Teremtésvédelmi kalendárium – Társadalmi csapdák

„Mindenekelőtt azzal, hogy ha a természeti kincsek pusztulásának láncreakciója egyszer már beindult, akkor ezt a folyamatot sem az egyéni jóakarat (például egy-egy iparvállalat vagy egy-egy fogyasztó) jóakarata, sem kisebb-nagyobb csoportok (például egy-egy iparág vagy egy-egy ország ipara vagy fogyasztói csoportosulások, mozgalmak) puszta jószándéka nem állíthatja meg. Csak valamennyi érdekelt fél nemzetközi, globális kooperációja. Ennek a nemzetközi együttműködésnek a létrejötte azonban, tudjuk, ma még szinte áthághatatlan akadályokba ütközik, s következésképpen: az emberiség egyre gyorsabban sodródik a nyersanyag- és energiahiánynak, illetve a természetes környezet elpusztulásának csapdái felé.” Ezek Hankiss Elemér tűpontos gondolatai 1979-ből (Társadalmi csapdák, in: Jelenkor). Ha ma írná, sorai ugyanúgy igazak lennének, mint ahogy akkor is nagyon azok voltak, csak éppen ma már valamivel nagyobb esély van a nemzetközi együttműködésre, mint a hidegháború idején, bár az eredmények még elenyészőek a teendők sokaságához és sürgősségéhez képest.

Fenntarthatósági kérdésekben fiatal kutatóként a nemzetközi térben egyre többször megnyilvánuló Hannah Ritchie, akit csak a mérések és konkrét számok győznek meg, egy hónapokkal ezelőtti beszélgetésében a környezeti ügyek és csapdák összefüggéseiről és a lehetséges kiutakról szólt. A környezetkárosító cselekményeket Moloch-csapdának nevezték beszélgetőpartnerével, ami egyszerűen fogalmazva egy zéró összegű játék. Definíció szerint a zéró összegű játék az, amelyben a játékosok csak egymás kárára növelhetik nyereségüket. Nem zéró összegű játszma az, amikor a két fél nemcsak egymástól, hanem egymással együttműködve, valamilyen külső forrásból is nyerhet.

A probléma az, hogy hihetetlenül nehéz bármely „játékosnak” kikerülnie a csapdát. Ha ezt teszik, akkor rövid távon biztosan veszíteni fognak és hosszú távon is ki lehetnek téve hátrányoknak.

A résztvevők beleragadnak egy „játékba” vagy „versenybe”, amelyben nem akarnak már részt venni, de szinte lehetetlen kiszállni. A környezeti problémákkal összefüggő problémák is hasonlóak.

A szűkös erőforrásokért folytatott küzdelem az úgynevezett externáliákat (ezek az olyan ki nem fizetett költségek, mint például a talaj-, a víz- vagy a levegőszennyezésből képződő károk költségei) és egyéb negatív hatásokat másokra erőltető tevékenységekhez vezet, valamint a hosszú távú fenntarthatóság rövid távú nyereségért való feláldozását okozza. Ilyen például a halászat: amikor a szereplők túlhalásznak, mert tudják, hogy a többiek is ugyanezt teszik. Ha most nem maximalizálják a fogást, akkor nem marad semmi. Ez közép- és hosszú távon senkinek sem optimális, mert a halállományok kimerülnek. Vagy például sok helyen gyakorlat a világban, hogy azért vágják ki az erdőket, mert rövid távon gazdasági hasznot hozhatnak, de ha csökkentenék az erdő irtását, akkor valószínűleg valaki más fogja növelni. Ezek tipikusan a „közlegelők tragédiája” típusú csapdák, amelyről szintén ír Hankiss fent idézett cikkében. Ha a közlegelőt metaforának tekintjük – ahogy írja – és mindazt a közös kincset értjük rajta, amire az embereknek, az emberiségnek nélkülözhetetlenül szüksége van: tiszta levegőt, vizet, természetet, nyersanyagokat, energiaforrásokat, megtermelhető élelmiszermennyiségeket, akkor a példázat igen komor tanulságokkal szolgál.

De lehet folytatni: fosszilis tüzelőanyagokat égetünk el, mert hatalmas azonnali előnyöket (energiát) kínálnak számunkra, de ez a stabil éghajlat rovására megy, ahogy ezt már a napjainkban is érzékelhetjük.

Egyetlen országnak sem elemi, azonnali érdeke, hogy abbahagyja ezt, mert elesnek a rövid távú energianyereségtől, de később ezen már nem csak az egyik veszít, hanem – a mindenki nyer szituáció helyett – a mindenki veszít szituáció következik be, azaz valóban mindannyian veszítünk!

A kulcskérdés az, hogyan tudjuk kikerülni a Moloch-csapdát. A megoldás az, hogy ki kell lépni a zéró összegű játékokból és a szűkösség gondolkodásmódjából. Tegyük előnyössé az emberek számára, hogy lemondjanak rövid távú, másoknak kárt okozó előnyökről!

Nem könnyű, hiszen minden szereplő a másik kezét figyeli, és senki nem mer előrelépni, mert a „potyautas” nyerhet, igaz ugyan, hogy később ezért mindenki veszít. Ugyanakkor vannak eszközök, hogy kiléphessünk ezekből a csapdákból, igaz ugyan, hogy csak egyszerre, együttműködve, akadályozva a potyautasok lehetséges előnyszerzését.

Ilyen eszközök a jobb helyettesítők (szén helyett szélenergia), a koordináció és együttműködés (jogilag kötelező nemzetközi egyezmények), a szakpolitikai szabályok szigorítása és akár a társadalmi megbélyegzés. Jó irány olyan helyettesítő anyagok megtalálása, amelyek ugyanazokat a rövid távú előnyöket nyújtják, hosszú távú károk nélkül (például alternatív csomagolóanyagok). Ilyen az energiahatékonyság és a megújuló energiák használatának összehangolt nemzetközi fejlesztése úgy, hogy akár még több rövid távú gazdasági előnnyel is járjon. De az is igaz, hogyha nincs megfelelő helyettesítő, akkor nem lehet elvárni az országoktól, hogy teljesen lemondjanak a fosszilis energia rövid távú előnyeiről.

Kína nyaktörő sebességgel telepít tiszta energiát belföldön (például egy friss projektben Belső-Mongóliában 12-szer nagyobb naperőművet telepít, mint amennyi a teljes kapacitás lesz Magyarországon 2030-ban), de akkumulátorokat is gyárt, hogy más országoknak értékesítse. Miért? Mert erre valódi rövid távú gazdasági ösztönzők vannak. Egyes elemzők szerint tavaly a tiszta energia volt a gazdasági növekedés legnagyobb mozgatórugója.

Vannak jó példák máshol is:

az évente kifogott vadon élő halak mennyisége alig nőtt az elmúlt évtizedben annak ellenére, hogy nőtt a tenger gyümölcsei iránti kereslet. Ez az akvakultúra felemelkedésének köszönhető,

ami lehetővé teszi, hogy a haltenyésztők szó szerint megtermeljék a sajátjukat, és nem kell kimenniük a szabad vizekre. Ez így már nem egy zéró összegű játék. A nemzeti szakpolitikák és szabályozások jelentős hatást gyakoroltak a légszennyezés vagy a vizeink szennyezettségének szintjére is. Ezek a szabályozások az EU-ban vagy akár az USA-ban jelentős szennyezéscsökkenéshez vezettek.

Nemcsak egy-két eszköz van, hanem sok és színes megközelítés a szabad önkéntes együttműködésektől egészen a szigorú szankciókat tartalmazó szabályozásig.

Hannah Ritchie azt mondja, „a Moloch-csapda kikerülésének kulcsa a zéró összegű játékok pozitív összegűvé alakítása. Úgy gondolom, hogy ezt alábecsülik a környezetvédelmi vitákban. Gyakran látom, hogy az emberek olyan megoldásokat szorgalmaznak, amelyek elkerülhetetlenül nulla összegűek. Ez nem fog széles körű társadalmi támogatást nyerni… a jó hír az, hogy szerintem ma olyan egyedülálló helyzetben vagyunk ahhoz, hogy több pozitív összegű játékot generáljunk, mint valaha. A múltban az energia és a mezőgazdaság zéró összegű játékok voltak. Valójában nem volt mód a mezőgazdasági termelékenység növelésére: a hozamok évezredeken keresztül alacsonyak és állandóak voltak.

Valójában nem lehetett energiát előállítani anélkül, hogy égettünk volna dolgokat: akár fát, akár fosszilis tüzelőanyagokat. A technológiai innováció az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy kitörjünk ezekből a győztes-vesztes játékokból.

Ez a lehetőségünk, és rajtunk múlik, hogy felelősségteljesen használjuk-e ezeket az innovációkat.”

Szöveg: Nemes Csaba

Fotó: Wikipédia (Halfarm Feröeren)

Magyar Kurír