásnak vélték, ám a demencia nem része a normál öregedésnek. A Szeretetszolgálatban tehát

a hit mellett megjelent a szakmaiság szempontja is, amiről először a pécsi Szent Margit Szeretetszolgálat- képző tanúskodott. A mostani, államilag elismert, akkreditált képzéseinkben is egyszerre érvényesül a hit és a szakértelem, mindig van bennük valamilyen lelki többlet.

– Hamar elkezdtek foglalkozni olyan emberekkel is, akik az alkohol rabságából szabadulnának.

– A Szeretetszolgálat – a szükséget látva – már a nyolcvanas évek végén létrehozta szenvedélybetegeket mentő csoportját. Napjainkban a szenvedélybetegeket segítő szolgálat egyik otthona a leányvári Hivatásőrző Ház, ahol először csak papokat fogadtak. Néhány éve került a fenntartásunkba a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat, amely idén ünnepli fennállásának negyvenedik évfordulóját. Jelmondatuk: „Az alkohol rabságából Jézus a szabadító.” Fazekas György atya a vezetője, aki mindig elmondja, hogy nagyon tiszteli az addiktológiát, de ő Jézus tanítását követve a lelkigyakorlatokon Isten segítségével igyekszik támogatást adni a rászorulóknak, mert szerinte a szenvedélybetegségek gyökere valamilyen szeretethiány, és a szeretetet csak Isten adhatja meg.

– Milyen a viszonyuk a Katolikus Karitásszal és a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal?

– A Katolikus Karitász már a harmincas-negyvenes években létezett, de az államosítással megszüntették, csak a rendszerváltáskor indulhatott újra. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1989-ben alakult újra hazánkban. Az egyik alapítójuk, Boeselager Csilla 1990. december 26-án egy tévéműsorban elmondta, hogy újbóli megtelepedésük a Katolikus Szeretetszolgálat nélkül nem lett volna lehetséges, hiszen az első adományok, segélyek a mi címünkre, a Szeretetszolgálat irodájába érkeztek. Egységet éltünk meg ezekkel a szervezetekkel. Tavaly áprilisban indítottuk el a Katolikus Szociális és Gyermekvédelmi Szakellátásokat és Szolgáltatásokat Fenntartók Fórumát, melyben a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal, a Katolikus Karitásszal, az ÁGOTA Alapítvánnyal (Állami Gondoskodásban Élő és Veszélyeztetett Fiatalok Támogatásáért Alapítvány) és most már hatvan további fenntartóval újra együttműködünk. A kilencvenes években kialakult párhuzamosság után kezdünk visszatalálni az egymással való kommunikációhoz, amiben hihetetlen tartalékok rejlenek. Hazai sajátosság, hogy a Katolikus Egyházhoz három nagy, szociális feladatokat ellátó szervezet is tartozik: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Katolikus Karitász és a Katolikus Szeretetszolgálat. A különbség köztünk, hogy a Karitásszal és a Máltával ellentétben mi nem vagyunk segélyszervezet. Elsősorban intézményfenntartással és ehhez kapcsolódó szociális szakmai kérdésekkel foglalkozunk.

A mottónk: „Szívvel, szakértelemmel – a legkisebbektől a legidősebbekig.”

A másik mottónkat, amely a jubileumi évhez kapcsolódik, Teréz anyától vettük: „Kis dolgokat nagy szeretettel bármelyikünk megtehet.” 

Fotó: Lambert Attila; Merényi Zita; Fábián Attila (archív) és a Katolikus Szeretetszolgálat archívuma

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 2-i számában jelent meg.