Teremtésvédelmi kalendárium – Szent Péter kulcsai

Tavasszal nyílik egy vidám kis vadvirága az erdőszéleknek, tisztásoknak. Halványzöld tőlevélrózsái alig tűnnek ki a fű közül, de a virágok jó arasznyi szárakon bókolnak, és messziről hívogatnak ragyogó sárga szirmaikkal a még alig lombosodó fák alatt.

A tavaszi kankalinnak már a tudományos neve is szépséges: Primula veris, vagyis „tavasszal az első”. Sokféle magyar nevet kapott az évszázadok során. Néhol kásavirág is volt a színe miatt, mert a köleskására emlékeztetett, ami a böjti napokon akkoriban gyakran kerülhetett az asztalra. Györgyike is volt, mert Szent György napja táján nyílott tömegesen, amikor az állatokat a hosszú tél után újra kihajtották a legelőkre. Az idén azonban már március végén megjelentek a sárga „kulcscsomók” az erdőkben, kertekben, hiszen jóval korábban érkezett a tavasz, mint azokban a ráérős időkben, amikor ezek az elnevezések megszülettek…

A legkülönösebb neve ennek a virágnak: Szent Péter kulcsai. A monda szerint ezekkel a virágokkal nyitja meg Péter tavasszal a mennyek kapuját, hogy utána a sokféle színes tavaszi virág bőséggel kiáradjon a földre. Igaz, a hóvirágok, tőzikék, hunyorok, de még az ibolyák is megelőzik a nyílásban, a téltemetőről nem is szólva, mégis, a kankalin kapta meg ezt a fontos küldetést, az igazi tavasz érkezésének bejelentését.

A népi gyógyászatban sokféle betegségre, bajra használták a virágát, a gyökerét is, talán ezért is kapott ennyiféle elnevezést, hiszen ismerték, keresték, gyűjtötték az emberek.

Péchy Lukács, aki a középkorban a lányok kedves elfoglaltságát, a koszorúkötést örökítette meg könyvében, és a virágokhoz más-más erényeket, nemes lelki kincseket társított, a kankalint nagyon szép jelentéssel ajándékozta meg: az Isten igéjéhez és szolgálatjához való jókedv és szeretet.

De hogyan indíthatta egy ilyen egyszerű kis vadvirág szedegetése, koszorúba kötése arra a leányokat, hogy ilyen erények gyakorlásába kezdjenek? Mi történik az emberi lélekben, amikor egy növény hasznosságán túl rácsodálkozik a szépségére, meséket, mondákat fon köréje a képzeletével?

„Emberségünkhöz alapvetően hozzátartozik ez a képesség. A természet szépsége, nagysága, jósága, rendezett és összetett hálózata minden jóérzésű embert képes ámulatba ejteni, és ez az ámulat túlmutat a horizontális valóságon. A »rácsodálkozási képesség« valami világon túlmutatóra, transzcendensre utal, amit egy zárt rendszerben nem lehet megmagyarázni. Hiszem, hogy ezen a csatornán keresztül Isten csodájával kerülnek bensőséges kapcsolatba azok is, akik nem tartják vallásosnak magukat. A hálaadásra és szolgálatra irányuló vágy pedig így is feléledhet, és a lelki életben is továbblépésre indíthat. Abban az esetben, ha a rácsodálkozás személyes hittel párosul, akkor szemlélődésről, a világban jelenlévő Isten szemléléséről beszélhetünk.” (Nevelős Gábor: A Laudato si’ enciklika a jezsuita lelkiség fényében. Átfogó ökológia)

Az első szemlélődő az Úristen volt, aki a teremtés hetedik napját ezzel töltötte, és látta, hogy mindaz, amit megálmodott, életre hívott – beleértve az embert is – szép, jó és igaz.

Jézus már földi emberként folytatta ezt a szemlélődést, a példabeszédekben sok bizonyságát látjuk ennek, és ha a hallgatók nem is érthették mindig, amit mondott, a számukra is ismerős természeti jelenségek, a mezők liliomai, a mustármag, a fügefa, a megmetszett szőlő képének felidézésével titokzatos módon a szívükbe ültette tanítását.

De mi történt a feltámadás után a teremtett világban? Ferenc pápa így tanít erről: „…e világ teremtményei már nem pusztán természeti valóságként mutatkoznak meg előttünk, mivel a feltámadt Krisztus titokzatosan körülöleli és a teljesség célja felé irányítja őket. Azok a mezei virágok és azok a madarak, amelyeket ő csodálattal nézett emberi szemével, most már tele vannak az ő fénylő jelenlétével.” (Ferenc pápa: Laudato si’ 100.)

Igen, ezt a fénylő jelenlétet érzékeli az ember, ha húsvéti sétára indulva rátalál a kankalinok vidám kis kulcscsomóira a tavaszi erdőkben…

Szöveg és fotó: Lechner Judit

Magyar Kurír